* * *
Sally Roe kinyújtotta kezét, és megrántotta a csengettyű zsinórját. A busz első részében felfüggesztett kicsiny harang megcsendült, és a sofőr fékezett, hogy megálljon a következő megállónál, a Toe Springs-Claytonville útnál. Sally közvetlenül maga előtt meglátta a Bacon's Corner-i általános iskolát. Még soha nem járt az épületben, de csak sikerül valahogyan tájékozódnia anélkül, hogy túl sokan meglátnák. Ami rajta állt, mindent megtett, hogy ne lehessen benne felismerni Sally Roe-t: haját - amely most fekete volt - összefonta és feltűzte; kerített egy napszemüveget, amely úgy nézett ki, mintha színezett lencséjű dioptriás szemüveg lenne, bár zavarta. Tudta, hogy nem lenne bölcs dolog régi munkaruháját viselni, tehát vásárolt néhány hétköznapi megjelenésű ruhadarabot: nadrágot, blúzt és egy pár papucscipőt. Ettől eltekintve csak reménykedhetett, hogy ebben a kis iskolában még soha senki nem látta őt, és nem is tudják, hogy kicsoda.
A busz közvetlenül az iskola előtt állt meg, ő pedig leszállt.
* * *
Mota még mindig bizonytalannak tűnt:
- Nem... ez nem lehet Ango. Nem látok itt senkit, akire ráillene az, amit róla hallottam. Én a kicsi, gyenge és szánalmas Angót keresem.
Ango szinte érezte alárendeltjeinek pillantásait. Természetesen látni akarták, mit fog most tenni. A démon felemelte kardját, és a többiek valamennyien követték a példáját.
- Az az Ango, akit te keresel, hatalmas! Ő a Baál ezen a helyen!
- Baál? - kérdezte Mota. - Egy olyan szellem, akinek csak feleannyi bátorsága van, mint amennyi kellene, esze pedig még annyi sincs?
- ÁÁÁÁÁÁ! - ordított fel Ango, feje fölé emelve kardját. - Én vagyok Ango!
Kardjával vörösen izzó homályt kavarva lesújtott. A harcos óriási kardja kivédte az ütést. Mota meglepődött. Ez a kis démon nagyot tudott ütni, sokkal erősebb volt, mint amire számított. De mindaddig nem árulta el látogatásának célját, amíg végül rá nem jött, kihez is beszél.
- ÓÓÓÓ...
- Katonák... - sikoltotta Ango.
Mota egyenesen Ango orrának szegezte kardját.
- Mielőtt megtámadnátok... - Ango lenyelte a parancsot. - Szeretnék megállapodni veled valamiben.
Signa lekötötte az iskola bejárata előtt felállított őröknek és az épületben lévő démonok legalább felének a figyelmét.
- Most pedig - mondta -, szeretnénk egy kicsit szétnézni az iskolában.
Az őrök ként köptek rá, amitől egy pillanatra megvakult. Védekezően maga elé tartotta kardját, és a szemét törölgette, miközben botladozva ment hátrafelé az iskola pázsitján. Az őrök követték, és kardjukkal hadonászva hátrálásra kényszerítették. A többi szellem újból bátorságra kapott, és egyre közelebb húzódott hozzá, kardjukat magasra emelve sziszegtek és köpködtek.
Nem figyeltek a bejáratra.
* * *
Sally fürge léptekkel végigment a bejárathoz vezető gyalogúton, és belépett az ajtón. Az előcsarnokban lévő óra jelezte, hogy a legjobbkor érkezett: 11 óra 50 perc volt, ebédszünet. Most meg kell találnia Miss Brewer osztálytermét, a 105-ös szobát. Akár balra, akár jobbra van, előbb el kell haladnia az iroda előtt. Egy titkárnő állt a pult mögött, és az irodai személyzet néhány tagja dolgozott mögötte íróasztalánál.
Ha úgy nézek ki - gondolta -, mint aki tudja, mit csinál, talán nem kérdezik meg, hogy segíthetnek-e valamiben.
Az előcsarnok felé fordult, és elment a portás pultja mellett, szemét előreszegezte, lépteit nem lassította le, és nem nézelődött zavartan jobbra-balra. Gyerünk, Sally, csináld meggyőzően!
* * *
- Meg ne mozduljatok! - fenyegette a pult mögött lévő démon. - Egy lépést se gyertek közelebb!
Chimon és Scion bejött Sallyvel együtt, és most ott álltak a pultnál, szárnyukat kitárták, és ezzel teljesen eltakarták a bejáratot. Kardjukat kivonták, de maguk mellett tartották. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték ezt az ordítozó, nyálkás lényt.
- Hogy kerültetek ide? - követelt magyarázatot a démon. - Őrség!
Scion forró kardja hirtelen a démon sárga agyarai közé került, aki ettől arra a meggyőződésre jutott, hogy jobb, ha elhallgat.
* * *
A titkárnő az órára nézett. Hm. Miss Brewer ma látogatót vár. Mintha hallott volna valakit bejönni, de senkit sem látott az előcsarnokban. A vendég valószínűleg egy kicsit késik.
Sally balra fordult a folyosón, és eltűnt a kanyarban. Kész csoda, hogy a pult mögött álló hölgy nem vette észre. Eddig megvolnánk! Na, most meg kell találni a 105-ös szobát.
Remek! Itt van a 103, ez itt a 104, és ez az! 105-ös szoba! Megállt a nyitott ajtóban, és kopogtatott az ajtófélfán.
Miss Brewer, a negyedik osztályosok csinos, fiatal tanárnője, felállt íróasztalától, barátságosan elmosolyodott, és kezet nyújtott.
- Helló! Bizonyára ön Mrs. Jenson!
Sally kezet fogott vele, és kedvesen válaszolt:
- Ön pedig Miss Brewer.
- Kérem, fáradjon be!
Nem is tudom elhinni, hogy mit csinálok - gondolta Sally. De azonnal megálljt parancsolt ezeknek a gondolatoknak, ez mindent romba dönthetett volna.
Miss Brewer az íróasztalánál álló székhez tessékelte Sallyt, ő maga pedig odament az asztal mögött elhelyezett könyvespolchoz.
- Hogy mennek a dolgok az egyesületben?
Sally a tekintetét Miss Breweren tartva leült.
- Remekül. Valóban boldog vagyok, hogy nekik dolgozhatom.
- Nagyon élvezzük ezt a tantervet - mondta Miss Brewer, miközben levett egy kapcsos iratgyűjtőt a polcról -, és a gyerekek nagyon komolyan veszik. A szülők többsége rendkívül elégedett.
Letette az iratgyűjtőt Sally elé az asztalra, és Sally elmosolyodott, amikor felvette. A borítón ezek a szavak álltak: Szexuális felvilágosítás és családi élet, negyedik osztály. Alul ott olvasható a kiadó neve: Szabad Ember Művelődési Egyesület. Belelapozott.
- Segíthetek önnek megtalálnia, amit keres?
- Ó, nem akarom, hogy ezzel menjen el az ebédideje. Van egy egész listám a kijavítandó dolgokról... Nézzük csak, ez a legújabb kiadás, ugye? Nagyszerű, ez megkönnyíti a dolgomat, nem kell annyi mindent átnéznem.
- De hát mi volt a probléma?
Sally korábban már jól begyakorolta a mondandóját.
- Nos, az idézetek elég pontosak, de az írók úgy érzik, nincs elég gondosan meghatározva, hogy ezeknek milyen jelentést tulajdonítanak. Tehát nekem most össze kell állítanom egy válaszlevelet... Nahát, az előző városban hagytam a saját példányomat. Ez a veszélye az állandó utazásnak.
- De azért izgalmas lehet az állam oly sok iskoláját szolgálni. Jól fogadták a tantervet más iskolai kerületekben?
- Többnyire igen.
Miss Brewer egy pillanatra elgondolkodott, majd az asztal szélére ülve kuncogni kezdett.
- A jobboldali fundamentalistákkal van a probléma, ugye?
Sally is nevetett, és bólintott.
- Ez az egyik oka annak, amiért végig kell néznem az idézeteknek tulajdonított jelentéseket, biztosaknak kell lennünk abban, hogy mindenki védve van jogilag.
- Ó, micsoda világ!
Sally kihasználta az alkalmat, és megkérdezte:
- Ha már a fundamentalisták által okozott problémáról beszélünk, úgy értesültem, hogy Amber Brandon az ön osztályába járt.
Miss Brewer kíváncsian elmosolyodott.
- Honnan tudja?
- Az öné az egyetlen negyedik osztály, és azt írta az újság, hogy az a gyermek, aki a feljelentésben szerepel, negyedik osztályos. Azt is megtudtam valahonnan, hogy Ambernek hívták azt a gyermeket...
Amber egykori tanára szomorkásan mosolygott.
- Hát nem szörnyű? Nagyon örülök, hogy bíróságra viszik ezt az ügyet. Véget kell vetnünk minden ilyen zaklatásnak és cenzúrának. Ami sok, az sok.
- De én tényleg nem akarom, hogy lemaradjon az ebédről.
Miss Brewer az ajtó felé indult.
- Hozhatok önnek valamit?
- Ó nem, ne aggódjon miattam! Egyébként se maradok sokáig.
- Rendben. Csak dolgozzon nyugodtan! - azzal kiment a folyosóra.
Sally még egy pillanatig várt, majd becsukta az iratgyűjtőt, és visszarakta a polcra, ahol volt. Majd keresni kezdte a többi iratgyűjtő, könyv és egyéb papír között az őt érdeklő címet. Az osztályba járó gyermekek sok rajzot készítettek, melyek furcsa arcokat, természetfeletti állatokat, isteneket és bizarr, rajzfilmekbe illő figurákat ábrázoltak - ezek a rajzok ott függtek a falon, néhány komplex hipnotizációs módszer tanulmányaival együtt. Itt kell lennie a tantervnek. Megvan!
* * *
Ango átkozni kezdte Motát, amikor látta, hogy démoni harcosai egyre bátrabbak lettek.
- Tűnés! Takarodj innen! Ez a mi területünk, nektek ehhez nincs semmi közötök!
Mota elhatározta, hogy egy kicsit megszorongatja ezt a démont.
- Úgy gondolod?
A tető felé mozdult, készen arra, hogy áthatoljon rajta, és így zavarja meg hadműveletüket.
- Támadás! - sikoltotta Ango, mire a démonok, kezükben vörösen izzó karddal rárohantak. - Intézzétek el!
Mota felszökkent, és nyílként suhant felfelé, a szellemek egész hordáját húzva maga után. Megállt, megsuhintotta kardját, és szembenézett velük. Kardja egy fénycsíkot rajzolt az égre.
Az első démont egyszerűen kettévágta, darabjai elrepültek mellette, majd eltűntek. A következő kettőt agyonütötte. Egy nyolc démonból álló rajt lerúgott a földre. De azok csak jöttek, egyre gyorsabban, egyre lendületesebben támadtak, és egyre nagyobb erővel vagdalkoztak. Mota azt tervezte, hogy maga után csalogatja őket, de hirtelen rájött, hogy már nem tartja kezében a helyzetet. Ez igazi harc volt.
A szellemek következő hulláma jött fölfelé. Az angyal meghátrált, egyre magasabbra és magasabbra szárnyalt. Nem hagyhatta, hogy túl hamar vége legyen, de nagyon szerette volna.
Nyugat felé látta Signát, aki egy hasonló csetepatéba keveredett. Veszélyes támadásokat hárított el, kardjával csapkodott, és még távolabb csalta az őröket az iskolától. Egyre hátrált, és már majdnem teljesen körülvették.
Chimon és Scion hallotta, hogy az iskola egész környéke felbolydult. A démonok mintha ujjongtak volna.
- JAAAA! - Váratlanul négy hatalmas démoni bandita robbant ki vicsorgó fogakkal és begörbített karmokkal a falból.
Chimon és Scion átsuhant az iskola tetején, mint két rakéta. Teljes meglepetésükben visszavonultak, és nagyon haragosak voltak.
- Ezek meg honnan jöttek? - kiabált Chimon.
Scion nem tudott válaszolni, nagyon lefoglalta, hogy megvédje magát a démonok kardjától és éles fogától. Úgy érezték magukat, mintha egy csapat dühtől tajtékzó kutya felkergette volna őket egy hatalmas fára.
Egyfolytában hátráltak, egyre magasabbra emelkedtek, és megpróbáltak a sziszegő vörös kardok hatósugarán kívül maradni. Micsoda szörnyű helyzetbe kerültek!
* * *
Sally keze remegett, és félt kinyitni az ölében fekvő, három fémgyűrűvel összekapcsolt iratgyűjtőt. A címe meglehetősen ártalmatlannak tűnt: Valós énünk megtalálása - Önértékelési és személyes beteljesedési tanulmányok negyedik osztályosok számára.
Felütötte a fedőlapot, és átfutotta a címoldalt. A szerzőket nem ismerte, de a kiadó nevétől azonnal felfordult a gyomra: Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ. Hatalmas erőfeszítéssel még néhányat lapozott, és felületesen átolvasta, miről szól. Megtalálta a tartalomjegyzéket, és az egyik fejezethez lapozott.
Szíve hevesen vert, mintha felfelé futott volna egy dombon, remegő kezéről pedig folyt az izzadság.
A régi kínzók! Gondolatai megint száguldozni kezdtek. Hallotta a hangokat, melyek megszólították, gúnyolták és átkozták őt. Szellemek voltak a szobában!
El kell innen tűnnie!
Visszavitte az iratgyűjtőt a polchoz, és megpróbálta visszatenni. A mellette elhelyezett nagy atlasz megbillent, és nem engedte az iratgyűjtőt a helyére. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy hangosan nyöszörögjön, amikor az atlasz után nyúlt, és megpróbálta megfogni. Felállította, de kicsúszott a kezéből. Megint felállította, és igyekezett megtartani, hogy be tudja gyömöszölni a helyére az iratgyűjtőt, de az beleakadt egy tömött barna borítékba, és sehogy se akart a helyére csúszni. Tenyerével nyomta félre a borítékot. Az iratgyűjtő végre becsúszott a helyére. Mihelyt kiszabadította az ujjait, émelygése csökkenni kezdett.
Ki kell innen jutnom! Most azonnal!
Kirohant a folyosóra, és az északi kijárat felé futott. Úgy ugrott ki a kapun, mintha tűzvész elől menekülne.
* * *
Az iskola fölött és az egész környékén diadalittas démonok gyülekeztek. Legalább elűzték azokat az undok mennyei harcosokat, és a dicsőséges Ango területe megint biztonságossá vált.
Magasan az iskola fölött, biztos távolságban, Mota, Signa, Chimon és Scion összegyűltek, hogy tájékoztassák egymást az eseményekről.
- Mi történt ott lent? - érdeklődött Chimon.
- Ango és a kis manói soha nem rendelkeztek eddig ilyen erővel - mondta Signa, még mindig az égető ként dörzsölve ki szeméből.
Scion egy elég nagy vágott sebet nézegetett a lábán, amikor megszólalt:
- A bolondját járatták velünk, amikor belementünk ebbe. Azt hittük, hogy elszórakozhatunk velük. Ez egy komoly feladat volt!
Mélyen alattuk, mint egy kis rovar a hatalmas zöld terráriumban, Sally futott vissza a Toe Springs-Claytonville út felé. Valószínűleg elszalad a következő buszmegállóig ahelyett, hogy az iskola előtt várna, ahol megláthatnák. Legalább öt gúnyolódó, kínzó szellem követte őt, feldühödött lódarazsakként zúgtak a feje körül.
- Követni fogják őt oda is, ahova most megy - mondta Signa.
- Elintézzük őket, mihelyt kijutottak innen - szólalt meg Mota. - Itt nem tudunk velük megküzdeni.
- Cree és Si már az Omegában van. Fogalmuk sincs azonban arról, hogy mi vár rájuk!
Valamennyien tudták, mi okozta a problémát, anélkül hogy valamelyiküknek ki kellett volna mondania. De végül Mota megfogalmazta:
- Az imafedezet! Kezdjük elveszíteni!
* * *
Tom Harris fel-alá tologatta a bevásárlókocsit a Price Wise élelmiszer-áruházban heti nagybevásárlása során. Egy kis gondot jelentett neki, mit is vegyen. Most, hogy Ruth és Josiah nincs otthon, nem volt biztos abban, mi az, ami szükséges, és mi az, amit törölhet a listáról. A reggelire való gabonapelyhet kihúzta - még nagyon sok van belőle. A tej a hűtőben már kezdett megsavanyodni. Úgy döntött, hogy azt már kiönti, és csak két litert vesz a szokásos négy helyett.
- Jó reggelt, Mr. Harris!
Ó! Hiszen ez Jody Jessup, a kis ötödikes. Furcsának tűnt, hogy ilyenkor, a tanítási idő alatt itt látja őt a boltban, aztán eszébe villant, hogy ő sem szokott ilyenkor itt járni. De örült, hogy találkozott a ragyogó mosolyú kislánnyal.
- Helló, Jody! Hogy vagy?
A kislány odaszaladt hozzá a gabonapelyhes dobozokkal kijelölt közlekedőfolyosón, hosszú, barna haja lobogott.
- Az anyukámmal vagyok. Segítenem kell neki bevásárolni.
Odasimult hozzá, ő pedig finoman megölelte a vállát.
- Nagyon örülök, hogy újra láthatlak!
- Olyan furcsa, hogy már nem kell abba az iskolába járni.
Tom egyetértett:
- Igen, valóban furcsa.
Ekkor egy rémült hang szólalt meg a polcok között:
- Jody! Gyere ide!
Andrea Jessup volt, Jody édesanyja. Bevásárlókocsiját maga előtt tolta, mellette pedig ott lépdelt Brian, Jody öccse. Tom döbbenten és hitetlenkedte nézte hideg tekintetét, majd barátságos mosolyt magára erőltetve integetett.
- Jó reggelt, Andrea. Örülök, hogy látlak. Szia, Brian!
Andrea figyelemre se méltatta.
- Jody! Jössz ide rögtön! Nem akarom, hogy Mr. Harrisszel beszélgess!
Jody sietve ment vissza édesanyjához. Andrea lehajolt, és emelt hangon egyenesen Jody arcába vágta:
- Itt maradsz mellettem, és nem beszélgetsz idegenekkel!
Jody megpróbált ellenkezni:
- De hát ő Mr. Harris!
- Ne vitatkozz velem!
Ezzel befordultak a sarkon, de Tom még hallotta beszélgetésüket a szomszédos folyosón:
- Tartsd távol magad ettől az embertől! - figyelmeztette Andrea. - Soha ne menj a közelébe! És ez rád is vonatkozik, Brian!
Brian kérdezősködni kezdett, de Andrea mindkét gyermekét csendre intette, majd továbbmentek a polcok között.
Tom élete fordulóponthoz érkezett, ott helyben, a gabonapelyhes dobozok között. A Jessup családdal jó barátságban állt, és nagy segítséget jelentettek a számára. Alkalmanként együtt vacsoráztak, játszott a gyermekeikkel, együtt vitték kirándulni az egész iskolát. Jody és Brian a legjobb tanulói közé tartozott - egykor. De már nem. Minden megváltozott. Hiába törte a fejét, semmi elfogadható magyarázat nem jutott az eszébe, vajon ennek mi lehet az oka. Megpróbált arra gondolni, hogy mit kell még vásárolnia, de nem tudta gondolatait erre rákényszeríteni.
Végül csendesen imádkozni kezdett: Uram, én nem csináltam semmit! Miért bánt velem így Andrea?
Majd azon kezdett gondolkodni, hogy azok közül, akik az Úrban testvérei, még hányan éreznek így vele szemben.
Andrea folyamatosan tolta kocsiját, lekapott a polcról egy üveg savanyúságot meg néhány csomag fűszert, szinte oda se nézett, és már ment is tovább. Ki akart menni az üzletből, mielőtt ő vagy gyermekei újból meglátnák azt az embert. Még soha életében nem háborodott fel ennyire. Hogy az az ember milyen arcátlan!
Egy kis szellem, Viszály, követte Andreát. Nyugtalanul verdesett szárnyaival, melyek egyfolytában remegtek, a szája pedig akkora volt, hogy az kárpótolta őt kis termetéért. Ott szaladgált az üvegeken és a dobozokon, átugrálta a Saltine keksszel töltött dobozokat, és a papírtörölköző-tekercseken táncolt.
Hazudott valamennyiőtöknek! - kiabálta Andreának. - És Mark pásztor is hazudott, meg akarja őt védeni! Még a felét se tudod annak, ami az iskolában történt!
A folyosó másik oldalán, a liszt és a cukor tetején rohangálva és az étolajon bukfencezve Pletyka azonnal megszólalt, ha Viszály éppen elhallgatott: Szex! Problémái vannak a szex területén! Egészen biztos, hogy a szex az! Kérdezősködnöd kellene, hátha valaki tud valamit! Soha nem tudhatod, milyenek ezek az emberek! Beszélj Judy Waringgel! Talán ő tudja!
Andrea egyre jobban felbőszült, minél többet gondolkodott ezen az egész botrányon, ami a keresztény iskolában történt. Ennek a Tom Harrisnek szüksége van arra, hogy imádkozzanak érte - gondolta.
De ő maga nem sokat imádkozott - Tomért.
* * *
Mulligan füle olyan vörös színben játszott, hogy szinte izzott.
- Cole! Nem sok hiányzik ahhoz, hogy kirúgjalak!
Mulligan úgy magasodott Ben íróasztala fölé, mint egy kidőlni készülő korhadó fa. Ben úgy érezte: fel kell állnia, nehogy összezúzza őt, feltéve, hogy Mulligan nem érzi agresszívnak ezt a mozdulatot.
Mulligan ujja - az is egy kicsit vörösnek tűnt - egyenesen Ben arcára szegeződött.
- Jártál kint valamelyik nap a Potter-farmon?
- Szerda délután, uram - válaszolt Ben és észrevette, hogy "uram"-nak szólította Haroldot. Jaj, most ijedtnek kell lennem!
- És ki adott neked utasítást, hogy menj oda?
- Saját elhatározásomból mentem oda, uram. Akadt egy kis szabad időm és...
- Tehát azt gondoltad, hogy felhatalmazás nélkül körülszaglászol, ugye?
Ben mély lélegzetet vett, és lassan engedte ki magából, mielőtt újból megszólalt volna. Elővigyázatosnak kellett most lennie, mert fel volt háborodva.
- Nem tudtam, hogy a Potter-lakás egy hivatalos közeg számára tiltott terület, uram, különösen azért nem, mert Mrs. Potter személyesen hívott meg, és örömmel fogadott engem.
- És az a kis látogatás az ajtógyárban? Azzal mi a helyzet?
- Ott is nagyon szívesen fogadtak.
- Én pedig azt mondom, hogy visszaéltél a rendőri jelvényeddel!
Erre Ben felállt, és kihúzta magát.
- Önt is érdekelheti, hogy mire jöttem rá, Mulligan őrmester úr.
- Ha ez Sally Roe-val kapcsolatos, akkor felejtsd el! Az az ügy le van zárva, mivel én azt mondtam!
- Sally Roe személyleírása, melyet Mrs. Pottertől és Abby Graysontól szereztem, egybehangzóan csengett. Sally Roe a harmincas éveinek a közepén vagy a végén járt, körülbelül százhatvanöt centi magas, és hosszú, vörös hajú lehetett.
- Na és?
- Az a nő viszont, akit a fészerben találtunk, fiatalabbnak tűnt, és a fekete haja körülbelül a válláig ért, annál semmiképpen sem tűnt hosszabbnak.
Mulligan szánakozva elmosolyodott. Hatalmas kezét Ben vállára tette, és leereszkedő hangon ezt mondta:
- Cole... figyelj ide! Sötét volt. Csak egy pillanatig láttad a holttestet. Nem tudom, mi ütött beléd.
- Harold... miért kutatták át a házat? Adtál erre engedélyt?
- Hát persze. Bizonyítékokat kerestünk.
- Bizonyítékokat? Azt mondtad, öngyilkosság történt.
- Ez a megszokott eljárás. Nem járt még le a munkaidőd?
- Van egy üzenetem a számodra Mrs. Pottertől. Szeretné, ha az, aki feldúlta a házat, rendet is csinálna.
- Gondom lesz rá... Emiatt ne fájjon a kis fejecskéd!
- És hol van Sally Roe kisteherautója?
Mulligan mulatva nézett rá:
- Miféle teherautó?
- Sally Roe mindenhova egy 1965-ös kék Chevrolet kisteherautóval járt. Tegnap Mrs. Potter végignézte az otthon lévő autókatalógusukat, és megmutatta, milyen gyártmányú és évjáratú volt. Az autó sehol sincs a farmon. Roe valószínűleg azzal ment haza a munkából aznap este, amikor állítólag megölte magát. Szeretném tudni, hogy azok az emberek vitték-e el az autóját, akik átkutatták a házat.
Mulligan egy kicsit nyugtalannak tűnt.
- Erről semmit sem tudok.
- És ha már ennél a témánál tartunk, még mindig érdekelne az a véres ing, amit találtunk. Azonosította egyáltalán a halottkém a vércsoportot? A helyszínen rengeteg erőszakra utaló jelet láttunk. És a holttest... Az a nő nem akasztotta fel magát!
Mulligan hátat fordított Bennek, az irodájába trappolt, és papírokkal a kezében tért vissza. Lecsapta az összeset Ben asztalára.
- Itt van! A megyei halottkém beszámolója Sally Roe haláláról! Olvasd el magad! Akasztás általi fulladás. Nem gyilkosság, nem küzdelem vagy valami más! Ha nem értesz egyet a halottkémmel, akkor keríts neki egy másik holttestet, hogy azt vizsgálja meg!
- Lehet, hogy van még egy!
Mulligan belemarkolt Ben ingébe. Vad tekintettel nézett rá, és a harag miatt összezárt állkapcsain keresztül sziszegte a szavakat:
- Most már elég legyen! Egy szót se többet! - Ben nem szólt semmit, de nem is sütötte le a szemét. Mulligannek ez nagyon nem tetszett. - Vége a munkaidődnek, Cole, és ha még egy szót hallok tőled erről a dologról, akkor az állásodnak is vége lesz, megértetted?
Mulligan indulatosan meglökte Bent, majd elengedte a zubbonyát. Ben, amennyire tudta, kisimította rajta a ráncokat.
- Figyelni foglak, öregem, komolyan mondom, hogy figyelni foglak. Elfelejted ezt a Sally Roe-ügyet, világos? Még egy hibás lépés, és azzal szerzek magamnak örömet, hogy én magam szakítom le a jelvényt az egyenruhádról!
12
Ezek aztán komolyan veszik a dolgot!
Wayne Corrigan a fogadóórájának letelte után az íróasztalánál ült, a termoszában lévő utolsó csésze kávét kortyolgatta, és azt a jegyzetet nézte át, amelyet Mark Howard, Tom Harris és a gyülekezet vezetősége állított össze válaszként az iskola ellen hozott ideiglenes végzésre.
A testi fenyítés mellett szóló érveket világosan leírták - ezek között természetesen ott szerepeltek a Példabeszédek könyvéből származó igeversek a vessző használatáról -, valamint az elfenekelés pontosan meghatározott menetét, amelyet A tanulók és szülők kézikönyve egyértelműen megfogalmazott. Lucy Brandon az aláírásával igazolta a beiratkozási szerződésen, hogy egyetért a kézikönyvvel, úgyhogy a vádiratnak ez a pontja nem ígérkezett nehéznek. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gyülekezeti vezetőség ebben a kérdésben sokszor elvégezte már házi feladatát.
Ami a "további olyan vallásos magatartás" korlátozását illeti, "amely károsnak bizonyulhat egy gyermek mentális, érzelmi vagy szociális jólétére nézve", bizonyítékként egy nagyszerű tanulmányt írtak. Igeversek sokaságát sorolták fel, amelyek mind a démonok létezéséről, viselkedéséről és kiűzéséről szóltak, ezenkívül megfogalmazták az evangélium alapvető üzenetét. Egyértelműen a vallásos meggyőződés kérdéskörébe tartozónak ítélték az ügyet, amely feltételezésük szerint az alkotmány védelme alatt áll. Ez igaz is, de... De egy tízéves gyermeken végrehajtott démonűzés? Egy kiskorún, szülői beleegyezés nélkül végrehajtott démonűzés? A kézikönyv melyik pontja rendelkezik erről? Mikor egyezett bele abba Mrs. Brandon, hogy ezt tegyék a lányával?
Meghűlt benne a vér. Ez az ügy túl nagy, és a tét túl magas. Ez több annál, mint amivel ő meg tud birkózni.
Hát igen! Az ASzJE emberei megtalálták, amit kerestek. Abban a megközelítésben, ahogyan ők kezelik ezt az ügyet, az alkotmány nem több, mint egy tekercs vécépapír, ha gyermekekről van szó.
Na, Corrigan, most megint, megint megcsináltad! Túl könnyen mondtál igent. Tizenkét nap múlva itt a meghallgatás. Jobban teszed, ha csinálsz valamit.
- Uram! - imádkozott. - Már megint nem tudom, hol áll a fejem. Szükségem van a segítségedre, kérlek, ments ki ebből a helyzeti valamennyiünket!
Nekiállt megfogalmazni a bíróságra benyújtandó viszontkeresetet, megpróbált kitérni a feljelentésben szereplő összes pontra. A szövetségi pénzek helytelen felhasználását könnyű lesz megcáfolni, a diszkrimináció és a zaklatás kérdése nem több, mint egy kis séta a parkban, de amikor ahhoz a fortélyos kérdéshez ért, nagyon őszintén kezdett imádkozni, amint a sorokat egymás után papírra vetette.
* * *
Hétfő reggel, egy héttel azután, hogy Ruthot és Josiah-t elhurcolták otthonukból, felhívta Tomot a gyermekvédelemtől egy ismeretlen hölgy. Anélkül, hogy ezt megbeszélték volna vele vagy értesítették volna erről - leszámítva ezt a telefonhívást -, meghatároztak egy időpontot, amikor egy óra időtartamra láthatja gyermekeit egy gyermekgondozó felügyelete alatt. A látogatás időpontját délelőtt 11 órára tűzték ki, helyszínül pedig a claytonville-i bíróság épületét.
Alig tudott időben odaérni. 10 óra 52 perc volt, amikor megérkezett a bíróság parkolójának a látogatók számára fenntartott részébe. A lehajtható napellenző hátoldalán elhelyezett tükörben még egyszer ellenőrizte megjelenését, megigazította nyakkendőjét, és lesimította haját. A keze remegett és gyomra a várakozás izgalmától összeszorult. Felmarkolt egy barna zacskót, amelyben a gyermekeinek hozott néhány dolgot. Bezárta az autót, és határozott lépésekkel elindult az öreg kőépület felé.
Az előcsarnok hideg márványból épült, magas volt, szürke és impozáns. Minden egyes lépés úgy visszhangzott, mint egy nyilvánosság előtt elmondott beszéd, és úgy érezte magát itt, mintha meztelen lett volna. Ügyvédek, hivatalnokok és más igazságügyi dolgozók járkáltak körülötte, és nehezére esett, hogy a szemükbe nézzen. És ha már látták az arcát az újságban vagy a televízióban? Valószínűleg nem kérnének tőle autogramot.
Az információs asztalnál ülő lány megkérdezte a nevét, és hellyel kínálta őt a fal mellett elhelyezett kemény fapadon.
- Értesítem őket, hogy megérkezett - mondta.
Tom ott ült, és lassan vakargatta az állát, miközben a márványpadlót nézte. Tele volt haraggal, de tudta, hogy ezt nem mutathatja ki, nem adhatja ki magából, mert ettől a dolgok állása csak még rosszabbra fordulna.
Egyfolytában imádkozott: Ó, Uram, mit tegyek? Azt se tudom, mit mondjak...
Természetesen Cindyre gondolt, aki most már három éve, hogy meghalt. A jelenlegihez hasonló nehéz időszakok mindig eszébe juttatták, hogy milyen nagy szüksége volt rá, és hogy milyen sokat veszített. Az igaz, hogy a gyász első érzését kiheverte, de időnként, amikor az élet a legsötétebb oldalát mutatta, és amikor a küzdelem a leghevesebbnek tűnt, akkor - megszokásból - kinyújtotta felé a kezét, rá gondolt, megpróbálta vele megosztani fájdalmát. De utána mindig kénytelen volt ráébredni, hogy a felesége meghalt, és helyét a szomorúság árnyéka foglalta el, amely állandóan követi őt.
Cindy - gondolta -, el se hinnéd, hogy mi történik itt lent. Talán, ez az az üldözés, amelyre Jézus és az apostolok figyelmeztettek minket. Eddig ez mindig valami távoli dolognak tűnt, ami megtörténhet Oroszországban, vagy a római időkben megeshetett, de itt nem, most nem. Soha nem gondoltam, hogy ez előfordulhat velem, arra meg különösen nem számítottam, hogy a gyerekekkel fog megesni.
Zsebéből előhúzta zsebkendőjét, hogy letörölje szeméről a könnyeket. Nem engedhette, hogy a gyerekek így lássák meg őt - és mit gondolnának az állami hivatalnokok?
- Mr. Harris?
Elakadt a lélegzete, és kétségbeesetten próbálta magát gyorsan összeszedni. Tom, akármit csinálsz, légy udvarias! Ne tegyél semmit, amit felhasználhatnának ellened!
Akire felnézett, az nem volt más, mint Irene Bledsoe.
- Ön bizonyára emlékszik rám! - mondta a nő, miközben leült mellé a padra.
- Igen, emlékszem. - Úgy gondolta, hogy ebből nem lehet baj.
- Mielőtt odavezetném a gyermekeihez, emlékeztetnem kell önt arra, hogy ez a látogatás egy olyan kiváltság, amelyet bármikor megvonhatunk. Elvárjuk magától, hogy megfelelően viselkedjék, és mindig tegyen eleget az utasításaimnak. Nem érintheti meg a gyermekeit, hanem ott kell maradnia a tárgyalóasztal túloldalán. Nem tehet fel nekik a tartózkodási helyükre vonatkozó kérdéseket. Nem engedélyezett más olyan kérdés sem, amelyet én nem tartok megfelelőnek, valamint bármikor véget vethetek a találkozónak, ha ezt úgy látom jónak. Mindent megértett?
- De... Mrs. Bledsoe, megbeszélhetjük majd valamikor ezt az ügyet? Szeretném tisztázni ezt az egész zűrzavart, és hazavinni a gyermekeket a saját otthonukba.
- Jelenleg ez nem lehetséges, a vizsgálat még folyik.
- De hát miféle vizsgálat? Senki nem mondott nekem semmit, és képtelen voltam önt megtalálni.
- Nagyon sok a dolgunk, Mr. Harris. Türelemmel kell lennie.
Tom haragot érzett, sőt kezdett benne feltámadni a bosszúvágy, amiről tudta, hogy teljesen keresztényietlen, de ellenállhatatlanul növekedett. Egyetlen udvarias szó sem jutott az eszébe.
Irene Bledsoe újból nekiszegezte a kérdést, most már határozottabban:
- Mindent megértett abból, amit közöltem önnel?
Tom egyetlenegy dolgot tehetett, kimondta a helyes választ:
- Igen.
- Mi van ebben a csomagban?
Tom kinyitotta, hogy a nő megnézhesse.
- Összekészítettem néhány dolgot a gyerekeknek. Nincs náluk a Bibliájuk, úgyhogy most elhoztam, ezenkívül van itt papír és ceruzák.
- Rendben van - Bledsoe megfogta a csomagot. - Jöjjön velem!
Gyors és határozott lépésekkel elindult. Sarkának folyamatos és hangos kopogása minden földszinten tartózkodónak a tudomására hozta, hogy ő itt most elhaladt. Tom megpróbált csendesen lépkedni. Nem kívánta az ilyen figyelmet.
A nő a kanyargó márványlépcsőn az első emeletre vezette őt, végigmentek a főbejáratra néző erkélyen, majd beléptek egy súlyos, nem éppen hívogató ajtón, amelynek hatalmas, sárgaréz csuklópántjai voltak, és egy akkora fogantyúja, ami húsz fontot is nyomhatott. Áthaladtak egy hideg és csupasz előszobán, amelynek magas ablakain szürkés fény szűrődött be. Egy biztonsági őr állt a boltíves átjáró jobb oldalán. Kissé unottnak látszott, de férfiasan kitartott őrhelyén. Tom Mrs. Bledsoe-t követve elhaladt az őr mellett és a boltív alatt.
Tom szíve a torkába ugrott, és könnyek árasztották el a szemét. A nagy asztal egyik oldalánál ott ült Ruth és Josiah. Mihelyt meglátták őt, abban a pillanatban felugrottak és felkiáltottak:
- Apu!
Hangjuk élesen csenget az izgalomtól. Oda akartak szaladni hozzá. Irene Bledsoe elállta az útjukat, és karjával megállította őket.
- Üljetek le! Üljetek le az asztalhoz!
- Oda akarok menni apuhoz! - sírta Josiah.
- Apu! - Ruth csak ennyit tudott mondani, és kinyújtotta a kezét.
Nem zárhatta őket a karjába! Nem érinthette meg őket! Csak sírni tudott legbelül.
- Üljetek le! Tegyétek azt, amit Mrs. Bledsoe mond!
Ruth zokogni kezdett, csaknem sikoltozott:
- Apu...
- Szeretlek téged, Ruth! Apuci szeret téged! De most, kérlek, ülj le! Minden rendben lesz.
Irene Bledsoe erősen fogta a gyermekek karját, és leültette őket.
- Mr. Harris, üljön le arra székre, szemben a gyermekeivel! Hadd emlékeztessem arra, amit odalent megbeszéltünk!
Semmit sem beszéltünk meg - gondolta Tom. - Utasításokat adtál, én meg csak ültem és hallgattam.
Lassan hátrahúzta a széket és leült. Próbált maga is megnyugodni, és szeretett gyermekei felé is nyugalmat közvetíteni.
- Hogy érzitek magatokat?
- Haza akarok menni, apu - válaszolt Ruth, még mindig hüppögve.
Josiah megpróbált bátran viselkedni, és édesapjához hasonlóan már ő is megnyugodott.
- Hiányzol nekünk.
- Gondot visel rátok Mrs. Bledsoe?
Erre a kérdésre Mrs. Bledsoe válaszolt:
- Az ön gyermekei nagyon jó kezekben vannak, Mr. Harris, és ez legyen az utolsó ilyen jellegű kérdés!
Tom rámeredt. Nem tudta elrejteni haragját.
- Akkor majd utána feltennék önnek néhány kérdést.
A nő a gyermekek jelenléte miatt barátságosan elmosolyodott.
- Később megbeszélhetjük.
Tom a találkozás első pillanatában észrevett egy sebet Ruth fején. Most látta elérkezettnek az időt, hogy rákérdezzen:
- Mi történt a fejeddel, Ruth?
Bledsoe azonnal közbevágott, még egy kicsit fel is emelkedett a székről:
- Erről nem beszélünk! Bizonyára érti!
- Az autóban bevertem a fejemet - szólalt meg Ruth.
- Ruth! Ne beszélj erről, különben kiviszlek innen!
A kislány most újra elsírta magát haragjában:
- De miért?
- Semmi baj, drágám! - csendesítette le Tom. - Nem kell erről beszélnünk. - Majd Josiah-hoz fordult:
- Ööö... fiam, mit szoktatok csinálni?
Josiah nagyon boldogtalannak érezte magát, és ezt nem is próbálta titkolni.
- Semmit. Üldögélünk és nézzük a tévét.
Ettől Tom is nagyon szomorú lett, de nem mutatta.
- Ó, Mrs. Bledsoe megengedi, hogy nézzétek a tévét?
- Nem ő, hanem Mrs. Henley...
Irene Bledsoe nem engedte ki a kezéből a helyzet irányítását:
- Josiah, nem beszélhetünk arról, hogy kik a nevelőszüleitek! Ez titok.
Tom megpróbálta biztonságos mezőkre visszaterelni a beszélgetést: - És... szoktatok olvasni? Elolvastatok valami jó könyvet?
- Nem - felelte Ruth.
- Van néhány videojátékuk - szólalt meg Josiah. - Azok elég mulatságosak.
- És... laknak ott más gyerekek is, akikkel játszhattok? - Tom már akkor megrezzent, amikor kimondta a kérdést, de Irene Bledsoe ezt még megengedte.
- Igen. Van ott egy Teddy nevű fiú, meg egy másik, akit Luke-nak hívnak. De én nem szeretem őket.
- ÓÓÓ...
- Ők nagyobbak, mint mi, és bántanak minket.
- Bántanak titeket?
- Igen, kergetnek minket, és csúnyán beszélnek. Ők nem keresztények.
Ruth alsó ajka legörbült, és hozzátette:
- Luke állandóan csúfol engem.
- Ó, Ruth, ez nagyon szomorú. Próbáltál vele barátkozni?
A kislány ránézett, és szemét újból elárasztották a könnyek.
- Haza akarok menni!
- Én is azt szeretném, ha otthon újra együtt lehetnénk!
Kipp-kopp, kipp-kopp. Irene Bledsoe ujjaival kopogtatott az asztalon, és Tomra bámult.
Josiah valószínűleg megértette ezt a jelzést. Éles felfogású kilencéves kisfiú volt.
- Ruth beverte a fejét az autó oldalába.
- Elég legyen! - parancsolt rá Mrs. Bledsoe.
Tom kérdően a nőre nézett, és megpróbált nyugodt arcot vágni.
- Miféle autóba, Mrs. Bledsoe?
Bledsoe összevont szemöldökkel viszonozta a pillantást, és fejét leereszkedően előrebillentette.
- Mr. Harris, mi azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek hajlamosak szüleik védelmében történeteket kitalálni.
Tom megértette, mit akar a nő ezzel mondani. Kénytelen volt nyugodt és szívélyes maradni - kényszerítette magát erre.
- És milyen történetet talált ki Ruth meg Josiah, asszonyom?
A nő felemelte az állát, és ettől úgy tűnt, mintha lefelé nézne rá.
- Mr. Harris, én megértem, hogy aggasztja önt a Ruth fején lévő sérülés, de tudnia kell, hogy mi is törődünk vele. Biztos vagyok benne, hogy egy idő múlva túlteszik magukat félelmeiken és a korábbi nevelés hatásain, és akkor majd el tudják nekünk mondani az igazságot. Most pedig azt hiszem, vége ennek a látogatásnak. - Felállt székéből. - Gyerekek, köszönjetek el édesapátoktól!
- De hát még csak most jöttünk ide! - mondta fájdalmasan Josiah.
- Én nem akarok elmenni! - sikoltozott Ruth, és arckifejezése megtelt félelemmel.
- Gyerekek, megyünk! - utasította őket Bledsoe.
- Egy pillanat! - tiltakozott Tom.
A találkozásnak már úgyis vége. Kihasználta a lehetőséget.
- Gyerünk, Josiah! Mondd el, hogyan verte be Ruth a fejét!
- Majdnem karamboloztunk...
- John! - kiáltott fel Bledsoe.
A biztonsági őr bejött a szobába, egyszerűen csak érzékeltette a jelenlétével a hatalmát. Tom nem akart semmilyen problémát, egy mozdulatot sem tett.
Bledsoe mindkét gyermeket megragadta a karjuknál fogva.
- Mr. Harris, figyelmeztettem önt, hogy uralkodjon magán. Biztos lehet benne, hogy a viselkedése szerepelni fog a jelentésemben!
- És mi nem tetszett önnek? Amikor beleharaptam a szék lábába, vagy amikor betörtem az összes ablakot?
A nő mindkét gyereket az ajtó felé húzta. Tom talpon volt, készen arra, hogy tegyen valamit. Az őr elállta az útját - pontosan úgy, mint egy héttel azelőtt Mulligan. Minden újból megtörtént, ráadásul Tom szeme láttára: az asszony a karjánál fogva elvonszolja a sikoltozó Ruthot és Josiah-t. A boltíves bejárathoz értek. Oda akart állni elé, szerette volna kinyújtani a kezét, és megakadályozni abban, amit tesz.
De nem tehette. Csak annyit tehetett, hogy végignézte az egészet.
- Milyen karambolról beszélsz, Josiah? - kérdezte újra fiától.
- Gyertek, gyerekek! - kiabált Bledsoe, és kihúzta őket az előszobába.
- Bevertem a fejemet! - ismételte meg Ruth. - Nagyon hirtelen állt meg, és megütöttem a fejemet!
Josiah-ból kirobbantak a szavak:
- Áthajtott egy stoptáblán, és majdnem nekiment egy kék kisteherautónak! Ruth beverte a fejét az autó ajtajába!
- Mrs. Bledsoe vezette az autót?
Ruth már az ajtón kívül volt, és Irene Bledsoe átlódította Josiah-t a másik helyiségbe, mielőtt válaszolhatott volna. De határozottan igent intett, miközben eltűnt.
- Gyerekek, büszke vagyok rátok! Nagyon büszke vagyok! És szeretlek titeket!
- Várjon itt néhány percig! - rendelkezett az őr, és nem engedte, hogy Tom utánuk menjen.
Tom visszaült az asztalhoz. A biztonsági őr odament az ajtóhoz, meg akart győződni, hogy Mrs. Bledsoe már elment.
Tom észrevette a barna papírzacskót a padlón. Irene Bledsoe otthagyta a csomagot, és a gyerekek így meg sem kaphatták a Bibliájukat meg a papírokat. Még ilyen módon sem érinthette meg őket.
- Rendben van - mondta az őr. - Most már elmehet.
Miután feladatát elvégezte, elment a dolgára, és egyedül hagyta Tomot a hideg és üres szobában.
- Ó, Uram...
Kitört belőle a sírás. Könnyei végigfolytak az arcán.
De könnyei nemcsak a szomorúság miatt csordultak ki. Kétségbeesés egyáltalán nem volt a szívében. Látta gyermekeit, és élvezhették egymás jelenlétét, annak ellenére, hogy ott tartózkodott Irene Bledsoe meg az őr. Tudta, hogy megérintették egymás lelkét, és hogy a szívük közötti kapcsolat még mindig élt. Természetesen nem elégítette ki őket az, hogy néhány percig láthatták egymást. Egy ilyen hideg, és ennyi tilalommal körülvett látogatás nem is lehet elégséges. De pillanatnyilag jó volt arra, hogy megtudják: szeretik egymást. Újra együtt akarnak lenni otthonukban.
Kételyei eltűntek. A fájdalmak, nehézségek, mocskolódások és nevének beszennyezése közepette vágyakozott egy meggyőződésre arról, hogy ki is ő valójában. Az elméjéhez mindenféle hang szólt, és olyan szörnyűséges dolgokat mondtak neki, amiket ő soha nem gondolt magáról. Nem akart hinni ezeknek a hazugságoknak, de mégis, mivel ezek a hangok olyan lankadatlanul és könyörtelenül beszéltek hozzá, azon tűnődött, van-e benne valami olyan rossz dolog, aminek a meglátására vak. Lehet, hogy megérdemelted, ami történik veled - ismételgették a hangok. De most már tudta. Becsületét sértetlenül megőrizte, és gyermekeit Isten előtt továbbra is a magáéinak tekinthette. Csodálatos örömmel töltötte be ennek a biztos tudása.
* * *
Ben és Leonard gyorsan beosont Don Wayside nevű étkezdéjébe, és annak ellenére, hogy egyenruhát viseltek, valamint gumibot és pisztoly volt náluk, és az övükre akasztott kézirádió is sípolt, recsegett, megpróbáltak lazán és közömbösen viselkedni. Persze minden jelenlévő tekintette rájuk szegeződött.
Ez egy nagyszerű balhénak ígérkezett! Ezt mindenkinek látnia kellett, hogy aztán otthon legyen miről beszélnie. A pultnál ülő vállalkozók és az asztaloknál ülő sofőrök felnéztek tányérjukról, és borostás állkapcsukat olyan lassan mozgatták, hogy éppen csak le tudták nyelni az utolsó kanál levest vagy a szendvicsből az utolsó falatot. Egyesek tovább beszélgettek, de csak azért, hogy a viselkedésük természetesnek tűnjön, miközben mindent gondosan megfigyeltek.
A helyiségben néhányszor halk mormolással körbefutott, és az általános lármából kiemelkedett egy név: Krantz. Igen, a Krantz fiú. Már megint ő.
A pult végénél ült Kyle Krantz. A tulajdonos, a kopasz és kövér Don Murphy le nem vette volna róla a tekintetét. Két farmer fiú is szemmel tartotta őt. Testalkatuk remekül megfelelt arra, hogy boglyákba hányják a szénát, traktort vezessenek - és hogy megrémítsenek egy tolvajt.
- Helló, Kyle! - szólította meg Ben. - Mi járatban vagy itt?
- Rajtakaptam, hogy belenyúlt a kasszába - válaszolt Don. - Utána odarohant az ajtóhoz, hogy elillanjon. Bob és Jack éppen akkor jött be, és amíg maguk ide nem értek, feltartóztatták őt.
- Mennyit lopott? - kérdezte Leonard.
- Nyolcvanöt dollárt - felelte Don a pulton heverő bankjegykötegre mutatva.
Leonard figyelmesen megnézte Kyle-t. A fiú mindössze tizenöt éves lehetett, olyan sovány, mint a hét szűk esztendő; borzas, fésületlen fekete haj és sok pattanás jellemezte. Arca buta és kifejezéstelen volt, szeme pedig piros és vizenyős.
- Tudod, fiú - kezdte Leonard -, okom van azt feltételezni, hogy rejtegetsz valami tiltott dolgot. Szeretném, ha kiürítenéd a zsebeidet!
Kyle tétovázott.
- Nem hallod? - kérdezte a nagy Jack a fiú felé hajolva, s még a kalapját is előrebillentette, hogy mozdulatának nagyobb nyomatékot adjon.
- Ha akarod, segítünk - fenyegette meg Bob.
Kyle elkezdte kiüríteni a zsebeit. Először egy kevés aprópénzt rakott a pultra, majd cigarettapapírokat húzott elő.
- A dzsekid zsebeit is! - rendelkezett Leonard.
Kyle tétovázott, majd megadóan lehorgasztotta a fejét, belenyúlt a dzsekije zsebébe, és egy műanyag zacskót vett elő, amely tele volt összetört zöld levelekkel.
Kinyílt a bejárati ajtó.
- Eh... - sóhajtott Don, sajnálva, hogy nem láthatja a továbbiakat. - Vendég.
Ben a férfira pillantott, aki akkor lépett be az üzletbe. Egy középkorú, jóképű, jól öltözött férfi érkezett. Ben felismerte: Joey Parnell, a megyei halottkém.
Leonard egyedül is el tudta intézni a Krantz fiút. Ben halkan odaszólt neki:
- Izé... rád bízom ezt a gyereket, szeretnék néhány szót váltani Parnell-lel.
Leonard megvonta a vállát.
- Felőlem!
Ben odament a pult másik végéhez, ahol Parnell akkor húzott maga alá egy széket, és a meglehetősen egyszerű választékot kínáló étlapot tanulmányozta.
- Bocsásson meg, kérem! - szólította meg Ben. - Joey Parnell?
Parnell felnézett és elmosolyodott.
- Igen, én vagyok.
Ben bemutatkozott.
- Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz egy percre?
Parnell készségesen beleegyezett. Ben helyet foglalt a mellette lévő széken, és azon gondolkodott, honnan is kezdje.
- Nem hivatalos minőségben faggatom - vágott bele, és már ettől is egy kicsit ostobán érezte magát. - Csak meg szerettem volna kérdezni öntől, mit állapított meg Sally Roe öngyilkosságának ügyében?
Parnell újból az étlapra nézett, egyértelműen jelezve, hogy nem érdekli ez a téma.
- Nagyon sok ügyet kell kivizsgálnom, Mr. Cole. Pontosabban mit kíván tudni?
- Nos... tudom, hogy ez kissé különösnek tűnhet, de... egyértelműen meg tudta állapítani a holttest személyazonosságát?
Parnell úgy nézett Benre, mintha az tréfált volna.
- Remélnem kell, hogy igen. Nem tarthatnám magam valami jó halottkémnek, ha még azt sem tudnám megállapítani, hogy kinek a földi maradványait vizsgálom.
Ben tudta, hogy most nagyon ostobának tűnik, mégis kénytelen volt tovább próbálkozni:
- És mi a helyzet azzal a véres skótkockás inggel? Megkapta?
Parnell nem válaszolt azonnal. Mintha nem tudott volna erre visszaemlékezni.
- Ööö... igen, azt hiszem, megkaptam.
- Egyezett a vércsoport?
- Mit ért ezalatt, hogy egyezett-e a vércsoport?
- Az ingen található vérfolt és az elhunyt vére azonos vércsoportba tartozott?
Parnell elvigyorodott, és újból az étlapot kezdte tanulmányozni.
- Hát, nem tudom. Azt hiszem, ezt nem ellenőriztem. Miért kellett volna ezt megtennem?
- Látott a holttesten olyan sérülést, amely megmagyarázhatta volna az ingen található vérfoltot?
- Nem... Nem emlékszem.
- És mi okozta a nő halálát? Azt hiszem, akasztás által okozott fulladás szerepelt a jelentésében.
- Hm. Úgy van. Erre emlékszem.
- Mr. Parnell, én ott voltam a helyszínen, és amit ott láttam, az erőszakos halálra utalt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire az ember öngyilkosság esetén számítana. Ezenkívül... a holttest nem lógott. Erőszakosan ledobták a földre, és nem volt kötél a nyakán.
Parnell csak nézett rá, hallgatott, nem fűzött ehhez semmilyen megjegyzést.
Ben tovább erőltette a beszélgetést.
- Meg tudná nekem adni... csak hogy biztosan tudjam... az elhunyt személyleírását?
Don odament a pulthoz, és Parnell rendelt egy marhahúsos szendvicset, meg valami levest. Kicsit húzta az időt, látszott, hogy nem élvezi a társalgást ezzel a fiatal, kíváncsi rendőrrel.
Ben udvariasan várt. Végül Parnell odafordult hozzá, és savanyú mosollyal ezt mondta:
- Nem, Mr. Cole, nem tudom ezt önnek megadni.
Bennek ez nagyon nem tetszett.
- Ezek szerint ez egy bizalmas információ?
- Úgy van.
- Milyen színű volt a haja? Úgy emlékszem, hogy egy fekete hajú, huszonéves, átlagos súlyú nőt láttam ott...
- Nem akar inkább valami mást kérdezni?
Ben megállt, elgondolkodott, majd feltett egy másik kérdést:
- Annak alapján, amit a rendőrségen, majd utána a Potterék által bérbe adott házban tapasztaltam, valami eltűnt, ami talán az elhunyt nő tulajdonában állt. Van valami elképzelése arról, mi lehet az, amit mindenki keres?
Parnell most már kezdett türelmetlen lenni.
- Ezt a kérdést egyáltalán nem értem.
- Nos, Mulligan őrmester elküldött valakit, hogy kutassa át a házat, és tudom, hogy önnél is érdeklődött valami után...
- Erre nem válaszolok, uram!
Parnell most már nagyon dühösnek tűnt. Ben úgy látta, hogy jobb lesz abbahagyni a kérdezősködést. De hogyan kellene ezt most befejezni?
- Megenged még egy kérdést?
Parnell megértőnek mutatkozott.
- Rendben, még egy kérdés!
- Meg lehetne még nézni a holttestet?
Parnell elnevette magát.
- Attól tartok, hogy nem. Már elhamvasztották. Ez a válasz megfelel önnek?
Ben elmosolyodott.
- Természetesen. Igazán köszönöm, Mr. Parnell! Sajnálom, hogy a terhére voltam!
- Semmi baj!
Parnell széthajtogatta a Hampton Megye Csillaga aznapi számát, és minden figyelmét annak szentelte. Ben csatlakozott Leonardhoz, aki őrizetbe vette Kyle Krantzot, és kimentek a járőrkocsihoz.
13
Sally Roe már messze járt Bacon's Cornertől. Egy autóbusz-állomás várótermének kemény padján ült egy másik városban. Úgy nézett ki, mint egy céltalanul utazgató autóstopos csavargó: régi farmerét és kék dzsekijét viselte, festett haját összefonta, és egy gyapjúsapka alá csavarta. Szebb ruháit egy nagy vászonszatyorba rejtette, amely ott feküdt mellette a padon. Megfeledkezett a mellette járkáló utasokról és nyafogó gyermekeikről, a padokra kiterített újságpapírokról, a linóleumpadlón szétszórt rágógumipapírokról, és azt sem vette észre, amikor a hangosbemondó időnként, recsegő hangon bejelentett egy induló vagy egy érkező autóbuszt. Egy órát kellett várnia járatának indulására. Ezt az időt azzal töltötte el, hogy az ölében tartott spirálfüzetbe jegyzetelt. Egy levelet írt, ez volt az első levele, amit Tom Harrisnek címzett.
Tisztelt Mr. Harris!
Megállt. Hogy kezdjem? Hiszem nem is ismer engem. Akkor kezdjük ezzel!
Nem tudom, hogyan kezdjem ezt a levelet, hiszen ön nem is tudja, hogy én ki vagyok. Hadd mutatkozzam be, és hadd magyarázzak el mindent részletesen, de nemcsak ebben az egy levélben, hanem remélem, hogy még sok továbbit küldhetek önnek. Talán, miután megírom az utolsó önnek szólót, mindketten mindent tisztán fogunk látni.Nevem Sally Roe. Korábban gyalu- és csiszológép-kezelőként dolgoztam a Bergen Ajtógyár alkalmazottjaként. Talán olvasta a közelmúltban az öngyilkosságomról szóló tudósítást. Biztosítom ön afelől, hogy én vagyok az a Sally Roe, akiről az újsághír szól, és - nyilvánvaló módon - élek.Hadd írjam le önnek, mi is történt valójában...
Sally előtt újra lejátszódott minden, amint kereste a szavakat, hogyan is mondja el a történetet.
Az a nap teljesen megszokott módon és unalmasan telt el. A gyári munka mindig egyhangúan folyt, különösen a csiszolóműhely gépei mellett, amelyek dörögtek, zúgtak és rázkódtak, míg végül az ember már úgy érezte, hogy turmix lett az agyából. Miután véget ért a munkaidő, és teljesítette a huszonöt ajtóból álló normát, hazament kék kisteherautójával a sóderrel felszórt bekötőúton. Fáradt volt, a fűrészpor ízét érezte a szájában, és semmi mást nem tervezett, mint hogy lezuhanyozik, bekapja a vacsoráját, és ágyba bújik.
De eszébe jutottak a kecskék. Betty, az anya, és két gidája, Buff és Bart. Elsősorban kedvtelésből tartotta őket. Egyik munkatársnőjétől kapott egy bakot és egy anyát, aki nem tudta tovább eltartani őket. Sally a bakot eladta, az anyát megtartotta és meghágatta, így most volt egy anyaállata és két kisgidája - a két legkedvesebb állat a világon, akik nagyon jó társaságot jelentettek a számára, és mindig ugrándoztak a boldogságtól, amikor hazament.
Leállította az autót, és a karám felé indult. Először üdvözölni akarta a kecskéket, azután a mindennapi menetrend: etetés és a szokásos egyoldalú beszélgetés a mai napjáról, utána pedig bemegy és összeroskad.
A kecskék zaklatottan viselkedtek, de nem az örömtől. Örültek ugyan, hogy újból láthatják, de elsősorban azért voltak izgatottak, mert valami zavarta őket.
- Hé... nyugodjatok már meg... itthon van a mama...
Merített egy vödör takarmányt a ház mellett elhelyezett ládából, és bement a karámba. Betty boldogan, de nyugtalanul keringett körülötte. A gidák megállás nélkül mekegtek, és fel-alá rohangáltak a kerítés mellett.
Sally megrázta a vödröt, hogy felkeltse a figyelmüket.
- Gyertek lakmározni!
Odament a fészerhez, remélve, hogy követni fogják és megnyugszanak. A szomszéd kutyája, amely nagyon szerette halálra rémíteni a kecskéit, valahol ott lehetett a közelben.
Belépett a fészerbe.
- Gyertek már, minden rendben...
Ekkor iszonyú rémületére egy kötél esett hátulról a fejére, és elszorította légcsövét, mielőtt rájöhetett volna, mi is van a nyakán! Leejtette a vödröt, és a takarmány szétszóródott a földön. Láthatatlan támadója hihetetlen erővel húzta a kötelet, amely hátrarántotta őt, és lába elszakadt a talajtól. Kapálódzott, és belemarkolt a kötélbe. Nem kapott levegőt.
Lába a falhoz ért, és eltaszította magát. Támadójával együtt az etetőre esett, amely egy reccsenéssel eltört. A kötél meglazult, és Sally néhány tekergő mozdulattal kiszabadította magát. Leesett a földre, a szalmában fetrengett, és levegő után kapkodott.
Egy feketébe öltözött nő, vad gyűlölettől izzó szemek, egy kés! A gyilkos úgy ugrott rá, mint egy leopárd. Sally félrekapta a fejét, a kés a vállát érte, és égető fájdalmat okozott.
Sally megpróbált kicsúszni a sarokból, ahol csapdába szorult, rúgkapált, a szalmát és a port karmolászta. A nő rátérdelt a mellkasára, és leszorította. A kötél újból a nyakára szorult. Sally a szabadon maradt lábával belerúgott támadójába.
Hatalmas csattanás: a nő úgy vágódott neki a fészer szemközti falának, mint egy rongybaba; feje és végtagjai nekicsapódtak a deszkáknak, mintha egy óriás ragadta volna meg, és hajította volna oda. Sally alig ért hozzá, amikor belerúgott, és egy kicsit meg is lepődött - de legalább megszabadult tőle. Négykézláb kimászott a sarokból, szemét egyfolytában támadóján tartotta. Az orgyilkos végigcsúszott a falon, lábai megérintették a földet, majd üres és csodálkozó tekintettel a szemében, leesett állal előrebukott.
bumm! Valami akkora ütést mért a nőre, hogy a levegőbe emelkedett. Nagy puffanással, petyhüdten himbálódzó karokkal, lecsüngő fejjel és élettelen testtel esett a szalmára. A kötelet még mindig a kezében tartotta.
Nem vesztegettem az időmet nézelődésre, azonnal kijöttem onnan. Még mindig levegő után kapkodtam, minden erőmre szükségem volt, hogy életben maradjak. Emlékszem, hogy kimentem a kapun, és öklendezve összeroskadtam. Nem hibáztatom Bettyt és a gidákat, hogy elmenekültek. Lehet, hogy nekik volt igazuk.
Sally abbahagyta az írást, hátradőlt és elgondolkodott, szórakozottan ütögetve tollával a füzetet. Meglehetősen furcsa módja ez egy levél elkezdésének. Talán a történet további része majd hitelesebbnek fog tűnni. Meg kell próbálnia folytatni, ez minden, amit most tehet.
Mit mondhatnék, Tom? Mivel tudnám meggyőzni önt arról, hogy megbízható tanú vagyok? Ha megkérdezné tőlem, ki is vagyok tulajdonképpen, azt kellene válaszolnom, hogy nem tudom. Éveken keresztül kérdeztem magamtól ugyanezt, és most szeretném tudni. Nem azért írok-e, mert keresem a választ?Tudja, Tom, szeretnék magának segíteni. A magam módján és a saját tapasztalataim alapján bele tudom képzelni magam az ön helyzetébe, és tudom, hogy érez most. Olyan emberként, aki gyökerek és célok híján elveszítette személyiségét egy valójában értelmetlen univerzumban, nem tudom megmondani, honnan származik a "rossz" fogalmáról alkotott elképzelésem. Nevezheti szentimentalizmusnak, mondhatja azt, hogy így neveltek, vagy hogy kétségbeesésemben egy elavult erkölcsiségen keresztül próbálom megtalálni az élet értelmét - akkor is úgy gondolom, hogy ami magával történik, az rossz, és együtt érzek önnel fájdalmában.
Sally felnézett a váróterem ajtaja fölött függő nagy órára. Menetrend szerint fél óra múlva fog indulni az autóbusz. A hangosbemondó hamarosan be fogja jelenteni recsegő hangján a járatot.
Ha a kedvemben akar járni, akkor engedje meg nekem, hogy legalább úgy tegyek, mintha valami számítana. Szeretnék valami "jót" tenni. Lehetséges, hogy a kétségbeesés elől menekülve én határozom meg saját magam számára a "jó cselekedetek" definícióját, mert így próbálom meggyőzni magam arról, hogy az élet nem is olyan értelmetlen, de nincs vesztenivalóm. Ha a kétségbeesés az a végső igazság, amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk, legalább most az egyszer hadd bújjak el ez elől! Ha a reménység csak egy saját magunk által kitalált fikció, akkor hadd éljek a fantáziák világában! Ki tudja? Talán valahol el van rejtve benne valami értelem, valami cél, valami jutalom.Mindenesetre még egyszer végig fogok menni néhány régi eseményen, és fel fogok fedni néhány dolgot az ön érdekében, és az enyémben is. Remélem, hamarosan megoszthatok önnel néhány hasznos információt, melyek kisegíthetik önt ebből a bajból, és mindenekfelett visszaszerzik gyermekeit az ön számára. Kérem, tartsa meg ezt a levelet, még akkor is, ha ez nagyon furcsának tűnik önnek. Hamarosan újból írok.Tisztelettel:
Sally aláírta a teljes nevét: Sally Beth Roe. Óvatosan kitépte a lapokat a spirálfüzetből és összehajtotta. Utazótáskájában lapult egy doboz boríték. Még Bacon's Cornerben kikereste Tom Harris lakáscímét, és felírta jegyzetfüzetének borítójára. Lemásolta a címet a borítékra, és belecsúsztatta a levelet. Egyelőre nem ragasztotta le, de felállt a padról, és odament a kis váróterem kávézójához, hogy néhány tízcentes érmét szerezzen. Ha siet, még feladhatja ezt a levelet a busz indulása előtt.
Chimon és Scion kitárt szárnyakkal és kivont karddal ment mellette. A démonok pillanatnyilag rejtőzködtek.
Chimon lenézett a Sally kezében lévő levélre.
- Az ő bizonyságtételének beszéde - mondta.
- Az első - tette hozzá Scion.
* * *
Terga, Bacon's Corner fejedelme, nagyon örült a jó hírnek, és kivételesen rámosolygott Angóra, a Bacon's Corner-i általános iskola kis fejedelmére.
- Elűztétek őket, mi? - kérdezte Terga, büszkén sétálva Angóval az iskola kátránnyal lekent tetején.
Ango szinte eksztázisba esett ettől a nagy megtiszteltetéstől. Milyen nagyszerű volt arra gondolnia, hogy most minden alárendeltje látja őt a Bacon's Corner fejedelmének társaságában! Terga azelőtt még csak nem is ismerte a nevét.
Ango kihasználta a lehetőséget, és jelentést tett, mint egy igazi parancsnok, aki a harcmezőről tért vissza.
- Egy pimasz támadást intéztek ellenünk, Baálom. Egy hihetetlenül nagy mennyei harcos kezdett ki velem a tetőn, egy másik pedig a bejárat előtt felállított őrökkel. Két harcost odabent kaptak el, de azonnal elűzték őket.
- De valamennyit legyőztétek?
- Igen, de ez egy halálos küzdelem volt. Nagyon elégedett vagyok a harcosaimmal, akik bátraknak, kegyetleneknek és vakmerőeknek bizonyultak.
- Büszke vagyok rád, Ango, mert bebizonyítottad nekem, hogy Bacon's Corner még mindig biztonságos hely a tervünk végrehajtására.
- Köszönöm, Baál.
- Megdicsérlek téged és harcosaidat, most pedig távozom...
Terga a mondat közepén elhallgatott. Mindkét démon felfigyelt egy ismerős hangra, és a keleti horizontot kezdték fürkészni. Valahonnan a fák csúcsain túlról egy mély, zúgó morajlást hallottak, amely egyre hangosabb lett, egyre közelebbről hallatszott.
- Ki lehet az? - csodálkozott Ango.
Az iskolában és az épület körül lévő megtévesztő szellemek és az őrök szintén hallották a hangot, és abbahagyták, amit éppen csináltak, zúgva kirepültek az iskola udvarára, hogy szétnézzenek, vagy a tetőn keresztül pattantak ki, hogy jobban láthassák az eseményeket.
Terga csapkodó szárnyakkal felemelkedett a tetőről. Előhúzta kardját, és mereven bámult kelet felé. Majd egy kicsit feszültebbé vált, és leszólt Angónak és csapatainak:
- A mieink!
- De hát kicsodák?
Terga elkeseredettnek tűnt, és rémülten rázta a fejét.
- Azt hiszem, Pusztító és Strongman friss erői.
A félelem moraja futott végig odalent a sorokon.
Majd feltűntek a látogatók. Még mindig vagy egy mérföldnyire lehettek, úgy közeledtek, mint a bombázók alacsonyan szálló raja. Legalább százan jöttek, nyílhegyre emlékeztető alakzatban repültek, és egyre közeledtek, közeledtek és közeledtek. Ekkor sötét szárnyaik árnyékában feltűnt kardjuk vörös izzása.
Terga ismét leszállt a tetőre.
- Ango, készítsd fel katonáidat a tiszteletreméltó vendégek fogadására!
- Katonák! - ordította Ango.
Nyugtalan szárnycsapkodással szálltak fel az iskolából és az udvarról. Ango kiadta a parancsot, hogy sorakozzanak fel az épület előtti pázsiton. A háromszáz szellem azonnal laza, tarkabarka alakzatba rendeződött - ott gyülekeztek a harag, a gyűlölet és a lázadás kicsi szellemei, az erőszak, a vandalizmus és a pusztítás hatalmas, súlyos léptű szellemei, valamint a ravasz, sunyi és ügyes megtévesztő szellemek. Félelmeteseknek látszottak. A legmagasabbak hátul, a legalacsonyabbak elöl álltak, és kivont kardjukat keresztben tartották mellkasuk előtt.
Pusztító raja leszállt a városra, ami miatt szellemi árnyék vetődött az egész főutcára, és a levegő fagyossá vált, amit odalent minden ember megérzett. Az árnyék áthaladt a tűzoltóság épülete, majd a Strawberry Loop mentén épült lakóházak sora fölött, és a környék minden kutyája csaholni kezdett.
Ekkor Terga, Ango és a démonok egész gyülevész hada megpillantotta a raj vezetőjét legelöl, a nyílhegy csúcsánál. Látták sárgán villogó szemét és vörösen izzó kardját. Valamennyien mélyen meghajoltak.
Pusztító és a Strongman legjobb harcosaiból összeválogatott rémületes zászlóalj úgy szállt le az iskolára, mint valamiféle óriási sáskák felhője, szárnyuk szinte tapintható zúgást keltett, és olyan szelet kavart, ami egyszerűen elfújt néhány kisebb démont - akik ott álltak a pázsiton -, és falevélként sodorta őket a füvön.
Pusztító tizenkét förtelmes kinézetű kapitányával körülvéve leszállt az iskola tetejére. A zászlóalj többi része elfoglalta hadállásait az épületet körülövező betonúton. A szárnyak összecsukódtak, a zaj elült. Terga és Ango egy olyannyira gonosz szellem jelenlétében találta magát, akire csak rettenetes félelemmel tudtak felnézni.
Pusztító körülpillantott. Szűkre vont szemmel, tüzes pillantással méregette a pázsiton összegyűlt csapatokat. Nem gyakoroltak rá különösebb hatást. Lassan odament a térség két fejedelméhez, akik mélyen meghajoltak előtte. Lábujjai belemélyedtek a kátrányba, karmai minden egyes lépésnél mélyen belevájtak a tetőbe. Megállt előttük. Kapitányai úgy álltak mellette, mint a fatörzsek.
- Terga, van valami okod arra, hogy ilyen diadalittas légy - kérdezte jéghideg hangon?
Terga felegyenesedett:
- Igen, Baálom - felelte, majd újra meghajolt.
Terga megnémult a félelemtől, amikor álla alatt megérezte Baál kardjának forró élét. A kard mozgását követve felemelte a fejét.
- Ki az ott melletted?
- Ő Ango, ennek az iskolának a fejedelme, egy bátor győztes.
A tüzes kard most Ango állát emelte föl.
- Te vagy ennek a helynek a fejedelme?
Ango megpróbált hangosan beszélni, de hangja minden erőfeszítése ellenére is remegett.
- Igen, Baálom.
Pusztító egészen közel hajolt Ango arcához.
- Azt mondták nekem, hogy megütköztél a Mennyei Seregekkel.
Ango halványan elmosolyodott.
- Ez volt a kötelességem, és nagy örömömre szolgál, hogy arról számolhatok be neked, hogy elűztük a mennyei harcosokat.
- Hány mennyei harcos járt itt?
- Négy, Baálom. Az egyik megtámadott engem a tetőn, a másik a bejáratnál felállított őrökre támadt, kettő pedig belülről indított támadást. Valamennyit azonnal elűztük.
Pusztító egy pillanatra eltűnődött ezen. Nem dicsérte meg Ango tettét.
- Mi történt még aznap?
- Még mi?
- Járt az iskolában olyan ember, akire nem számítottatok?
Pusztító mereven nézett rá válaszra várva, és Ango magán érezte Terga szúrós pillantását is. Képtelen volt az igazat mondani.
- Nem... nem tudok senkiről.
- Tudsz nekem valami elfogadható magyarázatot adni arra, hogy négy - mindössze négy - ellenséges harcos miért jelenik meg itt hirtelen, csak azért, hogy elűzzék őket olyan jelentéktelen és gyenge szellemek, mint ti?
Ango megremegett. Ez a beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni.
- Azért... azért jöttek, hogy kémkedjenek, hogy betörjenek az iskolába...
- Ezzel magyarázod a dolgot?
- Igen... igen, ez az, amit tudok.
Pusztító hüvelyébe dugta a kardját, amire egy kicsit mindenki fellélegzett.
- Eredj a dolgodra, szörnyűséges kis Ango, a harcosaiddal együtt! Kövessetek el minden tőletek telhető gonoszságot a kisgyerekek ellen! Terga, volna hozzád pár szavam!
Terga követte Pusztítót a tető másik végébe, mialatt Ango a démonaival együtt távozott, hogy folytassák munkájukat. Amikor Pusztító megfelelőnek tartva a helyet megállt, a tizenkét kapitány úgy vette körül őt és Tergát, mint egy kastély falai.
Terga aggódott.
Pusztító dühösen, de kiszámított önuralommal, mereven nézett rá.
- Itt volt.
Terga persze nem akarta elhinni.
- Honnan tudod, Baálom?
- Hova ment a claytonville-i motelből?
- Én...
- Követték őt a te szánalmas kis démonaid? Egyfolytában megfigyelés alatt tartották?
Terga legszívesebben elsüllyedt volna a tetőn át.
- A... a Mennyei Sereg... Összezavartak minket... Az utunkba álltak... Szem elől tévesztettük...
- Nyomát vesztettétek! Hagytátok elszökni!
Terga nagyon jól tudta, hogy Pusztító saját szellemei is követték a nőt, de nem tartotta megfelelőnek az alkalmat, hogy erre emlékeztesse.
- Ööö... igen. De... nem hiszem, hogy ide merészkedett volna, hogy kitette volna magát a legnagyobb veszélynek...
- Veszélynek? - Pusztító hangja vágott, mint a kés. - Miféle veszélynek, amikor te, meg az ilyen Ango-félék felelősek érte?
- De hát miért jött volna ide?
Terga még csak nem is látta Pusztító hatalmas kezét, mielőtt az lesújtott rá, és a tetőhöz vágta. Kísérletet sem tett a bosszúállásra, soha nem volt hajlamos erre, ezenkívül pedig tizenkét hatalmas kard szegeződött a torkára, mindössze centiméterekre tőle. Csak annyit tehetett, hogy felnézett Pusztító dühös arcára, amint a gonosz szellem rajta töltötte ki mérgét.
- Ostoba! - ordított rá Pusztító. - Miért ne jött volna ide? Ez az a hely, ahol a Tervünk elkezdődött, vagy talán nem emlékszel azokra az évekre, amikor lépésről lépésre haladtunk előre, amikor beszivárogtunk ide? Itt voltál, te is részesévé váltál az eseményeknek. Azt gondolod, hogy mindezt teljesen céltalanul hajtottuk végre?
- Sajnálom, Baálom!
Pusztító lába Tergát a bordái alatt találta el, és néhány méter magasra felrúgta a levegőbe. Terga az egyik kapitány mellkasának ütközött, ami úgy hatott, mintha egy betonfalnak repült volna neki, majd visszaesett a tetőre.
- Sajnálod... - visszhangozta gúnyosan Pusztító. - Hagytátok, hogy megszökjön előletek Claytonville-ben. Hagytátok, hogy az orrotok előtt besurranjon az iskolába, megint megszökjön és eltűnjön, hogy aztán megint felbukkanjon valahol és további károkat okozzon, hogy még többet leleplezzen a Tervünkből, és még csak azt sem tudjuk, hogy hol. Te meg csak annyit mondasz erre, hogy sajnálom!
Terga megint csak azt akarta mondani, hogy nagyon sajnálja a dolgot, de tudta, hogy Pusztító ezt nem igazán méltányolná. Nem tudott mit hozzáfűzni.
- Eredj! - ordított rá Pusztító. - Viselj gondot erre a kis városra! Bízd csak rám Sally Roe-t!
Az egyik kapitány - úgy nézett ki, mint egy bika - megragadta Tergát az egyik szárnyánál fogva, és elhajította. Terga bukfencezve és csapkodva repült felfelé, míg végül sikerült visszaszereznie szárnyai fölött az uralmat, és szégyenkezve elinalt.
Pusztító mindaddig figyelte Tergát, amíg az el nem tűnt, majd sötéten ezt mondta a mellette álló tizenkét démonnak:
- Strongman minden figurája már a helyén várakozik ebben a játszmában, és használatra készen ki van feszítve egy erős háló, de a saját szemünkkel láthattuk, milyen sebezhető lehet a Terv. Különösen azért, mert a Mennyei Sereget érdekli vállalkozásunk, és különösképpen érdekli őket Sally Roe. Megpróbálnak falat építeni köré, elrejtik a szemünk elől, kísérik őt. Nekik is van egy tervük.
- De Strongman nem fogja elvetni a Tervet, elkötelezte magát mellette - emlékeztette őt egy otromba kinézetű szellem.
- Könnyű neki! - sziszegett Pusztító megvetően, és megragadta kardjának markolatát. - Ha a Terv megbukik, nem az ő feje fog legördülni, hanem a miénk. Erre gondja lesz. Győznünk kell!
Egy pillanatra elhallgatott, fekete karmait horgokként húzta végig nyakának merev szőrzetén.
- Egyre többet tudok meg erről a Talról. Egy igazi stratéga, a körmönfontság mestere. A Mennyei Sereg mindeddig meglehetősen hatékonyan működött, és csaknem teljesen láthatatlan tudott maradni. Tal várakozik és manőverezik. Csapdákat és tőröket állít fel nekünk.
Egy sebhelyes, groteszk szellem ezt dörmögte:
- Én ott voltam Ashtonban. Láttam, hogyan támadnak lesből.
Pusztító ként köpött rá, és rajta töltötte ki a mérgét:
- Akkor tudod, hogy Tal mindaddig várt, amíg a mi seregeink már nem tudtak tovább várni, hanem hetykén és tudatlanul belesétáltak a csapdába, amely türelmesen várakozott rájuk. Mi csak önbizalommal voltuk felvértezve, Tal pedig felkészülten várt. Még egyszer nem fogjuk elkövetni ezt a hibát.
Pusztító a tető gerincén állva fürkészte a várost.
- Ha Tal annyira körmönfont, mi még körmönfontabbak leszünk. Ha annyira függ Isten népének imáitól, akkor mindent meg fogunk tenni azért, hogy Isten népe ne imádkozzon. - Kénfelhőket eregetve elnevette magát. - Még nem tudtok azokról a gonosz kis szörnyecskékről, akiket Strongmantől igényeltem: Viszály, Megosztás, Pletyka, és egy egész sereg hasonló szellem árasztja el a várost ebben a pillanatban! Az ember csak test, csak sár, és én azt állítom, hogy van egy olyan befolyás, ami erősebb, mint az Isten iránti buzgalmuk: a saját önigazságuk! Fel fogjuk piszkálni a büszkeségüket, tisztáknak tartják majd magukat, bosszúállók lesznek, igazságtalanul ítélgetni fogják egymást, és olyan vihart támasztunk közöttük, hogy még a legegyszerűbb imádságot sem tudják majd elmondani!
A harcosokra ez nagy hatást gyakorolt, és kifejezték hódolatukat meg helyeslésüket.
- Közben - folytatta Pusztító - nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi embereink is imádkoznak, sok időt töltenek el a mi urunk imádatával, és ő nagy jóindulattal válaszol erre, egyre több és több katonát küld soraink feltöltésére és ellenségeink megzavarására! Az idő nekünk dolgozik! - Megállt, és vigyorogni kezdett. - Úgyhogy, ha Tal olyan nagy mestere a várakozásnak, akkor mi is azok leszünk! Himbálhatja Tal Sally Roe-t az orrunk előtt, mint a sárgarépát, nem fogjuk túl hamar megtámadni. Nem fogunk még egyszer belesétálni a csapdájukba! - Pusztító ravaszul hunyorított. - Várni fogunk, mint Tal! Résen leszünk, követni fogjuk őt, amíg el nem jön az alkalmas pillanat, amíg a Seregek hatalmas Kapitánya már nem lesz olyan hatalmas, hanem meg lesz zavarodva, és Isten szentjei saját maguk fosztják majd meg őt az erejétől!
És akkor, valamikor valahol Sally Roe be fog menni a saját Gecsemáné-kertjébe. Egyedül lesz. Kísérői semmiről sem fognak tudni, felkészületlenül éri őket, kevesen lesznek. Akkor jön el a mi pillanatunk, hogy elkapjuk őt.
- De honnan fogjuk tudni, hogy a pillanat eljött? - kérdezte egy démon.
- Úgy fogjuk megtudni, mint ezelőtt. Egy Júdás meg fogja nekünk mondani. Nekünk csak meg kell találnunk őt. - Pusztító visszataszító nevetésben tört ki. - Milyen csodálatos dolog az árulás!
14
Ben ma reggel egy kicsit korábban szeretett volna elindulni járőrözésre. Úgy tervezte, hogy letelepszik a Snyder folyón átívelő híd nyugati végénél a fák mögött, és egy ideig gyorshajtókra vadászik, talán sikerül elkapnia egypárat.
De előtte... ha sikerülne csendben elintéznie, a rendőrségi telexgépen ellenőrizhetné, hogy Sally Roe büntetett előéletű volt-e. Hátha talál valamit a rovásán.
- Cole...
Mulligan szólította meg, és a hanghordozása kicsit furcsának tűnt.
- Igen!
Mulligan kijött az irodájából, és odament Ben íróasztalához. Hatalmas ökleivel rátámaszkodott az asztalra, és rámeredt a férfira.
Ben hajlandó volt beszélgetni, de ahhoz semmi kedvet nem érzett, hogy bámulják őt.
- Van valami baj, Harold?
Mulligan majdhogynem mosolygott.
- Már megint szaglásztál?
- Szaglásztam?
- Leonard említette, hogy zaklattad Joey Parnellt, a halottkémet.
Ben egy kicsit megdöbbent azon, hogy társa ilyen jelentést tett. Mindenkiről előbb el tudta volna ezt képzelni, mint róla.
- Ha Leonard azt mondta neked, hogy én zaklattam Mr. Parnellt, akkor nem tudok egyetérteni a szóhasználatával. Egyáltalán nem zaklattam Mr. Parnellt. Odaültem mellé Don étkezdéjében, és feltettem neki néhány kérdést. Semmi rendkívüli dolog nem történt.
- Nem megmondtam neked, hogy felejtsd el ezt a Sally Roe-ügyet? Valami baj van az emlékezeteddel, Cole?
Ben megelégelte a meghunyászkodást. Felállt, és egyenesen Mulligan szemébe nézett:
- Az én emlékezetemmel nincs semmi baj, Harold, őrmester úr, uram! Nem tudom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ennek az ügynek a kapcsán láttam, és ahogyan ezt az esetet kezelték. Engem ez nagyon bánt, nem tudok aludni miatta, és őszintén szólva nagyon csalódott vagyok néhány választott köztisztviselő tehetetlensége miatt, akiknek sokkal jobban kellene végezniük a munkájukat. Ha már az emlékezőtehetségről beszélünk, azt tapasztaltam, hogy a halott nő és Sally Roe igazi személyazonossága kapcsán Mr. Parnell emlékezete semmivel sem jobb, mint az ön szeme. Bocsásson meg, uram, amiért ilyen nyíltan beszéltem!
Mulligan olyan közel hajolt Benhez, hogy arcukat csak pár centi választotta el egymástól.
- Úgy tudom, hogy te meg Leonard elkaptatok egy kábítószer-rejtegetőt Don üzletében. De nem találom a szajrét. Hol van?
- Leonard intézte ezt az ügyet, uram.
- Leonard! - szólt Mulligan.
A férfi hátul ténykedett valamit.
- Igen!
- Elkoboztatok valami szajrét attól a kábítószeres fickótól?
- Igen. Körülbelül negyed kiló marihuánát. Bennél van - válaszolt Leonard kissé emelt hangon a másik helyiségből.
Ben csodálkozó arcot vágott, és meglepetésében kissé elmosolyodott.
- De Leonard, te intézted az egész ügyet, nem emlékszel? Egész idő alatt én Parnell-lel beszélgettem.
Társa döbbent arccal jött be a szobába.
- Ben, hiányzik az egyik kereked? Odaadtam neked a füvet, hogy iktasd mint bizonyítékot.
- Nem létezik - kételkedett Ben.
Mulligan az egyik férfiról a másikra pillantott.
- Srácok, az a fű nincs meg. Áruljátok el végre, hol van!
- Odaadtam Bennek, hogy iktassa mint bizonyítékot - ismételte Leonard.
- Nem! - tiltakozott Ben. - Kizárt dolog!
Mulligan ravaszul elmosolyodott.
- Belenézhetnénk a szekrényedbe, Cole?
- Csak nyugodtan.
De abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, hirtelen megértette, hogy mi történik. Amint átmentek a hallba, ahol a szekrények álltak, tudta, hogy nem fog meglepődni, ha...
Mulligan kinyitotta a szekrényt. A marihuánával teli műanyag zacskó kiesett, és a padlón landolt.
Mulligan összevonta a szemöldökét. Nem is titkolta, hogy mennyire örül.
- Úgy tűnik, hogy nem a megfelelő helyre raktároztad el a füvet, Cole!
Ben bólintott, mint aki teljesen átlátja, hogy mi is történik.
- Igen, úgy van. - Leonardra nézett. - Legközelebb kénytelen leszek lelakatolni a szekrényemet ahelyett, hogy megbíznék a munkatársaimban!
- Jól fontold meg, hogy mit mondasz, Ben! - vágott vissza a férfi. - Ez nagyon súlyos dolog lehet.
- Súlyos? Srácok, ez szánalmas! - Ben a mellkasához nyúlt. - Ehhez mit szólsz, Harold? Fogadni mernék, hogy már meg is írtál egy pikáns kis jelentést. De ne aggódj! Nem lesz rá szükséged. Srácok, vége a játéknak! Nem játszom tovább! - Levette a jelvényét és Mulligan felé nyújtotta.
Mulligan elvette.
- Holnapra küldd vissza az egyenruhádat!
- Meglesz!
Ben lassan odament az íróasztalához, levette a pisztolyát, a kézirádióját, meg a többi felszerelését, és odatette az asztalra. Ezután kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle egy Újszövetséget, meg néhány más személyes holmit, majd visszatolta.
Amikor zubbonyát felvette, tudatára ébredt annak, hogy a történtek vegyes érzelmeket váltanak ki belőle. Sajnálta, hogy elveszíti állását, és egy kicsit aggódott is emiatt, ugyanakkor örült és megkönnyebbültnek érezte magát. Legalább helyes dolog miatt veszíti el az állását. Az Úr remélhetőleg megáldja őt ezért.
Mulligan és Leonard ott állt egymás mellett a hallban, és végignézték távozását. Ben kutató pillantást vetett az arcukra, majd kiment az ajtón.
* * *
A két hét letelt. A bírósági meghallgatást az előzetes terveknek megfelelően megtartották reggel kilenckor, Emily R. Fletcher bírónő részlegében, a Kerületi Szövetségi Bíróságon, a westhaveni szövetségi bíróság épületének 412-es szobájában, mintegy hatvan mérföldnyire Bacon's Cornertől délre.
Tom és Ben Mark és Cathy autójában utazott. A megengedett ötvenöt mérföldnél lényegesen gyorsabban hajtottak az autópályán, megálltak néhány lámpánál, a megfelelő útkereszteződéseknél befordultak, és éppen időben érkeztek meg Westhavenbe. Csak annyi idejük maradt, hogy letegyék az autót egy többszintes, betonból épített parkolóban, átvegyék a parkolójegyüket, átmenjenek az úton a bíróság épületéhez, és elkapjanak egy zsúfolt liftet, amely felvitte őket a negyedik emeletre, ahol végre megtalálták a 412-es szobát.
Azonnal megértették, hogy ez az egész egy nagyon hatásos, idegen, félelmetes és rejtélyes élménynek ígérkezik. Már önmagában az is nagyon rossz érzést keltett bennük, hogy abban a hatalmas épületben kellett lenniük a súlyos márványfalak között, amelyek mintha magukba akarták volna zárni őket. Ennél még rosszabb volt, hogy semmit sem tudhattak arról, mi fog történni, és hogyan dönt a sorsukról az a sok, talárt viselő szakértő, akikkel korábban soha az életben nem találkoztak. De még ennél is borzalmasabbnak tűnt, hogy legalább száz embert láttak összezsúfolódva a tárgyalóterem előtti hallban, akik mind megpróbáltak bejutni. De hát kik ezek?
Tom összerezzent. Nagyon sok újságíró jelent meg ott. Hála Istennek, a fényképezőgépüket nem vihetik be a terembe, de minden bizonnyal őt fogják bámulni, pusmognak majd, kicserélik az információikat, és a jegyzetfüzetükbe firkálnak. Eljött pár művész is, elhozták festőállványukat és krétájukat, hogy néhány gyors portrét készítsenek az ismeretlen kisvárosból származó, furcsa keresztényekről.
Hol van már ez a Wayne Corrigan? Azt mondta, hogy itt fog velük találkozni. Ó, hát ott van a keze, ott integet az újságírók zárt gyűrűjéből. Könyökének segítségével kitört a szorításból, és odasietett hozzájuk. Az újságírók úgy követték, mintha hozzá lettek volna kötve egy zsineggel.
- Menjünk be! - mondta bosszúsan. - Ez itt kint egy állatkert.
Átfurakodtak a tömegen, lépésről lépésre haladtak, míg végül sikerült eljutniuk a nagy faajtóhoz, és benyomakodtak a terembe.
Egy barlangszerű tárgyalóteremben találták magukat. A lambéria és a fából készített válaszfal sötétre volt pácolva, a padlót vastag, zöld szőnyeg fedte, az elfüggönyözött ablakok magasra nyúltak, a terem elején pedig hegyként meredezett a bírói emelvény. A galéria csaknem teljesen megtelt.
Corrigan megmutatta Tomnak és Marknak a vádlottak padját. Ben Cathy mellé telepedett le a galéria első sorában. Mrs. Fields már ott ült, és valamit hímzett. A vezetőség három tagja, Jack és Doug Parmenter, valamint Bob Heely szintén készen állt arra, hogy vallomást tegyen.
Corrigan fojtott hangon magyarázta Tomnak és Marknak:
- Előfordulhat, hogy a bíró nem hallgatja meg a szóbeli vallomásokat, de jó erre is felkészülni. Ez egy kész cirkusz. Az ASzJE és a sajtó a teljes erejét felvonultatta, és gyanítom, hogy eljöttek néhányan a Nemzeti Oktatásügyi Koalíciótól is. A villamosszékben ülünk. Ez...
Lucy Brandon lépett be a tárgyalóterembe. Kék ruhát viselt, és fellépése nagyon hivatalosnak tűnt. A szőke Claire Johanson és egy magas, fiatalos megjelenésű férfi kísérte, aki nyilvánvalóan az ügyvédjeként érkezett.
- Gordon Jefferson, Brandon ügyvédje. Az ASzJE munkatársa.
Egy idősebb férfi lépett be, állát magasra emelve tartotta, és egy fekete irattartót vitt a kezében, a gyomra előtt.
- Wendell Ames, Brandon másik ügyvédje, az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda rangidős munkatársa. Az ő apja alapította az ASzJE helyi szervezetét ebben az államban még a harmincas években.
Mind a négyen helyet foglaltak a felperesek asztalánál anélkül, hogy feléjük pillantottak volna.
- Két ügyvéd? - kérdezte Tom.
- Azért vannak itt, hogy győzzenek. Mit mondhatnék? Ami rajtam állt, mindent megtettem, amikor a viszontkeresetet megfogalmaztam. Nem lett több, mint tizenkét oldal. A két eskü alatt tett nyilatkozat - az öné és Mrs. Fieldsé - elég hatásosnak tűnik, de a bibliai érveinket nehéz lesz a pszichológiai vizsgálatok eredményeivel ütközni. Szerződtettek egy gyermekpszichológust, Mandanhi a neve. Ő az, ott ül a második sorban.
Odanéztek, és egy kopaszodó, sötét bőrű, egyértelműen kelet-indiai származású férfit láttak.
- És mit mondott? - kérdezte Mark.
- Mégis, mit gondol? Megállapította, hogy Amber egy beteg, és traumát elszenvedett kislány, és mindez természetesen maguk miatt van.
- Az csak természetes - morogta Tom.
- Meglátjuk, mit tehetünk! Ne felejtsék el, hogy ez csak az első összecsapás, nem az egész háború.
Az emelvénytől balra lévő ajtó kinyílt.
A törvényszolga felállt, és megszólalt:
- Mindenki álljon fel!
Valamennyien felálltak.
- A bírósági tárgyalás elkezdődik, Emily R. Fletcher bírónő elnökletével.
Fletcher bírónő méltóságteljes megjelenésű nőnek látszott, az ötvenes éveiben járt, rövidre vágott szőke haj és kellemes arckifejezés jellemezte. Elfoglalta helyét az emelvényen, majd érthető hangon ezt mondta:
- Köszönöm. Kérem, foglaljanak helyet!
Leültek.
- A Brandon kontra Jó Pásztor Általános Iskola esetét fogjuk most tárgyalni. A mai alkalom egy meghallgatás ennek a bíróságnak a két héttel ezelőtt meghozott ideiglenes végzéséről, amely megtiltja a Jó Pásztor Általános Iskolának, hogy... - Orrára illesztette olvasószemüvegét, és az előtte fekvő dokumentumra pillantott. - Egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartást, elfenekelés általi fizikai bántalmazást, a gyermekekre káros, eltúlzottan vallásos tanítást, zaklatást és diszkriminációt kövessen el, és hogy szövetségi pénzeket vallásos oktatásra használjon fel. A felperes ügyvédje készen áll a tárgyalás lefolytatására? - Lucy Brandonra és két ügyvédjére nézett.
Ames felállt:
- Igen, bírónő.
Fletcher most Tomra, Markra és Wayne Corriganre pillantott.
- És az alperesek... készen állnak?
Corrigan felállt, és igenlő választ adott.
A bírónő olvasószemüvege fölött a zsúfolt tárgyalóteremre nézett.
- Ez az eset nyilvánvalóan közérdekű, és nagy érdeklődésre tarthat számot. Ha a felperes ügyvédjének nincs ellenvetése, a bíróság kész engedélyezni, hogy a sajtó fényképezőgépeket és hangrögzítő eszközöket használjon.
Gordon Jefferson azonnal felállt:
- Nincs ellenvetésünk, bírónő.
Corrigan észrevette, hogy Tom és Mark a fejét rázza. Felállt.
- Bírónő, a védelem kéri, hogy ne engedélyezze a fényképezőgépek használatát.
Jefferson visszavágott:
- Bírónő, amint ezt ön megállapította, ez az ügy közérdekű dolgokra világít rá. Azt gondolom, hogy nagyon hasznos lenne, ha a televízió első kézből származó információkkal szolgálhatna.
Corrigan odasuttogta Tomnak:
- Az ASzJE a sajtóban szereti tárgyalni az ügyeit. Ez különösen fontos nekik.
Fletcher bírónő nem sokáig mérlegelte ezt a kérdést:
- Mr. Corrigan, a bíróság úgy látja, hogy a fényképezőgépek használata semmilyen kárt nem okozhat, és ha valamennyi kárt okozna is, a nyilvánosság tájékoztatásának fontossága ennek jelentőségét lényegesen meghaladja. Használhatják a fényképezőgépüket.
Néhány újságíró kirohant a tárgyalóteremből a gépéért. A bírónő maga elé tette a következő lapot.
- Elolvastam azokat a beadványokat és az eskü alatt tett nyilatkozatokat, melyeket a két fél ebben az ügyben benyújtott. Kitűnő munkát végeztek, mint ahogyan ezt egy ilyen éles vitában el is lehetett várni. Az idő rövidsége miatt és célszerűségből nem fogjuk meghallgatni a szóbeli tanúvallomásokat, ha ebbe a két fél beleegyezik, hanem az eskü alatt tett nyilatkozatok és a szóban elmondott érvelésük alapján fogjuk ezt a meghallgatást lefolytatni.
Wayne Corrigan odasúgta Tomnak:
- Ez jó. Ez nekünk kedvez. Ha nincs szóbeli tanúvallomás, akkor sokkal pontosabban kell érvelniük. - Hangosan ezt mondta: - Nincs ellenvetésünk, bírónő.
Ames és Jefferson még sugdosott egymásnak. Úgy látszott, hogy nem nagyon örülnek a bírói javaslatnak. Végül Ames válaszolt:
- Ööö... nincs ellenvetésünk, bírónő.
Fletcher elégedettnek tűnt a közösen elért előrehaladással.
- Nos, akkor... ha a felperes képviselője készen áll, kérem, hogy Mr. Ames vagy Mr. Jefferson terjessze elő érveit!
Jefferson felállt, és begombolta zakóját.
- Köszönöm, bírónő!
Előrement, és elkezdte megfogalmazni érvelését, közben fel-alá járkált, a szőnyeget nézegette, kezével pedig úgy hadonászott, mintha egy kórust vezényelt volna.
- Tisztelt bírónő, ez az eset nagyon egyszerű. Mint azt a bíróság beadványunkból és az eskü alatt tett nyilatkozatokból láthatta, a Jó Pásztor Általános Iskola ellen benyújtott panaszok jól megalapozottak. Természetesen hiszünk a vallásszabadságban, és távol legyen tőlünk, hogy megsértsük ezt a szent jogot. De hogyan lehetne meg egy tízéves gyermeknek az a képessége, tisztelt bírónő, hogy tudjon szabadon dönteni ezekben a kérdésekben, amikor egy olyan kényszerítő és elnyomó környezetben van, mint amit mi tapasztaltunk a Jó Pásztor Általános Iskolában?
Tom feszült figyelemmel hallgatta Jefferson beszédét. Amit mond, az sérti a becsületünket, gondolta, de nagyszerűen el tudja adni az áruját. Biztos, hogy a sajtó az egészet meg is fogja enni.
- Olvasták azt a jelentést, amit dr. Mandanhi, ez a kitűnő pszichológus írt, aki a gyermekeket ért érzelmi traumák nagy szakértője. Egyértelműen kijelenti, hogy a kis Ambert súlyosan megrázta ezeknek az embereknek a botrányos vallásos magatartása, és olyan tüneteket mutat, mint fejfájások, étvágytalanság és bepisilés. És akkor még nem is említettem a súlyos kiábrándulást a vallásból és... azokat a személyiségzavarokat, melyeket azoknak a dolgoknak tulajdoníthatunk, melyet a Jó Pásztor Általános Iskola vezetősége tanít, és amelyből egy kis ízelítőt kaptunk. Arról is tájékoztatnom kell a tisztelt bíróságot, hogy Mr. Harris jelenleg a gyermekvédelmi hatóságok vizsgálata alatt áll gyermekek feltételezhető bántalmazása miatt, és hogy saját gyermekeit állami gondozásba vették, amíg a vizsgálatot le nem folytatják.
Corrigan felugrott.
- Tiltakozom!
- A tiltakozásnak helyt adok - mondta a bírónő. - Mr. Jefferson, a gyermekvédelmi ügyek szigorúan bizalmasak, és ezeket nem szabad egy nyilvános ülésen tárgyalni. A továbbiakban tartózkodnia kell ennek említésétől.
- És az ilyen taktikák fényében - ragadta meg az alkalmat Corrigan - szeretném újból kérni, hogy a bíróság tiltsa meg a fényképezőgépek és a hangrögzítő készülékek használatát a tárgyalóteremben.
- A kérést elutasítom - válaszolt a bírónő. Ezután a sajtó képviselőire nézett: - Az újságíróknak pedig elrendelem, hogy az előbbi kijelentésről semmit ne publikáljanak.
- Köszönöm, bírónő! - fejezte be Corrigan, majd leült. Odasúgta Tomnak: - Jefferson nagyon jól tudta, mit csinál.
Jefferson higgadtan folytatta:
- Ami a botrányos vallásos magatartást illeti, a részletek természetesen világosan le vannak írva beadványunkban, és nincs szükség túl sok kommentárra az ott leírt magatartásról, arról, hogy megpróbáltak Amberből kiűzni egy démont, és hogy egyáltalán azt sugalmazták egy befolyásolható gyermeknek, hogy őt megszállva tartja egy szellem. Bírónő, ez egy rendkívül szokatlan perverzió, a gyermekek bántalmazásának egy új és nyilvánvalóan bizarr formája. Ez nem eshet a vallásszabadság ernyőjének védelme alá, és arra kérjük a bíróságot, hogy ezt tiltsa meg.
Az elfenekelés általi fizikai bántalmazás is eléggé egyértelmű, és az alperesek is elismerik, hogy ez megtörtént. Mint azt a bíróság is tudja, ezt a gyakorlatot az állam már megtiltotta minden nevelőintézetben és állami iskolában, és azt állítjuk, hogy az ebben a kérdésben korábban hozott bírói döntések és a társadalom véleménye egyértelmű. Ez a viselkedés nem megfelelő egy gyermekkel szemben, hanem ez a bántalmazásnak egy másik formája, és ezt is ki kell rekeszteni a vallásszabadság ernyőjének védelme alól.
Tom és Mark látta, hogyan formálódik az ügy: ez az ügyes jogász apró darabkákat farigcsált le abból, amit ismételten a "vallásszabadság ernyőjének" nevezett. Azonban világosan kitűnt számukra, hogy ehhez az ügyhöz semmiféle ernyőnek nincs köze - maga a vallásszabadság állt támadásainak célpontjában. De el kellett ismerniük, hogy Jefferson jól végezte a dolgát. Szónoklata erőteljes, jól koreografált és meggyőző benyomást keltett. Most az a kérdés nyugtalanította őket: képes lesz-e Corrigan ezt túlszárnyalni?
- Ami pedig az eltúlzott vallásos nevelést illeti - folytatta Jefferson -, ki ellenezné olyan alapvető erények tanítását, mint az őszinteség, az önbecsülés vagy az az aranyszabály, hogy úgy kell bánnunk másokkal, amilyen bánásmódot kívánunk magunknak? Nekünk azzal a széles körben elterjedt fundamentalista gondolattal adódott problémánk, hogy mi valamennyien gyarló, megvetésre méltó, értéktelen bűnösök vagyunk. Valamint önmagunkban semmi jóra nem vagyunk képesek, hanem rászorulunk egy rajtunk kívül álló "megváltóra", hogy kiemeljen minket saját életünk mocsarából, aki nélkül nincs semmi reménységünk... erről a gondolatról azt kell mondanunk, hogy ez minden gyermek mentális egészségére és jólétére nézve káros, és dr. Mandanhi jelentése rávilágít erre.
Hogy gyorsan befejezzem, és ne raboljam fölöslegesen a bíróság idejét: a fent említett törvénysértések elkerülhetetlenül a zaklatásnak és a diszkriminációnak egy formáját jelentik, mivel ezek a fundamentalista nézetek semmiféle ellentétes véleményt nem engednek meg, ez pedig mindenképpen intolerancia, a bigottság melegágya.
De természetesen még ennél is nagyobb törvénysértést jelent az, hogy ezt a tanítást szövetségi pénzalapokból támogatták és fizették, mivel Mrs. Brandon a szövetségi állam alkalmazottja, és gyermeknevelési támogatásban részesül "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és "A magán-általánosiskolák támogatása" elnevezési törvények értelmében, melynek egy részét leánya tandíjának kifizetésére fordította.
Fletcher bírónő közbevágott:
- Ügyvéd úr, a bíróság úgy értesült, hogy Ambert időközben kivették az iskolából.
- Igen, bírónő, így történt, természetesen a saját érdekében. De mi továbbra is fenntartjuk, hogy az állam és az egyház szétválasztásának kérdése csorbát szenvedett, mivel szövetségi pénzeket használtak fel Amber vallásos nevelésére, amíg ő abba az iskolába járt, amiért az iskolát felelősség terheli az állam előtt. Ezt részletesen kifejtettük keresetünkben a Munson-Ross-féle személyiségjogi törvény, "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és A "magán-általánosiskolák támogatása" nevű törvények alapján. Mivel a kongresszus a dolgozó szülőket kívánta támogatni a gyermeknevelési segéllyel, egyetlen épelméjű ember sem állítaná azt, hogy a szövetségi pénzeket vallásos oktatásra kell felhasználni. Beadványunkban kimutattuk, hogyan teszi ezt nagyon egyértelművé a törvényhozás története és a korábban hozott bírói döntések.
Végül arra kérjük a tisztelt bíróságot, hogy ne csak Amber esetét mérlegelje, aki volt olyan szerencsés, hogy kivették az iskolából, és ilyen módon megmenekült minden további sérüléstől. Azt kérjük, hogy a tisztelt bíróság vegye tekintetbe azoknak a gyermekeknek a helyzetét, akik még mindig ott vannak, akik még mindig ki vannak téve ennek a szélsőséges magatartásnak és tanításnak, akik még mindig veszélyeztetettek. Semmit nem tudunk az iskolába járó többi gyermekről, nem tudjuk, hogy az ő tandíjuk kifizetéséhez is felhasználnak-e szövetségi pénzeket, vagy sem. Ezért kérjük, hogy a tisztelt bíróság a jelenlegi korlátozás kiegészítéseként kötelezze az alperest, hogy közölje az összes gyermek nevét és az iskoláztatásukkal kapcsolatos összes financiális információt.
Az ön mai döntése hatással lesz más gyermekek jövőbeni jólétére is, ezért bizonyosak vagyunk abban, hogy a tisztelt bíróság az ő érdekeik szerint fog dönteni.
A teremben minden televíziós kamera követte Jefferson lépteit, amint odament székéhez és leült, és elkattantak a fényképezőgépek is. Tom és Mark Corriganre nézett, aki remélve, hogy nyer valami inspirációt, még egyszer átfutotta jegyzeteit. Nem úgy nézett ki, mintha eszébe jutott volna valami.
- Mr. Corrigan! - szólította fel Fletcher.
Tom bátorítóan megveregette Corrigan vállát.
- Isten legyen veled, testvér!
Corrigan felállt. Eljött az ő ideje. Ő is begombolta zakóját, nem azért, hogy ezzel jelezze harci kedvét, hanem azért, mert ideges kezének valamit kellett tennie. Ráadásul ezalatt egy pillanatig imádkozhatott.
- Tisztelt bírónő, a felperes ügyvédje hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy egy zord és hátborzongató képet fessen a Jó Pásztor Általános Iskoláról. Biztosíthatjuk önt arról, hogy az iskolában egészen más a helyzet, mint ahogyan ő azt leírta.
Először is: nem kaptunk lehetőséget arra, hogy találkozzunk dr. Mandanhival, és megbeszéljük vele vizsgálatának eredményeit, ezért nem lehetünk bizonyosak abban, hogy Amber problémái teljes egészében az iskolával kapcsolatosak. Amint az eskü alatt tett nyilatkozatokban megkíséreltük ezt kimutatni, már eleve bizonyos problémákkal jött a Jó Pásztor Általános Iskolába, és véleményem szerint nem lenne korrekt vagy a valóságnak megfelelő minden problémáját az iskolai környezetnek tulajdonítani. Meg kellett volna kapnunk a lehetőséget, hogy a saját szakértőnkkel is megvizsgáltassuk Ambert, mert biztos vagyok benne, hogy egy másik szakértő véleménye ellensúlyozhatná dr. Mandanhi vizsgálatának eredményeit.
Ami a testi fenyítést illeti, ez egészen biztosan nem az az anakronizmus, aminek azt a felperes ügyvédje megpróbálta beállítani, de nem áll szándékunkban ezt a vitás kérdést ebben az ügyben megoldani. Az elfenekelés, ha azt szerető szülők hajtják végre vagy egy keresztény iskola igazgatója egy előzetesen elfogadott eljárás szerint, akkor az egyáltalán nem bántalmazás, hanem egy helyénvaló fegyelmezési mód, és amint ezt beadványunkban kimutattuk, ez egy bibliai tantétel, egy mélységes vallásos meggyőződés.
Szeretném arra is emlékeztetni a bíróságot, hogy a testi fenyítés lefolytatásának módját az iskola kézikönyve egyértelműen leírja, és hogy Mrs. Brandon aláírásával igazolta, hogy egyetért ezzel. Beadványunk tartalmazza mindkét okmányt, és ezek önmagukért beszélnek. Ezért úgy gondolom, hogy az elfenekelés kérdése egyáltalán nem egy lezárt kérdés, különösen azért nem, mivel nem férhet kétség ahhoz, hogy Amber büntetését megfelelő módon és szeretettel hajtották végre. Nem lenne tisztességes ezt egy gyermek bántalmazásának minősíteni. Ez megsértené szerte az országban sok millió szülő magánéletét és meggyőződését, akik még mindig hiszik, hogy az elfenekelés helyes eljárás, és ez valóban a vallásos meggyőződés és a vallásszabadság kérdéskörébe tartozik. Ezt pedig védenünk kell, és nem szabad megsérteni.
Kétségbe kell vonnunk a felperesnek az eltúlzott vallásos nevelésre vonatkozó vádját is. Amire a felperes utal, az az evangélium egyik alapvető része, de emlékeztetnem kell a tisztelt bíróságot arra, hogy az evangélium jó hír, nem pedig rossz hír. Az evangélium üzenete nem hagy minket kárhoztatásban... vagy ahogyan a felperes ügyvédje fogalmazott, a "gyarló, megvetésre méltó bűnösök" helyzetében. Hisszük - ez a Jó Pásztor Általános Iskola doktrinális állásfoglalása -, hogy az ember valóban bűnös. Elszakadt Istentől, mert áthágta Isten igazságos törvényét, és egyedül nem képes megszabadulni ebből az állapotból. De soha, egyetlen gyermekre sem kényszerítették rá ezt az üzenetet, és nem vezették félre őket azáltal, hogy nem mondták el ennek az üzenetnek a pozitív oldalát is: Isten elküldte az Ő Fiát, hogy saját élete árán kifizesse bűneink árát, és így megváltott minket és kibékített Istennel.
Tisztában vagyok azzal, hogy amit mondok, az prédikációnak tűnhet, de végül is ezt a vitapontot a felperes vetette fel, és válaszolnom kell rá. - Corrigan arca egy kicsit felragyogott, amint eszébe villant egy gondolat. - De talán helyénvaló, ha rámutatok, hogy ez teljes egészében vallási kérdés. Tisztelt bírónő, vallási doktrínákon vitatkozunk, méghozzá a törvény előtt! Igen, tisztelt bírónő, kétségbe vonjuk a felperesnek azt az állítását, hogy bármiféle olyan eltúlzott vallásos tanítás történt, amely árthatott volna Ambernek. Ezenkívül arra is emlékeztetjük a tisztelt bíróságot, hogy ezen a kereseten keresztül a felperes arra kérte az államot, hogy egy bizonyos vallási nézet dolgában hozzon ítéletet, ezt azonban az alkotmány megtiltja az államnak.
Ez az, elkaptad őket! - gondolta Tom.
- Továbbá azt állítjuk, hogy nem történt semmiféle zaklatás vagy diszkrimináció, és amint ezt beadványunkban kimutattuk, bár a felperes megszerezte dr. Mandanhi szakvéleményét a gyermeket ért állítólagos traumáról, a felperes nem tudta bebizonyítani az eltúlzott vagy botrányos magatartásra vonatkozó állításait.
A bírónő kötekedő arckifejezéssel nézett fel jegyzeteiből.
- Ügyvéd úr, az ön beadványa tartalmaz egy futólagos utalást az állítólagos botrányos vallásos magatartásról, amely a feljelentésben szerepel. Tagadja-e most a felperesnek azt az állítását, hogy Mr. Harris megpróbált kiűzni egy démont a gyermekből?
Tom és Mark biztosra vette, hogy ez a kérdés sarokba szorította Corrigant, de ő egy cseppet sem jött zavarba tőle. Nyilvánvalóan nagyon sokat gondolkodott erről.
- Ezt a vádat meg lehet támadni, bírónő, mivel a "démon" szót sok különféle módon lehet interpretálni, sokféleképpen lehet definiálni.
A bírónő annyira előrehajolt, hogy álla csak néhány centiméterre volt a pulpitus fölött.
- Ön szerint, ügyvéd úr, helyes lenne-e ebben az esetben a "démon" szónak egy zsidó-keresztény interpretációt tulajdonítani?
Tom szíve majd kiugrott a helyéről, gyomra pedig görcsbe rándult.
Corrigan mély lélegzetet vett.
- Véleményem szerint igen, bírónő, de a bibliai interpretáció paraméterei között választania kell egy... ööö... egy inkább liberális, allegorikus interpretáció és egy fundamentalista, szó szerinti értelmezés között...
A bírónő halványan elmosolyodott. A teremben valaki felvihogott.
- Azt hiszem, ezen sokat lehetne vitatkozni, ügyvéd úr, és nagyon belemélyedhetnénk egy teológiai vitába. Kérem folytassa!
Tom Markra nézett. Ez jó vagy rossz jel volt? Elkerülhetetlenül azt kezdték magukban találgatni, hogy vajon mire gondolhatott a bírónő.
Corrigan megpróbálta betetőzni érveit:
- Bírónő, azért vagyunk ma itt, hogy megmutassuk, miért nem tilthatják meg nekünk bizonyos dolgok gyakorlását. Először is azt állítom, hogy az ezekre a gyakorlatokra vonatkozó vádak hamisak, de legjobb esetben is megalapozatlanok, és hogy a felperes ebben az ügyben adós maradt azzal, hogy ezek közül csak egyről is bebizonyítsa, hogy igaz. Ezért az iskolával szemben meghozott korlátozó intézkedések egyszerűen szükségtelenek, és véleményem szerint ez magában hordozza az állam és az egyház szétválasztásának megsértését. Az állam ezzel megsérti a Jó Pásztor Általános Iskola jogát, hogy szabadon gyakorolja vallását, mivel saját maga akarja eldönteni az iskola számára, hogy mi számít elfogadható vallásnak, és mi nem. Remélem, hogy ez nem fog megtörténni, és ezt a korlátozó rendelkezést a tisztelt bíróság visszavonja. Helyesnek tartjuk, hogy a bíróság ezt megtegye, mivel a felperest már nem érintik az iskola szabályai, más tanuló pedig nem tett feljelentést, ezért ennek az ügynek a jelentősége vitatható. Köszönöm a figyelmet!
Azzal Corrigan leült.
- Köszönöm, Mr. Corrigan - mondta Fletcher bírónő.
Ezután következett a hosszú, idegölő várakozás. Emily R. Fletcher bírónő átlapozta jegyzeteit, leírt néhány dolgot, majd jegyzeteibe mélyedt, és feszült csend telepedett a nagy teremre.
15
Végül Fletcher bírónő letette tollát és megszólalt, hol az előtte heverő papírokra nézett olvasószemüvegén keresztül, hol pedig az ügyvédekre, a peres felekre, a hallgatóságra és a televíziós kamerákra pillantott szemüvege fölött:
- Valószínű, hogy egyik fél sem lesz teljes mértékben elégedett döntésemmel, de ellentétben azzal, amit Mr. Jefferson a bevezetőjében állított, ez igenis egy bonyolult eset, és ez abba a nagyon nehéz helyzetbe hoz engem, hogy az alkotmány betartása és egy tízéves gyermek érdekei között kell egyensúlyt teremtenem. Azáltal, hogy megkísérlem létrehozni ezt az egyensúlyt, valamit mindkét fél elkerülhetetlenül elveszít, és azt fogja tapasztalni, hogy elvárásai teljes mértékben nem valósultak meg.
Elolvastam beadványukat, és meghallgattam érvelésüket. Azt hiszem, ez egy olyan ügy, amelyben szükség van néhány korlátozó intézkedésre. Azonban mindkét oldalról elhangzott néhány erős és néhány gyenge érv, valamint néhány olyan megállapítás is, amely ezen a ponton számomra vitathatatlannak tűnik. Egyenként végig fogok menni az előadott panaszokon.
Tehát kezdjük az elején... ami az "egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartást" illeti, egyetértek az alkotmánnyal, hogy megvan a helye a személyes vallásos meggyőződésnek és gyakorlatnak. De úgy vélem, hogy biztosan megvan a helye a megfelelő korlátozásoknak is, és az állam törvényeit nem lehet megsérteni. A felperes panasza világos és egyértelmű: Ambert zaklatták és megbélyegezték, mint akit egy szellem, egy démon tart megszállva, akármi is legyen ennek a szónak a definíciója. Azt hiszem, hogy egy ilyen magatartás helyességét meg lehet kérdőjelezni, azt gondolom, hogy ezt a védelmet fenn kell tartani. Ezért az ezzel a magatartással szembeni korlátozó rendelkezés érvényben marad mindaddig, amíg ez az ügy a bírósági tárgyalás során meg nem oldódik.
Ugyanezt mondanám a gyermekek további elfenekeléséről is az általános iskolában. Az állam érdekelt gyermekeinek védelmében, és a testi fenyítést már nagyon sok esetben helytelennek ítélték. Bár a vallásos meggyőződésnek létezik jogos helye társadalmunkban, a gyermekek bántalmazásának lehetősége akkor is fennáll, ezért úgy gondolom, hogy a korlátozó rendelkezésnek, Mrs. Brandon kérelmének megfelelően, érvényben kell maradnia, és az ügy bírósági tárgyaláson fog folytatódni.
Ami a három következő panaszt, "a gyermekre káros eltúlzott vallásos nevelés", a "zaklatás" és a "diszkrimináció" kérdését illeti: egyetértek Mr. Corrigannel, hogy ezek meglehetősen homályos panaszok, amelyekről nem bizonyították be megfelelően a bíróság előtt, hogy károsak lennének a gyermekekre nézve. A bíróság elfogadja, hogy ezek vallási kérdések, és kétségtelen, hogy az általános iskola vallási meggyőződését félreérthetetlenül és világosan közölték Mrs. Brandonnal a gyermek beíratása előtt. Ha a felperes be kívánja bizonyítani, hogy az ilyen nézetek és tanítások egyetlen gyermek számára sem megfelelőek, akkor terjesszen fel egy ilyen ügyet bírósági tárgyalásra.
Ami az utolsó panaszt illeti: "vallásos nevelés a szövetségi állam pénzének felhasználásával", Mrs. Brandon kivette leányát az iskolából, és mindaddig, amíg Mrs. Brandon fizetéséből nem juttatnak tandíjat az iskolának, véleményem szerint nem történik további törvénysértés, és senkit nem ér sérelem a végleges bírósági döntésig. A korlátozás szükségtelen, ezért megszüntetem.
A megfelelő írásos rendelkezést aláírom, mihelyt a bíróság írásba foglalja. A bíróságnak meg kell vitatnia, melyek azok a kötelezettségek, melyeket a rendelet tartalmazni fog. Ha nem értenek vele egyet, hívják fel az írnokomat!
Ezzel a rendelkezéssel nem azt állítom, hogy a felperes igényei nem megalapozottak, csak azt, hogy nem lenne minden korlátozás jogszerű mindaddig, amíg a tárgyalás folyik. Az ügy a bírósági tárgyaláson fog folytatódni, mihelyt rá kerül a sor. - Felemelte a kalapácsot, és koppantott vele. - A bíróság szünetet tart.
- Mindenki álljon fel! - utasított a törvényszolga.
Felálltak, és mihelyt Fletcher bírónő kiment a teremből, a közönség felmorajlott.
- És most? - kérdezte Tom.
- Most elmenekülünk az újságírók elől, eltűnünk innen - mondta Corrigan.
- Mit intéztünk? - érdeklődött Mark, miközben Cathy belekarolt.
- Továbbra is hosszú harc áll előttünk. A lényeg az, hogy az iskolát nem kell bezárni, és tovább taníthatnak a normális tanterv szerint, de az elfenekelés tilos, a démonűzés pedig tabu. A bírónő azt mondja, hogy nem kell közölniük a többi gyermek nevét, és hogy tandíjukat miből fizették, úgyhogy ezt az egy vitát megúsztuk. Úgy is fogalmazhatok, hogy egész jók voltunk, tekintve, hogy sokkal rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok. Tűnjünk el innen!
Mrs. Fields és a két Parmenter is tele volt kérdéssel.
- Nyitva maradhat az iskola? - tudakozódott Mrs. Fields.
- Igen, minden rendben - válaszolta Tom.
Mark megölelte Cathyt, és így szólt:
- Tartunk egy gyülekezeti megbeszélést, és mindenről beszámolunk.
Jack Parmenter még mindig vágyakozott a küzdelemre.
- Ez a... Jefferson egy jelentéktelen kis... öö. Nem vagyunk kötelesek eltűrni az ilyen beszédet!
- Valahol máshol beszélgessünk ezekről a dolgokról! - javasolta Corrigan.
Előrement, a többiek pedig libasorban követték őt a tárgyalóterem ajtaján át.
A vakuk felvillantak, a hallban szinte nappali világosság támadt.
- Mr. Harris! - jött az első újságíró. - Hogyan vélekedik a bírónő döntéséről?
- Nincs válasz - utasította el Wayne Corrigan.
- Mi van a gyermekeivel? - kérdezte egy másik. - Mikor vették el őket öntől?
Amikor a bíró elrendelte - gondolta Tom.
- Igaz, hogy ön megpróbált kiűzni egy démont a gyermekből? - faggatta egy hölgy mikrofont tartva Tom elé.
Corrigan megmarkolta a mikrofont:
- A bíróságon szándékozunk megtárgyalni az ügyet, nem a sajtóban. Köszönjük!
Továbbmentek, szinte kiosontak a tömegen keresztül.
Elhaladtak a Lucy Brandon és két ügyvédje körül összetódult riporterek és kamerák mellett. Jefferson nagyon kedvező benyomást keltett a sajtó képviselőiben.
- ...A bírónő döntése pontosan az volt, mint amire számítottunk. Bár nem gondoljuk, hogy bárkinek is meg kellene engednie, hogy gyermekét ilyen tanterv szerint tanítsák, és hogy ilyen kegyetlenül bánjanak vele, mint amit ez a tanterv megkíván. Megértem, hogy a bírónő miért vonakodott olyan kevés bizonyíték alapján dönteni, mint amit egy ilyen rövid meghallgatáson elő lehet adni. Azonban elégedettek vagyunk, amiért a bírónő úgy döntött, hogy megvédi a Bacon's Corner-i gyermekeket a további fizikai bántalmazástól, Tom Harrisnek és csapatának... ezeknek a fundamentalistáknak a kezétől.
Tom ezt az egészet hallotta, és megfordult. Valamit kell mondania erre. Nem hagyhatja, hogy ez megjelenjen az újságokban.
- Jöjjön, menjünk! - szólította meg Corrigan, és megrántotta a karját.
Sietős léptekkel távoztak a bíróságról.
* * *
A szerda esti imaalkalomra zsúfolásig megtelt Mark és Cathy háza. A szokásos szerda estéken sem volt soha rossz a látogatottság, de ez az este egyáltalán nem minősült szokásosnak - így nem is jutott mindenkinek szék.
A vezetőség minden tagja eljött feleségestül, és képviseltette magát az imalánc több láncszeme is: Donna Hemphile, Lester és Dolly Sutter, Tim és Becky Farmer, Brent és Amy Ryan, valamint az özvegy Alice Buckmeier. Ben Cole is csatlakozott a feleségével, Bevvel együtt. Megérkezett Mrs. Fields is, bár ő általában a helyi baptista gyülekezetbe szokott menni szerda este. Wayne Corrigan is részt vett a megbeszélésen, és mindenki érezte, hogy ma este ő lesz a figyelem középpontjában.
Tom Harris volt az egyetlen személy, akinek a távolléte mindenkiben hiányérzetet keltett. Távol maradt, mert úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Ezenkívül Mark úgy gondolta, hogy szabadabb lesz az aznapi beszélgetés, és könnyebb lesz hangot adni egy esetleges sérelmeknek, ha ő nem lesz ott, és Tom egyetértett ezzel.
Néhány ember hiányzása kicsit nyugtalanította Markot, aki - mivel ő volt a pásztor - hamar ráérzett ennek jelentőségére. Távol maradt Andrea és Wes Jessup, akik rendszeresen látogatták ezt a hétköznapi alkalmat. Wingerék sem jöttek el. Mark tudta, hogy miért. Rajtuk kívül hiányzott még néhány elégedetlen ember, akiknek a félelmeit és téves információit majd tisztázni kell, és természetesen, mivel nekik kellett volna a leginkább ott lenniük, nem jöttek el. A velük való foglalkozás kemény és kellemetlen feladatnak ígérkezett.
Egészében véve a háznak legalább ötven embert kellett magába fogadnia. Ez minden bizonnyal válsághelyzetet tükrözött!
De más látogatók is nagy számban vettek részt, ők is legalább ötvenen képviseltették magukat, majdnem annyian, mint a gyülekezet tagjai. Eljött Tal Guilóval együtt, aki nemrég tért vissza a hegyvidéki város, Summit melletti őrhelyéről. Nathan és Armoth ott állt készenlétben Tal mellett, és a parancsnokságuk alatt megjelent harcosoknak egy félelmetes csapata is figyelt. Mota és Signa, miután teljesítette megbízatását az általános iskolában, szintén eljött, és az őrök sorfalára felügyelt, akik most a házat körülvették. Ezt az alkalmat nem zavarhatja meg egyetlen portyázó szellem sem.
Tal körülnézett a szobában, és fanyarul elmosolyodott.
- Talán rájövünk, hol a probléma, és hová tűnt az imafedezetünk. Bár adna az Úr az Ő népének az Ő bölcsességéből egy "különadagot"! - Még egyszer körülnézett, majd így szólt: - A hírnökök teljes készültségben várják a parancsaimat!
- Készen állnak!
- Mi van Sally Roe-val?
Chimon előrelépett:
- Scion és én éppen most bíztuk őt Cree és Si gondjaira. Ők kísérik el az Omega Központba.
- Jó. Azonnal menjetek Bentmore-ba, és készítsétek elő számára ott az utat.
- Úgy lesz.
Chimon és Scion eltűnt, hogy teljesítse a következő megbízatását.
* * *
Wayne Corrigan felállt, hogy megszólítsa a csoportot, és hogy válaszoljon a kérdések várható rohamára.
- Azt mondanám, hogy ez körülbelül ötvenszázalékos győzelemnek felelt meg, ami azt jelenti, hogy nagyon elégedettek lehetünk. Az iskola folyamatosan működhet tovább, túl sok beavatkozásra nem kell számítani...
- Mindaddig, amíg a gyerekek rá nem jönnek, hogy nem fenekelhetitek el őket - szólt közbe Tim Farmer, aki farmer volt. Amikor vigyorgott, mindig meglátszódott, hogy hiányzott egy foga. A fia ötödikbe járt az iskolában. - Bármit is csináltok, ne beszéljetek erről Jesse-nek!
Valamennyien nevettek. Örültek, hogy ezt Jesse apja mondta ki.
- Biztos, hogy ez nagyon meg fogja nehezíteni a helyzeteteket - magyarázta Corrigan. - Valami más módot kell kitalálnotok a fegyelmezési problémák megoldására.
Judy Waring, a rossz hírek nagy meghallója és terjesztője, nem bírt csendben maradni.
- Először is tudni akarom, mi okozta ezt az egész problémát! Az, amit Tom Harris csinált a gyerekeinkkel?
- Judy! - vágott közbe Mark. - Azért vagyunk itt, hogy közmegelégedésre megoldjuk a dolgot, ne aggódj!
Amy Ryan feltett egy egyszerű kérdést:
- Mark, hallhatnánk tőled, mi is történt? Valóban megpróbált Tom kiűzni egy démont a kis Brandon lányból?
Mark tudta, hogy bajban lesz, mihelyt a választ kimondja.
- Igen. A kislány...
- Micsoda ostobaság - fakadt ki Brent, Amy férje. Egy izmos, szállítási vállalkozó volt, aki úgy gondolta, hogy hatásköre három dologra terjed ki: a földgázra, Isten Igéjére és az ostobaságok megállapítására. - Honnan tudta, hogy egy démon nyilvánult meg?
Judy Waring ugrásra készen állt, hogy ezt a gondolatot ő is meglovagolja.
- Fogalma se volt arról, hogy mit csinál, és most olyan nagy bajba keverte az iskolát, amiből soha nem fogunk kimászni!
Mark megpróbálta helyreállítani a rendet. Határozott hangon kellett beszélnie:
- Nyugalom, nyugalom! Mielőtt százfelé futnánk, maradjunk egy kicsit csendben, és hallgassuk meg, mit mond Wayne Corrigan! Neki tegyétek fel egyenként a kérdéseiteket!
- Valami rosszat csináltunk! - erősködött Judy. - Nem kellett volna bíróságra mennünk, ha nem csinálunk semmi rosszat.
- Judy!
A nő kihívó arckifejezéssel összepréselte ajkait.
- Gyerünk, szentek! - bíztatta őket Tal. - Ennél többre is képesek vagytok!
- Tudni akartad, hová tűnt az imafedezetünk! - suttogta Guilo.
Wayne Corrigan megpróbálta elölről kezdeni:
- Szeretnék nektek egy pontos képet felrajzolni, de nem akarom, hogy ez túl sötétnek tűnjön. Egy per kellős közepén vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy eljött a világ... vagy az iskola vége. Lehetséges, hogy megnyerjük ezt az ügyet, az Úrnak és mindazoknak a segítségével, akik ezzel együtt tudnak működni, és semmi hátrányt nem fogunk szenvedni. Pillanatnyilag az iskola egy korlátozó rendelkezés hatálya alatt áll, amely megtiltja az elfenekelést és minden olyan vallásos magatartást, amelyet a gyermekekre nézve károsnak tarthatnak.
- Például a démonok kiűzését... - morgott Brent halkan, de mindenki meghallotta.
- Nem. Hadd fűzzek ehhez némi magyarázatot! Meg kell értenetek, hogyan működik ez a rendszer és az ASzJE. Nem a démonok kiűzése a legvégső kérdés. Egyszerűen csak ez a téma mozog az előtérben, mert szenzációt lehet belőle csinálni, és mert egy gyermeket érint. Az ASzJE tudja ezt, és ki akarja használni az ebben rejlő lehetőségeket, de ez csak az első lépés.
De figyeljétek csak meg ezt a kifejezést: "botrányos vallásos magatartás"! Tudjátok, ebben az esetben az történhet, hogy a bíróság - egy gyermek érdekében - úgy dönt, hogy egy vallásos csoportnak egy bizonyos cselekedete botrányos vallásos magatartásnak számít. Ha már egyszer ez a jogi precedens megszületik, ezt később más ügyekben fel lehet használni az eredeti definíció kiterjesztésére, hogy milyen vallásos magatartások számítanak botrányosnak, és jogilag meg lehet ezeket támadni, akár érint az eset gyermekeket, akár nem. Kertelés nélkül ez azt jelenti, hogy nekünk kellene megnyitni azt a kaput, hogy a bíróság megállapíthassa, melyik vallásos meggyőződés elfogadható, és melyik nem.
- Na és a vallásszabadság? - kérdezte Lester Sutter, a gyülekezet egyik rangidős tagja. - Mióta mondhatja meg nekünk a kormányzat, hogyan éljük az életünket, és hogyan neveljük gyermekeinket?
- Pontosan erről van szó. Ez itt az igazi kérdés, és szeretném, ha ezt valamennyien megértenétek. Ez a per nem az elfenekelés, a démonűzés vagy valami ehhez hasonló dolog körül forog. Az ASzJE áll az egész mögött, és biztosak lehettek abban, hogy olyan jogi precedensek kimunkálásán fáradoznak, amelyek lehetőséget biztosítanának a szövetségi kormánynak arra, hogy felügyeletet gyakoroljanak a vallás és az egyházi iskolák fölött.
- Ezt nem tehetik meg - vetette közbe Amy Ryan.
- Pedig pontosan ezt teszik - ellenkezett Brent.
- Na és az alkotmány?
Brent vállat vont.
- Ugyan mit számít az?
Corrigan közbeszólt:
- Brent megértett engem. Manapság az az általános felfogás, hogy az alkotmány egy "élő dokumentum", amelyet a bíróságok átértelmezhetnek, amint a társadalom erkölcsileg fejlődik.
- Vagy romlik, erkölcsileg - helyesbített Frank Parmenter.
- Vagy szellemileg - mondta Mark. - Hallgassatok rám, ez nem egyszerűen egy jogi csata. Ez egy szellemi csata, ezt ne felejtsétek el!
- Igen - helyeselt Brent. Egy kicsit megváltozott a hozzáállása: - És mi van akkor, ha ez tényleg egy démon volt? Hamarosan törvényellenes dolog lesz kiűzni őket.
- Na de feltétlenül azt kell tennünk, amit a kormány mond? - kérdezte Tim Farmer. - Mit csináltak az apostolok? Nem engedelmeskedtek a zsidó vezetőknek, amikor megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak Jézusról.
Corrigan válaszolt:
- Ez egy fontos kérdés, és ezt mindenkinek komolyan fontolóra kell vennie: dönthettek úgy, hogy nem engedelmeskedtek az emberi törvényeknek, ahogyan az apostolok is tették, és inkább Isten Törvényének engedelmeskedtek az emberi törvények helyett...
- Tegyük ezt! - vágott közbe Frank Parmenter.
- Azonban - sietett Corrigan hozzátenni - ne felejtsétek el, hogy az apostolokat bebörtönözték, megverték, megkínozták, és mártírhalált haltak álláspontjuk miatt. És amint már korábban említettem, Pál és Silás kiűzött egy démont Filippiben, és ezért a börtönben találták magukat. A polgári engedetlenségnek ára van.
Mély csend szállt a szobára. Corrigan folytatta:
- És ez az ár súlyos károkat okozhat a szavahihetőségeteknek ebben a perben. Nehezebb lesz jogaitokat érvényre juttatni. Természetesen a lelkiismeretetekre kell hallgatnotok Isten előtt. Találunk igei példákat a polgári engedetlenségre is: a zsidó bábák, akik megsértették a fáraónak azt a rendeletét, hogy öljék meg a zsidó fiúgyermekeket; Ráháb, aki elrejtette a kémeket; az apostolok, akik prédikáltak Jézus nevében, amikor azt parancsolták nekik, hogy ezt ne tegyék. De az én tanácsom az, hogy először csináljuk végig ezt az ügyet, a jó öreg Rómaiakhoz írt levél 13. fejezetének javaslata szerint. Jobb helyzetben lesztek a tárgyaláson.
- És mi van akkor, ha veszítünk? - kérdezte Brent.
- Nos akkor... - Corrigan tétovázott, és válaszát mérlegelte. - Akkor meg kell tennetek, amit meg kell tennetek. - Sietve hozzátette: - De kérlek, ne felejtsétek el, hogy a jogi eljárások nagyon hosszadalmasak. Türelemmel kell lennetek, és ne kövessetek el semmi olyan elhamarkodott dolgot, ami ronthatná a győzelem lehetőségét. Ne felejtsétek el, hogy az ASzJE országos méretűre akarja dagasztani ezt az ügyet, amennyire csak meg tudják ezt tenni. Fel akarják kelteni a média érdeklődését, és annyi rossz hírt akarnak a közvéleménnyel elhitetni rólatok, amennyit csak tudnak. Fel fogják használni ezt a "naponkénti gondoskodás" törvényt is, és szövetségi bíróságokra mennek majd vele, úgyhogy ennek az ügynek nagyon könnyen lehetnek olyan káros következményei, amelyek hatással lehetnek minden más egyházra, minden más keresztény iskolára is az egész országban. Ma este nemcsak saját magatokról hoztok döntést, hanem testvéreitekről is, szerte az országban. Ti vagytok az első dominó a sorban! Ezt ne felejtsétek el!
- Az első dominó - ismételte csendesen Brent, és a fejét rázta ettől a gondolattól. - Emberek, úgy tűnik, mintha elkezdődne az üldözés.
Mark közbeszólt:
- Mi tehát a következő lépés, Wayne?
- Azt hiszem, most jön a dolog legnehezebb része. Interrogációt kell küldenünk a másik félnek, meg kell szereznünk a vallomásukat, és fel kell építenünk a védekezésünket. Azoknak, akik nem tudják, mit jelent ez a szó, elmagyarázom. Az interrogáció egyszerűen egy egész sor kérdés, azoknak a dolgoknak a listája, amiket meg akarunk róluk tudni. Tudni akarjuk, mi a panaszuk ellenünk, és hogy milyen ismeretek birtokában vannak, hogy megfelelő választ adhassunk érvelésükre, bármi legyen is az. A tanúvallomások megszerzése egyszerű. Találkozunk azokkal a tanúkkal, akik ellenünk fognak vallani, és eskü alatt válaszolnak a kérdéseinkre a bírósági jegyző jelenlétében, aki szó szerint leír mindent, amit mondanak. A másik fél ugyanezt fogja tenni a mi tanúinkkal, és feltehetően mindkét fél tudni fogja, milyen vallomásokat és bizonyítékokat fog ellenfele előterjeszteni, így már a tárgyalás előtt mindenki megfogalmazhatja érveit.
- És mit tehetünk mi? - kérdezte Jack Parmenter, és minden jelenlévő arcán látszott, hogy egyetért ezzel a felvetéssel.
- Nos... - Corrigan a mennyezetre pillantott, keresve a választ. - Minden ügyvéd annyit ér, mint amennyi információval rendelkezik, és amint ezt már a pásztorotokkal és Tom Harrisszel megbeszéltem, nekem nem áll módomban mindezt elvégezni. Én... - nem volt biztos benne, hogy ki kell-e mondania következő gondolatát. - Nos, bizonyos megszorításokkal azt állítom, hogy nyilvánvalóan agresszív emberekkel állunk szemben, akik jól szervezettek, ambiciózusak, és nagyszerű összeköttetésekkel rendelkeznek az egész országban, minden csak egy telefonjukba kerül. Komolyan veszik ezt a dolgot, mindenáron győzni akarnak, módszereik pedig nem mindig becsületesek...
- Más szavakkal, ez egy szélhámos társaság - összegezte Brent.
- Nos... - Corrigan felemelte kezét. - Azt hiszem, nem vitatnám ezt a véleményt. Azt akarom elmondani, hogy szükségetek lesz egy nyomozóra, egy olyan valakire, aki fel tudja tárni azokat a tényeket, amelyeket ellenfeleink okvetlenül el akarnak titkolni. Már volt dolgom az ASzJE-vel korábban, és nem hajlandók együttműködni, ha információkról vagy az interrogációk megválaszolásáról van szó. Alattomosak és könyörtelenek, összejátszanak egymással, és nagyon elővigyázatosak. Egy olyan valakire van szükségetek, aki - természetesen a kereszténység korlátain belül -, de ugyanolyan könyörtelen tud lenni, és kinyomozza azokat a dolgokat, amelyeket tudnotok kell, még akkor is, ha az ASzJE el akarja ezeket palástolni. Ehhez idő, ügyesség és gyakorlat szükséges. Olyan ember kell nektek, aki ezt véghez tudja vinni.
- És ki az, akit ebben az ügyben felhívhatnánk?
- Nem tudok senkiről itt a közelben, aki ezt annyiért vállalná, amit ki is tudnátok fizetni.
Váratlanul megszólalt Ben Cole:
- Talán én meg tudom csinálni. Úgysincs most munkám, egy ideig különben is ráérek.
Amy Ryan előrehajolt, hogy láthassa Bent, mert néhányan eltakarták előle.
- Ben, nem is tudtam, hogy nincs munkád. Mi történt?
Ben vállat vont.
- Hosszú történet.
Bev egy pillantást vetett férjére.
- Nem akarod elmondani? - Ben tétovázott, ezért Bev belevágott: - Gyanús dolgokról akartok úgyis nyomozódni, és én azt hiszem, Ben valami olyasmibe ütötte bele az orrát, amit bizonyos emberek el akartak előle titkolni. Tudom, hogy valaminek a nyomára akadt.
- Ez nem tartozik a tárgyhoz - mentegetőzött Ben.
De Bev nem hagyta annyiban a dolgot. Magas, vékony, atlétaalkatú nő volt, és nagyon kitartó tudott lenni, ha az igazságért kellett harcolni.
- Lehet, hogy nagyon is idetartozik. Hallottatok arról az öngyilkosságról, ami néhány héttel ezelőtt történt?
Egyesek tudtak róla, mások nem. Kevesen értették, mi köze lehetne ennek bármihez is.
- Ben azt gondolja, hogy gyilkosság történt, de a főnöke el akarja tussolni. Azt hiszem, nagyon közel járt ahhoz, hogy valamire rájöjjön, ezért rúgták ki.
Ben felemelte mindkét kezét, és védekezően mosolygott.
- Hát, ez egy hosszú történet. Majd máskor elmesélem mindenkinek.
Mark komolyan hozzátette:
- Ben, imádkozni fogunk ezért ma este.
Ben bólintott.
- Köszönöm. Egyébként csak annyit akartam mondani: boldog vagyok, hogy megtehetem, ami rajtam áll. Majd én koptatom a lábamat, csak beszéljük meg, mit kell csinálni!
Mark köszönetet mondott Wayne Corrigannek, és a szoba közepére lépett.
- Kezdjünk el imádkozni! Azt hiszem, a tennivalók egész hegye áll előttünk, és mindenféle harc, amit nem csak természetes szinten kell megvívnunk; emberi cselszövések ellen fogunk küzdeni, a bíróságon ránk várakozó fondorlatok ellen és egy nagy pénzügyi kihívás ellen, amit ez a helyzet jelent. De egyik harcban sem leszünk sikeresek, ha mindenekelőtt nem ott hadakozunk, ahol az igazi csata zajlik, ez pedig a szellemi világ.
- Pásztor - szólalt meg Donna Hemphile -, mondhatok valamit?
- Csak rajta!
Donna felállt, és az összegyűltekhez fordult:
- A vereség szellemét érzem ma a csoporton, és azt akarom, hogy mindenki tudja: ezt nem kell elfogadnunk! Isten a mi győzelmünk, és Ő már győzött értünk! Csak annyit kell tennünk, hogy kilépjünk és elvegyük ezt a győzelmet, egyszerűen leszedjük, mint egy érett gyümölcsöt!
- Nagyszerű! - kiáltott fel valaki.
Donna tovább folytatta ezt a gondolatmenetet. Ha beszélni kezdett a gyülekezethez, az általában mindig hosszabbra sikerült, mint szükséges lett volna, de szavai mindig bátorítóan hatottak, ezért megtanultak elnézőnek lenni vele szemben.
Tal érezte, hogy Isten Szelleme szól, és észrevette, hogy Cathy Howard hallja az Úr gyengéd hangját.
Cathy előrehajolt, és Mark fülébe súgta:
- Édesem, valami visszahúzó erőt érzek. Nem bízom benne.
A férfi megszorította a kezét, ezzel nyugtázta szavait.
Donna nem hagyta abba:
- Jogunk van kimondani azt, amiről azt akarjuk, hogy megtörténjen! Meg kell vizsgálnunk a szívünket, hogy megtaláljuk azt az erőt, ami a miénk!
Oké, elég volt! Mark gyorsan és nagyon udvariasan átvette a szót Donnától, és így folytatta:
- Most hívjuk segítségül az Urat, kérjük az Ő segítségét és vezetését ebben a dologban! Amint Jonatán mondta, az Úrnak mindegy, hogy sok vagy kevés által győz. Isten velünk van. Tudja irányítani az eseményeket. Imádkozzunk!
A szentek egyesültek az imában, a dicséretnek és könyörgésnek egy igazi harmóniájában. Megegyeztek egymással szívükben, és valamennyien egy akaraton voltak. Kérték az Úr különleges vezetését Wayne Corrigan számára az ebben az ügyben végzett munkájához, és kiáltottak Jézushoz az iskoláért. Jack Parmenter imádkozott az iskolában maradt gyermekekért, hogy tanításuk és szellemi nevelésük továbbra is erőteljes és tiszta maradjon. Mrs. Fields könyörgött Tomért, hogy az Úr erősítse meg, és adja vissza neki gyermekeit. Brent Ryan imádkozott Lucy Brandonért és a többiekért, akik feljelentették őket, Mark pedig közbenjárt Benért, és azért, hogy kapjon munkát.
Tal jónak érezte az imádság összhangját - ugyanakkor zavarta őt valami rossznak a jelenléte a csoportban. Pusztító valahova, valahogyan bejuttatott egy láthatatlan, alattomos kórokozót, és Tal érezte, hogy ez egyre növekszik. Pusztító jó munkát végzett, a fertőzést szinte lehetetlenség észrevenni, nehéz lesz majd leleplezni, és ha a Mennyei Sereg le is rántja róla a leplet, az emberek szívének kell megváltozni, hogy a kórokozót ki lehessen irtani.
A szentek nem érzékelték ezeket a rejtett erőket, és a szokásos módon folytatták az imát - ez a szellemi aktvitás és világosság pillanatnyilag elégnek bizonyult.
Ben segítségért fohászkodott, bármilyen segítségért, amit az Úr eléjük hozhat - valakit, aki tudja, mit kell tenniük, hova kell nézniük, hogyan kell harcolniuk.
Ekkor Tal utasítást kapott a Mennyből.
- Indulás! - kiáltotta.
Nathan továbbította a parancsot a két hírnöknek, akik közvetlenül a ház mellett várakoztak:
- Indulás!
A két hírnök azonnal ragyogóan fénylő alakot öltött, és tündöklő szárnyaik csapásaival belerobbantak az égbe. Egyre magasabbra szárnyaltak fel, Bacon's Corner városa pirinyó fények halmazává zsugorodott alattuk, majd elveszett a farmok foltjaiból összefércelt hatalmas sima asztalon. Keletnek vették az irányt. Zöld dombok és erdővel borított hegyek fölött haladtak el úgy, mintha ez csak egy kis ugrást jelentett volna a számukra. A kanyargó folyók, a vidéki utak és az autópályák szürke csíkjai feltűntek előttük, majd egy szempillantás alatt a semmibe is olvadtak mögöttük.
Megérkeztek úti céljukhoz, egy farmokkal és vidéki tájjal körülövezett másik fényhalmazhoz - bár ez sokkal nagyobb volt, mint Bacon's Corner. Zuhanórepülésben ereszkedtek lefelé ezekhez a fényekhez, melyek egyre növekedtek alattuk. Utcák, fasorok, lakótömbök hálózata bontakozott ki, felismerhetővé vált egy új sétálóutca, illetve egy furcsa egyetemi város is. A főutcán még élénk forgalom mutatkozott, az autók úgy mozogtak, mint kivilágított gyufásdobozok, melyek hátuk mögött vörös csóvát húztak, reflektoraik fénye pedig egyetlen fehér csíkká olvadt össze. Az utcai világítás meleg, barátságos borostyánszínben izzott. A főutca fölötti dombon ott pislákolt a teraszok világítása minden házon, ahol a családok összegyűltek napi munkájuk végeztével egy kis vacsora utáni csemegére vagy egy futballmeccs megtekintésére a televízióban.
A két hírnök kijött a zuhanórepülésből, és a városka főutcája fölött suhantak két ragyogó csíkot húzva maguk után a közvilágítás két lámpasora között. Lelassítottak, és lebegni kezdtek egy kis utcai iroda fölött, amely egy új pékség és egy kerékpárszaküzlet között helyezkedett el. Áthatoltak a tetőn, és az utcára néző irodában kötöttek ki.
Nem tartózkodott bent senki, a munkaidő már véget ért. Egy pillanatra körülnéztek. A városi újság egyszerű kis otthona nem sokat változott, mióta utoljára itt jártak. Még ott állt a három öreg íróasztal, de az egyik írógépet egy számítógépre cserélték, és új telefonkészüléket szereztek be: ezen nem egy, hanem két városi vonal érhető el.
A szerkesztő üvegezett szobája is maradt a régi - egy félreeső zugként húzódott meg ebben a zsúfolt, szűk kis épületben, és most is egy kicsit rendetlennek tűnt. Az asztal fölött a falon függő naptárba be volt jelölve a szerkesztő kedvenc futballcsapatának az aktuális évadra tervezett összes meccse. Az íróasztal egyik sarkán, ahová nem tévedt egyetlen papírdarab, hasáblevonat vagy fénykép sem, egy kedves, vörös hajú nő bekeretezett fényképe állt, egy másik fotó pedig valószínűleg a leányáról készülhetett, aki szintén kedves arcú és vörös hajú volt.
A szerkesztői iroda védett kis szigete mögött a telexszoba található. A hírnökök ellenőrizték a legfrissebb táviratokat. Megtalálták azt, amelyiket keresték, s szépen leszakították a többi üzenetről, átvitték a szerkesztő szobájába, és odatették pontosan asztal közepére.
Ezután türelmesen várakoztak. Észre fogja venni. Azért is jöttek, hogy meggyőződjenek róla, hogy ez megtörtént.
* * *
Pontosan nyolc órakor egy kulcs fordult meg a bejárati ajtó zárjában, az ajtó kinyílt, a fölötte elhelyezett kis csengettyű csilingelt. Belépett a szerkesztő, felkapcsolta a világítást, feljebb csavarta a hőfokszabályzót, felakasztotta kabátját, és a kávéfőző felé indult. Beletette a kávét, öntött bele vizet, bekapcsolta, majd belépett az irodájába.
A két hírnök ott állt, és minden mozdulatát figyelte. A férfi még nem nézett az íróasztalára, ehelyett a hivatalos jelentések között keresgélt valamit a táblán. Néhány érthetetlen szót motyogott csalódottságában valakiről, aki nem csinált meg valamit, amit meg kellett volna tennie, és meg is ígérte, hogy megteszi. Leejtett néhány rajzszöget, úgyhogy össze kellett ezeket szednie. Majd miután néhány papírdarabot leszedett a falitábláról, a többit fel tudta tűzni egyenként, egyetlen rajzszöggel sem kellett kettőt rögzítenie - ezzel nagyon meg volt elégedve.
Ezután odament az asztalán lévő telefonhoz, és felvette a kagylót. Pillantása a telexre esett, amelyet a hírnökök tettek oda, de különösebben nem keltette fel még a figyelmét.
Az Úr szólt!
A hírnökök világosan hallották az Ő hangját, és nagyon szerették volna tudni, hogy ez a nagydarab, vörös hajú ember is meghallotta-e. Még nem tárcsázott, csak tartotta a kagylót a feje mellett, de nem mozdult. Egy pillanatra így maradt.
Kicsit megrázta a fejét - szokása szerint éppen csak megrezzent -, majd tárcsázni kezdett.
Az Úr újból szólt.
Abbahagyta a tárcsázást, és letette a kagylót. A hírnökök közelebb húzódtak, hogy mindent jobban lássanak.
Igen, a jelentést olvasta - a napokban történt westhaveni meghallgatásról és a keresztény iskolában történt botrányról szólt, ami megrázta azt az apró, ismeretlen, Bacon's Corner nevű mezővárost.
Az Úr szólt. A nagy ember leült az íróasztalához és figyelt, kezében tartotta a beszámolót, és lassan elolvasta még egyszer.
Végül mély hangján, amely a korai időpont miatt még egy kis rekedt tónust is kapott, megszólalt:
- Uram... mit akarsz, hogy cselekedjem?
16
Az Egyesült Államok keleti partjának közelében, egy festői szépségű folyó fölött emelkedő zöld dombok között, a világ minden tájáról odaérkező emberek egy különleges helyet találtak. Nagy odaszántsággal és fáradságos munkával, de szemük előtt a jövő látomásával átalakították a Keresztény Legényegylet egy régi táborát egy különleges egyetemi táborrá, a tanulás, a személyes fejlődés, a közösségi élet és a pihenés helyévé. Az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ fennállásának tizennegyedik évében járt most, és évről évre erőteljesen növekedett. Tanárok, különféle szakemberek, tudósok, művészek, értelmiségiek és a világ sok nemzetéből származó, az élet különféle útjait járó szellemi zarándokok segítették elő fejlődését. Az a szellem, amely összekötötte őket egymással, és motiválta őket, az a világ békéjének és egységesítésének látomása és reménysége volt, a természet ritmusával és az univerzum örökké tartó tágulásával való egység utáni vágy, a változásra való késztetés iránti engedelmesség, az ismeretlen kihívásának elfogadása.
A szomszédok a különféle árnyalatú meghatározások egész sokaságával jellemezték az Omega Központot, amelyek között szerepelt "az emberben rejlő képességeknek egy igazi előhada" megnevezésétől a "sátáni kultusz" vádjáig minden. Azok, akik a központban dolgoztak, éltek és tanultak, ezt természetesnek vették. Tudták, hogy nem mindenki fogja azonnal megérteni küldetésüket és céljaikat, de ragaszkodtak az álomhoz, az emberiség egységesítéséhez, amely egy adott időben meg fog majd valósulni. Odaszánták magukat ennek megvalósítására.
Péntek reggel volt. Cree kiterjesztett és mozdulatlan szárnyakkal, mint egy sirály, vitorlázott a tábort szegélyező juharfák csúcsának magasságáig, és elsuhant a Pál-tó tükörsima felszíne fölött, csendesen maga mögött hagyva a kis nyaralókat, a kikötőhidakat és a partra húzott kenukat. A központ mögé akart eljutni, és remélte, hogy el tudja kerülni a főépület környékén feltehetően őrt álló szellemeket.
Lassított, és csendesen leszállt a strandon. Harmatos homok szegélyezte a partot, a tóról köd szállt fel. Evezős csónakok feküdtek felfordítva állványukon, az úszás céljára elkerített víz felszíne hibátlan tükörként verte vissza a csónakház képét. Az egyik oldalon, kissé hátrébb a fák között állt a raktár. Cree átbújt a falon, és egy nagyszerű rejtekhelyet talált az evezők, a labdák és a teniszütők között.
Majd hallgatózni kezdett. Egyetlen nesz sem hallatszott. Az időzítés jónak bizonyult, a központ most szinte teljesen elhagyatottnak tűnt. Az a csoport, amelyik itt töltötte a hetet, csütörtök este tanulmányait befejezve összecsomagolt és távozott, a hétvégi csoport érkezését pedig aznap estére várták.
És ami a legfontosabb: távol lehet a hely fejedelme, mivel magabiztosan úgy érezte, hogy az átmeneti nyugalom idejére kicsit lazíthat. Valószínűleg valami gonosz megbízatást hajtott végre démoni hordáinak társaságában. Annak a néhány hűséges szentnek az imái a távoli Bacon's Cornerben megtették a magukét: az imafedezet vékony volt, és még mindig egyre fogyott, de pillanatnyilag elegendőnek látszott, feltéve, hogy Cree és harcosai jól időzítették a dolgokat.
A mennyei harcosok azért jöttek, hogy megkeressék a tantestület egyik tagját, egy hölgyet, aki a tanszemélyzet egyik szobájában lakott.
Cree, aki pontosan úgy nézett ki, mint egy indián - erős, bronzszínű karja és hosszú, vállig érő, ébenfekete haja utalt erre -, olyan észrevétlenül tudott lopakodni, és olyan fortélyosan taktikázott, mint egy gyakorlott vadász. Éles szemével kinézett az ablakon, és látta, mi történik a tó túlsó partján. Kivonta kardját, és az ablakon keresztül megcsillantotta a hegyét.
A közeli fákról, a tavon ringatózó csónakokból, a nyaralókból, a csónakházakból és a tó túlpartján álló vastag fákból aprócska fénypontok válaszoltak jelzésére: angyali kardok százainak a hegye villant meg.
Minden harcos elfoglalta a helyét. Készen álltak.
Cree a kardjával gyorsan leadott egy jelzést. Egy harcos tűnt elő az egyik evezős csónak mögül, átfutott a vízen, zegzugos vonalban áthaladt a fák között, és csatlakozott a raktárban rejtőzködő Cree-hez. Egy másik harcos a csónakház falából bukkant elő, átrohant a vízen, az uszoda öblében lebukott, majd ő is eltűnt a raktárban. Két további angyal tette teljessé a Cree által kívánt létszámot: ők fáról fára ugrálva és alacsonyan repülve jutottak el hozzájuk. Egy pillanatra megbújtak a raktárban, szorosan a falhoz lapultak, füleltek, figyeltek.
- Hamarosan felébred - mondta Cree. - Négyen fognak vigyázni erre a nőre. Nem erősek, de annál nagyobb a szájuk. Ne hagyjátok őket kiáltani!
Elővették a kardjukat, és végigmentek a táboron, határozottan és könnyedén osontak az egyik épülettől a másikig, az egyik fától a másikig.
* * *
- Persze most, miután a herék kirepültek a királynővel, már nem jók semmire, ki kell őket dobni a kaptárból a szemétbe. Heh! Ismerek egy csomó férfit, akik pontosan ilyenek: csak enni tudnak meg párzani.
Mr. Pomeroy egy vidám kis nyugdíjasként élte napjait. Farmernadrágot, flanelinget és bakancsot viselt, és a méhekről, az ő hobbijáról és rögeszméjéről beszélt. Sally hagyta, hadd beszéljen. Minél többet beszél, annál kevesebbet kell neki mondania, és annál kevesebb kérdésre kell válaszolnia saját magával kapcsolatban.
Mr. Pomeroy öreg Chevrolet kisteherautójával utaztak. Az autó rakodóterében kapott helyet a kaptárak szállításához használatos állvány. A karosszéria pedig jobb oldalt be volt horpadva, mert a kisöreg nekiment egy fának, amikor megpróbált kihúzni a földből egy másikat - és ezt mind el is mondta Sallynak. Éppen egy méhész kollégájához tartott, hogy a kaptárait megnézze, amikor meglátta az országúton gyalogló magányos lányt. Farmernadrágot és egy régi, kék dzsekit viselt, kék kötött sapka volt a fején, a vállán pedig vászonszatyor. Barátságosnak tűnt, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy egyedül utazgató stoppos. Így hát félreállt a kocsival és felvette, majd egy rövid leckét adott neki a stoppolás veszélyeiről, utána pedig megkérdezte tőle, merre tart.
- Az Omega Központba - válaszolta a lány.
Elutasító reagálásra számított ettől a hagyományos gondolkodású férfitól, de ő már hozzászokhatott a központ létezéséhez, és nem adta tanújelét erős érzelmeknek, csak kevés érdeklődést mutatott.
- Érdekes hely lehet - jegyezte meg.
- Nem tudom. Már évek óta nem jártam ott.
- Hát... valamennyien keresünk valamit, ugye?
Sally nem óhajtott egy mélyebb beszélgetésbe belebonyolódni, de valamit válaszolnia kellett:
- Igen, így van.
- Tudja, én azt tapasztaltam, hogy a Biblia Istene nagyszerű választ jelent a kérdéseimre. Gondolt már erre valaha?
Sally észrevette a méhészsisakot és a védőfátylat az ülés mögött, és erre a témára terelte a beszélgetést:
- Ön méheket tart?
Ez váltotta ki Mr. Pomeroyból, hogy elkezdjen beszélni dolgozókról, herékről, királynőkről, kaptárakról, mézről, pergetőkről stb. Stb. Sally boldog volt. Ez elfordította a társalgást a kellemetlen témákról, és megmentette őt attól, hogy beszélnie kelljen.
- A központ ezen az úton van, innen néhány mérföldnyire. Egészen a kapuig tudom vinni magát... Megfelel?
* * *
A tanárok szállását egy új, kétemeletes épület foglalta magába, amelyben húsz hálószobát alakítottak ki. A sötétre színezett, rovátkolt furnérlemez falak és a fából készült zsindelyek nagyszerűen illeszkedtek a tábor általános képéhez - a rusztikus stílus és a praktikus erdei jelleg ötvöződött. Cree és harcosai bőségesen találtak rejtekhelyet a sűrű csalitosban, közvetlenül a hátsó ablakok alatt.
Az épület egyik végénél egy sötét, nyálkás bőrű kéz nyúlt ki a zárt ablak üvegén keresztül, az ezüstös karmok szórakozottan kapirgálták a falat. Valóban tartózkodtak a helyszínen ellenséges szellemek. Ez a tanári kar egy tagjának a démona lehetett. Ez volt az illető szobája.
Az épület másik oldalán nem helyeztek el ablakokat, és néhány hatalmas fa takarta azt a falat. Cree kijelölt egy őrt, majd a többi négy harcos a bozótból figyelő őr fedezete alatt belebújt ebbe a falba, s belül felemelkedtek, és eltűntek a padláson. Ezután az őr is követte őket.
Ott guggoltak a szarufák alatt, lábuk belemélyedt a rózsaszínű üveggyapotba. Ekkor meg-hallottak egy gyenge, szűkölő hangot, amely úgy szólt, mint a hegedű a kezdő zenész kezében. Az egyik, tőlük nem túl távoli szobából jött ez a hang. Odamentek, a tetőszerkezet gerendái áthatoltak a mellkasukon, amint mozogtak. Most pontosan a hang forrása fölött álltak.
Cree előrehajolt, lassan belemélyesztette fejét az üveggyapotba és a mennyezet keresztgerendáiba, és bekukucskált a szobába.
Ez az! Megtalálták Sybil Denning szobáját. Egy szívélyes, idősebb asszonyét, aki már sok éve tanított. Ágyában szundikált az ébrenlét határán. Szemmel láthatólag valami kellemeset álmodott, és még nem akarta kinyitni a szemét.
Ágya szélén egy játékos, incselkedő szellem mozgatta ujjait az agyában, mintha egy tányér levest kavargatna, halkan énekelgetett magában, közben néha felkacagott, és mondott valami zavaros dolgot, amint képeket festett az elméjében.
- Ezt élvezni fogod - ingerelte őt károgó hangon. - Gyerünk... lépj ki a testedből, és érintsd meg a Holdat...
Még három szellem időzött a szobában: az egyik a falon lógott, mint egy denevér, egy másik hanyatt feküdt a szőnyegen, és karmos lábait az égnek meresztette, a harmadik meg az ágy végében hevert, mintha aludna. Csintalankodó kisfiúkra emlékeztették Cree-t, akik elbújtak egy tiltott helyen, és jókedvűen rosszalkodnak.
- Miért ugyanazt az álmot adod neki mindig? - kérdezte a falon lógó szellem.
- Miért ne? - válaszolta az álomfestő. - Hiszen mindig elhiszi.
- Én ezt jobban tudom csinálni.
- Ma este te következel.
Cree a harcosaira nézett. Készen álltak.
Az álomfestő sárga szeme szinte táncolt, annyira élvezte a saját ügyességét:
- ÓÓÓÓÓ... Emlékszel erre a helyre? Már jártál itt. Ez is te vagy!
Vakító villanás! Négy angyal négy démon ellen! Villogó kardok és vörös füst!
Mrs. Denning felriadt.
Ó! Reggel van! Mit is álmodott? A Holdon sétált, megérintette, és olyan ismerősnek tűnt a számára, mintha már járt volna ott. Igen! Milyen csodálatos! Lehet, hogy igaz is volt, csak a felejtés fátyla eltakarta. Egyszer majd analizálnia kell, mit is jelenthet ez.
Felült. Kipihentnek érezte magát, de energikusnak nem. Valami miatt nem érezte a szokásos inspirációt. Talán az egész heti munka kiszívta az erejét.
Cree és harcosai újból összegyűltek a padláson, hogy szemmel tartsák őt. Mrs. Denningen kívül senki nem volt a szobában.
Felkelt, felöltözött és lement a lépcsőn. Talán egy rövid séta ebben a csípős, tiszta, reggeli levegőben újra felébreszti belső energiáit, és az alkotás életereje újból áradni kezd benne. Eddig ez mindig működött.
* * *
- Hát itt volnánk - jelentette ki Mr. Pomeroy, és odahajtott egy széles, sóderrel felszórt úthoz, amely visszakanyarodott az erdőbe. Az út mellett egy hívogató tábla állt, amelybe homokfúvással marták bele a feliratot: OMEGA MŰVELŐDÉSÜGYI TANULMÁNYI KÖZPONT.
Sally kinyitotta az ajtót, és kiugrott:
- Nagyon köszönöm!
- Isten áldja meg! - válaszolta a kedves kis ember.
Micsoda egy hagyományos gondolkodás! - gondolta Sally. De hangosan csak ennyit mondott:
- Úgy lesz. Vigyázzon magára!
A férfi bólintott, és elmosolyodott. Sally becsukta a kocsi ajtaját, és levette vászonszatyrát az autó rakfelületéről. Integetett, és a férfi elhajtott, nyilvánvalóan egyfolytában a méhekre és a kaptárakra gondolt közben.
Az autó hangja elhalt a távolban, és a hegyi reggel csendjét egyetlen nesz sem zavarta többé. Sally egy pillanatig mozdulatlanul állt, és a feliratot nézte. Úgy látta, hogy egy részét átfestették, ettől eltekintve nem változott. A kavicsos út is ugyanolyannak tűnt. Hány éve már? Legalább tíz.
Félt, de meg kellett próbálnia. Elindult a kis úton, és figyelmesen nézelődött jobbra-balra. Megpróbált visszaemlékezni mindenre. Remélte, hogy semmi sem fogja összezavarni a figyelmét, és nem lesz része semmilyen meglepetésben.
* * *
Mr. Pomeroy öreg kocsija bőgő motorral felment a hegyi úton, amely egy hatalmas kanyart írt le. Amikor az út egy sűrű liget mögé kanyarodott, az autó hangja hirtelen elenyészett, helyette selymes szárnyak suhogása hallatszott.
Ott, ahol az út újból láthatóvá vált, kiterjesztett szárnyakkal, kardját a kezében tartva megjelent a magasban Si, a sötét bőrű kelet-indiai. Meredeken emelkedve kanyarodott vissza a központ felé.
* * *
Mrs. Denning egy kicsit jobban érezte magát odakint a friss levegőn, amint az osztálytermek és a nagy közös helyiségek épületét összekötő sima aszfaltúton gyalogolt. A táborban hamarosan újból nyüzsögni fognak az emberek, és vége lesz ennek a nyugalmas egyedüllétnek, amely most nagyon kellemes. Itt egy mókus szalad fel a fára, és milyen szépen csivitelnek a madarak!
Hát ez meg mi? Ilyen korán érkezett valaki? A sportpálya mögött egy fiatal hölgy közeledett a főúton az épületegyüttes felé. Tekintetük találkozott.
Cree megérintette Mrs. Denning szemét. Nyugi... ne nagyon bámuld meg! Majd beugrott a fák közé, és eltűnt. Készenlétben, de láthatatlanul ott lapult a többi harcos is.
Sally gondosan megnézte a nőt, aki felé közeledett. Nem tudta biztosan, ki is lehet. Félt attól az eshetőségtől, hogy már ismerték egymást korábban. De ment tovább.
Végül a két nő szemtől szemben állt egymással a furcsa nevű, Log Cabin kávézó előtt.
- Jó reggelt! - köszöntette Mrs. Denning. - Kihez van szerencsém?
Sally mosolygott, de gondolatai azonnal messze kanyarodtak, több mint tizennyolc évvel vissza a múltba.
Ismerem ezt a nőt!
Az előtte álló nő, aki szürke nadrágot és az Omega Központ szokásos, hosszú ujjú pólóját viselte, tizennyolc évvel idősebb lett, megőszült, és arca kicsit ráncosabbá vált. De azok a szürke szemek ugyanúgy szikráznak, és feje is ugyanolyan játékosan mozog, amikor beszél. Ez Sybil Denning!
Sally végül nagy nehezen megszólalt, és eszébe jutott az a név, amelyen be akart mutatkozni:
- Ööö... Nevem Bethany Farrell. Átutazóban vagyok, és valaki azt mondta, hogy itt meg lehet szállni.
Mrs. Denning elmosolyodott.
- Ó, persze. Vannak sátraink és néhány kis faházunk. Ma délután jön egy csoport a hétvégére, de nem lesznek sokan. Biztos, hogy marad szabad helyünk. Mik az elképzelései?
- Csak egy meleg hely, ahol meghúzhatom magam, néhány takaró, esetleg egy matrac.
Mrs. Denning felnevetett.
- Ennél különb hellyel is szolgálhatunk! Figyeljen ide, az iroda csak néhány óra múlva nyit. Azt hiszem, Galvinék már ébren vannak. Talán kinyitják a kávézót, és kaphatunk ott egy csésze kávét.
- Nagyszerű!
Mrs. Denning a Log Cabin felé indult. Sally követte.
- Egyébként Sybil Denning vagyok.
- Örülök, hogy megismerkedtünk.
- Bocsásson meg, de milyen nevet is mondott?
- Bethany Farrell.
Mrs. Denning megállt a kávézó előtti nagy udvaron.
- Bethany Farrell... - Sallyre bámult. - Honnan olyan ismerős nekem? Hogy írja a családi nevét?
- F-a-r-r-e-l-l.
Mrs. Denning finoman megrázta a fejét.
- Nem... ez nem ismerős. Mondja, találkoztunk már valamikor?
* * *
Mulligan őrmester a telefonhívás után azonnal a postára hajtott. Nyugodtan leparkolt, higgadtan felment a lépcsőn, és csendesen megkereste Lucy Brandon postamestert, de utána csaknem kirobbant belőle a feszültség.
- Helló, Lucy - köszönt, valószínűleg túl hangosan.
- Ó helló, Harold! - válaszolta a nő a pult mögül.
Az egyik állandó ügyfélnek segített éppen azt eldönteni, hogy ajánlott küldeményként adjon-e fel valamit, vagy sem, és a hölgy mintha nem tudott volna választani. Lucy odafordult Debbie-hez, aki éppen egy doboz csibét nyújtott át egy fiatal középiskolásnak, aki nagyon meglepődött a csomag tartalmán.
- Debbie, segítenél Mrs. Barcinónak?
Debbie odalépett, és megnézte a mérlegre helyezett csomag súlyát.
- Nem sürgős küldeményként küldi, ugye?
Mrs. Barcino még mindig tanácstalan volt:
- Hát, nem tudom... Az elég soká ér oda, vagy nem?
Lucy odasietett a hátsó helyiséghez, és kinyitotta az "Idegeneknek tilos a bemenet!" feliratú ajtót Mulligan előtt. A rendőr csípőre tett kézzel bement, és idegesen toporgott. Lucy egy szót sem szólt, csak gyorsan belépett egy válaszfal mögé. Mulligan követte, és amikor már senki nem láthatta őket, a nő egy lezárt borítékot mutatott neki.
A férfi hatalmas ujjai közé fogta, elolvasta a címet és a feladó nevét, de nem szólt semmit. Nem tudta, mit mondjon.
Egy Tom Harrisnek címzett levél. A bal felső sarokban Sally Roe neve állt.
- Mikor érkezett ez a levél? - kérdezte Mulligan.
- Ma. És nézze a fémbélyegzőt: három napja adták fel.
Mulligan megint nem tudott megszólalni.
Lucy nagyon aggódott.
- Egyszerűen nem értem. Talán valahol elveszett, vagy máshova küldték, nem tudom, de... csak egy postabélyegző lenyomata van rajta, és ez... ez az ország másik felében van.
- Valaki nagyon beteg lehet. Ez egy nagyon rossz tréfa - morogta magában Mulligan.
- Nincs rajta a feladó címe. Nem tudom, hogy...
- Kinyithatnánk ezt az izét?
- Nem, a levéltitkot nem szabad megsértenünk...
- Hm.
- Ez az egész eléggé ijesztő. A levelet Sally Roe öngyilkossága után bélyegezték le. És mi van akkor, ha Sally még él valahol?
Mulligan nehezen viselte el ezt a kérdést.
- Ez lehetetlen! Őrültség!
A nő Mulligan szájára tette az ujját, hogy csendre intse. Azonban Debbie figyelmét felkeltette ez a kirobbanás. Elintézte Mrs. Barcino ügyét, és valamit látott abból, ami a válaszfal mögött zajlott.
- Figyeljen ide, nem tudom, mi akar ez lenni, de hadd vigyem el, hogy ellenőrizhessem!
- De hát... ez egy levél!
Mulligan felemelte a kezét:
- Csak egy kicsit később küldjük el, ez minden! Bele kell néznünk!
- De...
- Miután Tom Harris megkapja ezt a levelet... soha nem fogja megtudni, hogy nem veszélyezteti-e a maga perét.
Lucy ettől elbizonytalanodott.
- De nem akarom megsérteni a törvényt...
- Ne aggódjon! Majd fedezzük magát! Csak ellenőriztetni akarom néhány barátommal, utána visszaadjuk.
- Ne nyissák ki...
- Ne aggódjon! Kérem, ne aggódjon!
Zsebre vágta a levelet és kiment, magára hagyva a zavart, ideges és aggódó Lucyt.
Debbie látta, amint Mulligan a zsebébe dugta a levelet. Nem tudta, mit jelent ez az egész, csak arra gondolt, hogy ezt érdemes megjegyezni.
Nemcsak Debbie látta. Két kis szellem követte Mulligant, s túlméretezett moszkitókként röpködtek a válla körül, és szemüket gondosan a levélen tartották, és izgatott, titkos beszélgetést folytattak szipogva és sziszegve.
Mulligan beült az autójába, és beindította a motort. A rendőrségre érve el kell majd intéznie néhány telefont.
A két szellem eleget látott.
- Pusztító! - sziszegte az egyik.
- Ezért meg fog minket jutalmazni! - nyáladzott a másik.
Kirohantak az utcára, elviharzottak az autók és a teherkocsik fölött, kikerülték a villanypóznákat, jobbra-balra ugráltak az üzletek és az irodák között. Pusztítónak még itt kell lennie valahol, meg kell találniuk.
Nem vették észre, hogy közvetlenül alattuk egy barna Buick haladt kényelmes tempóban a főutcán. A kocsit vezető nagydarab férfi autózgatott egy kicsit a városban, hogy benyomásokat szerezzen a településről. Az egyik oldalon látható a város egyetlen benzinkútja, egy felirat olcsó árakat ígér, a hölgyeknek pedig gumidefektek ingyenes javítását. Mellette áll Bacon's Corner vegyeskereskedése: nehéz idők roskatag veteránja. Ugyanilyen benyomást keltett az öreg, rozsdás traktor, amely ott vesztegelt a kerékagyig érő fűben.
Az utca másik oldalán volt Myers gazdaboltja. Az üzlet nagyon forgalmasnak tűnt - egy csomó viharvert kisteherautó parkolt körülötte és John Deere kalaposboltja előtt. Utána következtek a gabonasilók, a több mérföldről látható hatalmas őrszemek, és óriási betűkkel ott állt rajtuk a város neve - a feliratot olyan messziről el lehetett olvasni, ahonnan a város nem is látszott. A PriceWise élelmiszerbolt nem illett bele a képbe, csak egy fasor kellett volna köré, hogy jól nézzen ki.
- És most hova? - kérdezte a termetes férfi a feleségétől.
A neje mellette ült, és az életben ugyanolyan sugárzónak nézett ki, mint az íróasztali fényképen.
- Milyen templomot hagytunk most el?
- Azt hiszem, metodistát.
- Ó, ez itt lutheránus.
- Igen. Nagyon szép.
- Szerinted hol lehet a közösségi templom?
- Mindjárt elhagyjuk a települést, Kate. Vissza kell fordulnunk!
- Azt hiszem, meg kellene kérdezni valakitől!
Megálltak Max fodrászüzlete előtt, két gondtalan nyugdíjas nagy érdeklődésétől kísérve, akik faszékükön üldögéltek a bejárat előtti teraszon.
- Jó reggelt! - üdvözölte őket a férfi, mire mindketten felálltak, és közelebb mentek a kocsihoz.
- Jó reggelt! - köszönt vissza Ed.
- Jó reggelt! - fogadta Mose is.
- A Jó Pásztor Közösségi Templomot keresem.
A két ősz hajú egymásra nézett, és csendes, vidám pillantást váltottak.
Ed közelebb hajolt az autóhoz, szinte bedugta a fejét az ablakon.
- Maga is riporter?
Bizonyos értelemben igen - gondolta a férfi. - Nem éppen.
Mose Ed mögé állt, hogy feltehesse a maga kérdését, mialatt Ed nem mozdult, hanem tekintetével szinte betolakodva szemlélte a szokatlanul nagyra nőtt férfit.
- Nem hiszem, hogy lenne ott valaki. Bár az iskolában folyik a tanítás, a pásztor talán ott is van, de ő és az a hölgy...
- Mrs. Fields - segítette ki Ed.
- Igen, ők most minden bizonnyal a gyerekekkel vesződnek. De Tom Harris az, aki igazán izgalmas ebben a dologban. Ha őt akarják látni...
A férfi a feleségére nézett. A nő már félig összevonta szemöldökét. Ez nagy hír lehet ebben a városban. A férj visszafordult Mose és Ed felé, akiket nem lehetett ennyivel lerázni.
- Rendben van. Hol találjuk Tom Harrist?
- Itt egészen közel. Menjenek a bank felé, és forduljanak jobbra! Az a Tavacska út. Mennek körülbelül fél mérföldet, és ott meglátják először a templomot balra, Tom Harris háza pedig pont vele szemben van, jobbra. Egy kis fehér ház, a déli oldala csupa üveg.
- Honnan jöttek? - kérdezte Ed.
- Soha nem hallhatta annak a városnak a nevét.
- De azért érdekel.
Ed hátrébb lépett az autótól, és intett egyet, amint a Buick elhúzott.
Mose csak nézett, mosollyal az arcán. Ed mély meggyőződéssel bólintott.
- Riporter volt, Mose. Állítom neked, hogy csak az lehetett.
* * *
Tom a jegyzeteit nézegette, amit az előttük álló interrogációra készülve írt. Wayne Corrigan ugyan azt állította, hogy az ASzJE valószínűleg a legtöbbre nem fog válaszolni, de azért meg akarta próbálni. Sok mindent szeretett volna megkérdezni tőlük, és így kellett kezdeniük.
Az ajtó felől kopogtatás hallatszott. Becsukta a dossziét, és eldugta a könyvespolcon. Csak ezután nyitott ajtót. Először azt gondolta, hogy megint újságírókkal néz farkasszemet, de annak alapján, ahogyan egymás mellett álltak, ez a két ember házaspárnak tűnt. Mindketten hétköznapi ruhát viseltek, de a férfi erős testalkata így is kitűnt. Középkorú lehetett. A felesége vonzó nő benyomását keltette, s az egyszerű öltözet ellenére sugárzott róla egy csendes méltóság.
- Tom Harris? - kérdezte a hatalmas férfi.
- Igen - válaszolta, és meg sem próbálta a két idegennel szembeni tartózkodását véka alá rejteni. - És önök kik?
- A nevem Marshall Hogan, ő pedig a feleségem, Kate. Messze útról jövünk, és szeretnénk beszélni önnel.
17
Tom egy sajátos, kis ebéddel egybekötött találkozót szervezett ebből az alkalomból. Meghívta Markot, Cathyt, Bent, Bevet és Wayne Corrigant. Az ügyvéd éppen a bíróságon volt, így nem tudott elmenni, de a többiek azonnal meglátogatták. Mindenki elhozta a saját szendvicsét, burgonyaszirmát, salátáját és üdítőitalát, hogy a Tom háza mögötti udvaron találkozzon a két látogatóval, s így megismerjék és ellenőrizzék ezt a Marshall Hogant. Készségesen elfogadták keresztény mivoltát, s nem vonták kétségbe, hogy ő maga is átélt egy érdekes szellemi harcot, de ő is a sajtó képviselőjeként dolgozott - és a sajtót jelenleg nem tudták barátinak és megbízhatónak tekinteni.
Körben ültek az udvaron, szendvicsüket majszolgatták, és komolyan beszélgettek. Marshall eleven, újsághírstílusban beszámolt ashtoni kalandjáról. Szavait nagy meglepetéssel hallgatták. Az Ashton város elfoglalására irányuló, okkultizmusra épülő összeesküvésről és ennek meghiúsulásáról a nemzeti média természetesen mélyen hallgatott. A jelenlévők közül senki sem ismerte a város nevét, és nem tudott az ott történtekről.
- És én sem hallottam volna rólatok soha - magyarázta ő -, ha ebben a dologban nem rejlene ott a botrány lehetősége. Az ilyen szemetet nevezi a sajtó hírnek. Nekem is van egy újságom, ezért juthatott el hozzám az ügy a hírszolgálat telexvonalán. Annak alapján, amit abból a táviratból kivettem - természetesen a sorok között olvasva -, ti most ugyannak a dolognak egy még rosszabb kiadásával néztek szembe.
- Tehát a riport alapján számodra nem volt kiábrándító a mi "botrányos vallásos magatartásunk"? - kérdezte Mark.
- Lehetséges, hogy "botrányosak" vagytok. Lehetséges, hogy olyanok vagytok, mint nagyon sok keresztény, akik még az asztalterítő alatt is démonokat látnak. Lehetséges, hogy megérdemlitek a pert és a sajtóvisszhangot. - Marshall beszéd közben mindannyiuknak a szemébe nézett. - De az is lehet, hogy ez az egész ügy teljesen jogszerű. Ebben az esetben szeretnék itt lenni, hogy segítsek nektek, amiben tudok. Otthon maradt egy fiatal munkatársnőm, aki el tudja vezetni az újságot, amíg én távol vagyok, és rendelkezem valamennyi pénzzel is a saját költségeinkre, ami egy időre elég lesz. Nagyszerűen tudok szimatolni, tudom, hogyan kell leleplezni dolgokat, és tudok harcolni. Ha ez az ügy tényleg az, aminek tűnik, akkor rendelkezésetekre állunk mindketten.
Ez lenne a válasz az imára? Mark hajlott arra, hogy avassák be Marshallékat a dologba, és a többiek egyetértettek vele. Úgy döntöttek, hogy elmondják Marshallnak a per részleteit, és azt a különös eseményt, amely az egész ügyet kiváltotta. Marshall feszülten figyelt a történetre, és úgy tűnt, hogy el is hiszi.
- Amethyst később is megnyilvánult? - kérdezte végül.
Tom elgondolkodott ezen a kérdésen:
- Ugyanígy nem. Amber csöndben maradt, de továbbra is nagyon furcsának - lehangoltnak, ingerlékenynek és figyelmetlennek - tűnt. Képtelen volt nyugodtan végigülni reggeli imaalkalmainkat, és nem tudta elviselni, ha Isten Igéjét hallotta. Most már tudjuk, hogy miért. Amethyst többé nem nyilvánult meg az iskolában, de valójában soha nem hagyta el őt.
- Azt hiszem, ez az ügy keményebb, mint gondolnátok.
Tom odafordult Cathy Howardhoz:
- Kérlek, mondd el, amiről Alice Buckmeier beszámolt neked!
Cathy mesélni kezdett:
- Nemrég történt, akkoriban, amikor a per elkezdődött. Alice egy csomagot adott fel a postán, amikor nagy kiabálást hallott, és látta, hogy Amber sikoltozik egy nővel. Lucy Brandon, a postamester, kijött a hátsó szobából, és megpróbálta elhallgattatni Ambert, de ő egyre csak ordítozott. Alice azt mondja, hogy a kislány úgy táncolt, mint egy ló, azt a nőt kerülgette, sikoltozott vele, és halálra rémítette őt. A nő ijedten kirohant, Alice meg... csak állt ott elakadó lélegzettel.
- Ki volt az a nő?
Cathy vállat vont.
- Alice nem ismerte, azelőtt soha nem látta. Egyébként Lucy Brandon sokáig kergette Ambert a posta előcsarnokában, és azt hiszem, Amber végül megnyugodott, és utána úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, mintha teljesen kicserélték volna.
- Ez... elég különösen hangzik...
Marshall elfüttyentette magát.
- Ez a történet egyre meggyőzőbbé válik.
Tom szomorúan rázta a fejét.
- Akkor próbáld meggyőzni róla a világot!
- Helyes! - Marshall előhúzott néhány kivágott újságcikket az aktatáskájából. - Úgy tűnik, hogy a Hampton Megye Csillaga írt rólatok.
- És a legtöbb nagy újság is - egészítette ki Mark. - Mindenhova eljutott a hír a UPI és az AP hírügynökségen keresztül. El tudom képzelni, hogy most az egész ország erről beszél.
- Hát persze. Tudom, hogy készpénznek veszik ezt a mesét a gyermekek bántalmazásáról: "A bizarr fundamentalista magatartás gyermeki áldozata". Igazán kedves! Vagy ehhez mit szóltok, ez egy keleti újságban jelent meg: "Vallás vagy bántalmazás: egy magániskola kapui mögött". Ó, ezt meg akartam tőletek kérdezni: "A keresztény iskola válasza a bírósági végzésre". Itt az áll, hogy még mindig nem döntöttétek el, betartjátok-e a bíróság döntését, vagy sem. Hol is van az az idézet? Ez az! »Inkább Isten Törvényének kell engedelmeskednünk, mint az emberi törvényeknek« - nyilatkozott Mark Howard pásztor."
Mark bólintott, és nevethetnékje támadt.
- Igen, valóban mondtam ezeket a szavakat, de azt hiszem, az egész mondat, ami elhangzott, úgy szólt, hogy ennek a kérdésnek mindkét oldalát végiggondoltuk. Egyesek azt mondták, hogy engedelmeskednünk kell az Isten által kijelölt hatóságoknak, mások pedig azt támogatták, hogy inkább Isten Törvényének kell engedelmeskednünk, mint az emberi törvényeknek. Azt hiszem, hogy csak a mondat végét hallották meg, az elejét nem.
- És hogy döntöttetek?
- Egyelőre alávetjük magunkat a bírósági végzésnek. Úgy láttuk, hogy ez szolgálja legjobban az érdekeinket mindaddig, amíg a per le nem folyik. Akkor majd még egyszer át kell tekintenünk ezt a kérdést.
Bev éles hangján megszólalt:
- Ez csak azt jelenti, hogy azok, akiknek a kezében van a hatalom, eldönthetik helyettünk, mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem. Pontosan ez történt Bennel.
- Ez nem érdekes... - kezdte volna Ben.
Bev fel volt háborodva:
- Méghogy nem érdekes? Ez az állásodba került, drágám, és azt mondod rá, hogy nem érdekes?
Cathy Bev pártján állt:
- Valami sumák dolog zajlik a rendőrségen. Néhány hete megöltek egy nőt, amire azt mondták, hogy öngyilkosság történt, de Ben azt gondolja, hogy az gyilkosság, amit el akarnak leplezni.
- És a Csillag is ezt csinálja - jegyezte meg Bev. - Olvastátok azt a jelentéktelen kis cikket, amely öngyilkosságnak nevezte az esetet?
Marshall csak a fejét rázta.
- Hát ez az! Látod, te se olvastad. Nem akarják, hogy ismert legyen a dolog.
Marshallnak eszébe jutott egy kérdés:
- Ben, mi lett az állásoddal?
- Kirúgták - válaszolt helyette Bev. - Túl sokat tudott.
Ben nevetett, és átölelte feleségét.
- Igen, én így látom a dolgot.
Marshall elgondolkodott.
- Oké. Később majd beszélünk erről is. De most térjünk vissza a probléma lényegére és erre az Amberre. Tom, valamit mondtál arról, hogy ez a lány, saját elmondása szerint, az általános iskolában tanulta ezt az ostoba dolgot...
- Igen. Miss Brewer osztályában. El is hiszem. Az iskolákban sok új tantárggyal kísérleteznek. Lehetséges, hogy bejutott oda valami ügyesen becsomagolt okkultizmus.
- Mit tudsz erről a Miss Brewerről?
- Semmit. Gondolom ebben a tanévben kezdhetett tanítani.
- Igen, így van. Néhány barátom ismeri - erősítette meg Cathy.
- Akkor beszélnünk kell majd velük, hogy mit tudnak róla. Lehet, hogy Miss Brewer úgy hozta magával ezt a tananyagot, de az is lehet, hogy az iskola vezetősége tesztel egy új dolgot. De bárhogy is van, jó lenne tudni, mitől lett Amber ilyen, és kellene erre valami bizonyíték. Mit gondolsz, Kate? Volna kedved felkeresni Miss Brewert?
A nő felnézett jegyzeteiből, és a kaland gondolatától elmosolyodott.
- Majd meglátjuk.
- De menjünk tovább... A hasonló érdeklődésű emberek hajlamosak a csoportosulásra, pontosan úgy, mint ahogy ezt most mi is tesszük, és ezt szerveződésnek hívják. Miután összeszerveződtek, elkezdenek együttműködni, és ettől sokkal erősebbek lesznek, mint korábban voltak. Szeretném tudni, hogy az okkult vagy kozmikus jellegű csoportok mennyire tudták eddig átszőni ezt a várost? Lehet, hogy már jelen vannak az iskolákban. Az is elképzelhető, hogy már beszivárogtak a hatalmi szervezetekbe is.
- Ott van például az Élet Társaság - mondta Tom.
- Valami okkult közösség?
- Igen. Sokszor lehet róluk hallani a városban, gyógynövényeket és misztikus, holisztikus témájú könyveket árulnak a vegyeskereskedésben, ott hagyják bizományba, nem ők maguk kínálgatják. Valahogy úgy nevezik magukat, hogy "a személyes növekedést és fejlődést támogató baráti kör".
- Ki tartozik ehhez a társasághoz?
Mindenki a többiekre nézett. Senki sem tudta biztosan, ki tartozhat oda.
- Most így hirtelenjében senkit sem tudnék megnevezni - magyarázta Mark. - Nem a nyilvánosság előtt működnek, nemigen mutatkoznak személyesen.
- Mi a helyzet Miss Brewerrel?
Senki sem tudta.
- Lucy Brandon?
Semmi válasz.
- Akkor ennek jobb lesz utánanézni. Most még semmit sem tudunk, és lehet, hogy nem csak ez az Élet Társaság van a háttérben, hanem amit keresünk, az valami kapocs, valamiféle láncszem, ami az ASzJE embereihez, Claire Johansonhoz, Lucy Brandonhoz, Miss Brewerhez és végeredményben Amberhez kapcsolódik. Meg kell ismernünk az ellenséget, hogy elbánhassunk vele. - Marshall a teáját kortyolgatta. - Gondolom tudjátok, hogy ez egy szellemi harc. Hogy állnak a dolgok ebben az ügyben? Vannak jó imaharcosaitok?
Nem kapott azonnali igenlő választ. Minden arcon kétely tükröződött.
Mark megpróbálta ezt megindokolni:
- Ez a feljelentés miatt, a Tom ellen felhozott vádak miatt van. Mindenki imádkozik, de a gyülekezet küszködik ezzel az egész üggyel, és sok ember nagyon nehezen tudja ezt elhordozni. Még mindig nem tudtam leállítani a sok szóbeszédet.
- Ezek szerint az emberek beszélnek, és nem imádkoznak?
Mark bólintott.
- Nagyjából.
Marshall elgondolkodott, majd folytatta:
- Ez úgy hangzik mint a Sátánnak egy ügyes húzása. Ha meg tudja osztani, pártokra tudja hasogatni a gyülekezetet, akkor munkája nem lesz nehezebb, mint egy kis teadélután.
- Imádkozhatnánk most, ahányan vagyunk. Tudom, hogy egyek vagyunk ebben a kérdésben.
- Igen, imádkozzunk! - lelkesedett Ben.
Elég sok időt imával töltöttek. Nagyon sokat jelentett a számukra, hogy Marshall és Kate csatlakozott hozzájuk. Egységben imádkoztak, egyek voltak szellemben. A messziről érkezett termetes férfit és feleségét nem idegennek érezték, hanem harcostársnak. Ezt Isten munkálta ki.
Miután Mark kimondta az utolsó áment, Marshall elsütötte a legfontosabb kérdést:
- Mi a véleményetek? Akarjátok-e, hogy beszálljunk, aztán jöjjön, aminek jönnie kell?
Erre a pillanatra készen álltak a válasszal. Mark kezet rázott Marshall-lal.
- Hozzánk tartozol, testvérem!
- Akkor rendben is volnánk! Már van is néhány elképzelésem. Cathy, kérlek, nézz utána, mit tudnak a barátaid Miss Brewerről, és majd Kate megejt nála egy személyes látogatást. Bev, beszélnünk kell továbbá Alice Buckmeierrel arról az incidensről, ami a postán történt, és remélhetőleg megtudunk majd további részleteket is. Talán sikerül rájönnünk, hol szedte össze Amber a barátját, ezt a kis lovat, és valójában mi is ez. Megpróbálok utánanézni ennek az Élet Társaságnak, és hogy ki tartozik hozzájuk.
Mindenkinek tetszett ez a terv.
A csoport kezdett szétoszlani. Cathy és Bev a tányérokat szedte le a kerti asztalról, Mark és Tom pedig a székeket csukta össze.
- Ben... - szólította meg a volt rendőrt Marshall. Ben odalépett hozzá, és megálltak a hátsó kerítés mellett. Marshall rátámaszkodott a kerítésre, és elnézett a Tom udvarát határoló tágas, zöld legelő fölött. - Ugye, te rendőr voltál?
- Igen. Voltam. Két hete felszólítottak, hogy távozzam.
- Mivel már túl közel kerültél valamihez, amit el akartak titkolni?
Ben védekezően mosolygott:
- Hát... így visszatekintve már nem vagyok benne biztos. Egyszerűen gyanúsnak tűnt nekem egy ügy.
- Tegyük fel, hogy a nyomára akadtál valaminek. Elmondanád, mi volt az?
Ben néhány lustán legelésző tehénre nézett a távolban.
- Fogalmam sincs, Marshall. Csak azt tudom, hogy az elhunyt, egy Sally Roe nevű nő, erőszak áldozata lett - én legalábbis a körülmények alapján így láttam. Látszottak a küzdelem nyomai, egy véres ing, a kecskék kidőlt takarmánya. A nőt egy kecsketartásra használt karámban találták meg. Aztán a holttest úgy hevert a földön, mintha halálát heves küzdelem előzte volna meg. Az orvos szakértő a halál okaként akasztás általi fulladást állapított meg, ez volt Mulligan őrmesternek is az első megállapítása, de én nem hiszem, hogy ez megfelelne annak a helyzetnek, amit a helyszínen találtunk. Amikor a tulajdonos felesége, Mrs. Potter felfedezte a holttestet, az nem lógott a tetőgerendán, nem is volt kötél a nyakán, a gerendáról se lógott le kötél. Az elhunytnak a kezében találtunk kötelet. A holttest pedig a szalmán feküdt, ugyanúgy, mint ahogyan mi találtuk. Az is zavar, hogy amikor értesítettek minket, Mulligan azonnal öngyilkosságról beszélt, amikor még oda se értünk, és tudom, hogy akkor nem mondtam neki semmi olyasmit, amiből ezt a következtetést vonhatta volna le.
Ehhez még tedd hozzá azt a zavaró fejleményt is, amit olyan emberekkel folytatott beszélgetésekből tudtam meg, akik ismerték Roe-t halála előtt: az a személyleírás, amit megadtak nekem róla, nem egyezik meg a karámban talált nő személyleírásával, amiből néhány ijesztő következtetést lehet levonni. Ennek az egésznek nincs semmi értelme, és ez még mindig nagyon zavar.
- Úgy látom, errefelé is vannak vakondtúrások - mondta Marshall, és rámutatott néhány friss földkupacra az udvaron.
Ben ettől egy kicsit csalódott lett. Úgy érezte, hogy azok a dolgok, melyek őt aggasztják, lényegtelenek ennek az embernek a számára, aki azt állította magáról, hogy érdekli őt az a probléma, amellyel barátaival együtt szembe kellett néznie.
- Nos... igen. Nehéz tőlük megszabadulni. Ha megjelennek a kertemben, azonnal elegyengetem a földet, hogy ne tegyék tönkre a füvet. Ez minden, amit tehet az ember.
Testvérem - gondolta Ben -, ez a beszélgetés kezd teljesen elbutulni.
- Úgy tűnik, hogy a szomszédoknál is van vakond. - Marshall néhány vakondtúrásra mutatott a legelőn.
- Igen, mindenhol előfordul - nyugtázta Ben, és mivel le akarta zárni ezt a beszélgetést, nézelődni kezdett.
- Két különálló telek - morfondírozott Marshall, és a kerítést nézegette. - Tom kertjében van egy vakond, és annál a farmernél is van egy vakond. - Marshall a férfira nézett, hogy figyelmét még jobban felkeltse. - Mennyibe fogadnál velem, hogy ezt a vakondtúrást itt, meg azt ott a legelőn ugyanaz a vakond csinálta?
Ben újból felfigyelt. Ez az ember valami érdekesnek tűnő dolgot akar mondani.
Marshall a szavaival még tovább fokozta Ben kíváncsiságát:
- Ben, mi innen fentről telekhatárokban, ingatlanokban gondolkodunk. Tomnak van egy kertje, a farmeré ez a legelő, és ezt a két földdarabot elválasztja egymástól ez a kerítés. És a vakond? A kerítés nem jelent akadályt a számára: oda megy, ahová akar, megcsinálja a maga kis túrásait, és a maga részéről ez egyetlen nagy telek.
- Folytasd! - kérte Ben.
Marshall elmosolyodott, egy kicsit hunyorgott a napfénytől. A szellő belekócolt vörös hajába.
- A Jó Pásztor Általános Iskolának adódott egy problémája, és neked is lett egy problémád. Az iskolának van egy vakondtúrása, és neked is van egy. Azt gondolom, hogy ezt ugyanaz a vakond csinálhatta. Mi itt szellemi harcról beszélünk. A szellemeket nem érdekli, kié a kert, vagy hogy hol vannak a kerítéseink.
- Tehát mi a véleményed erről a helyzetről?
- Azt mondom, hogy sokkal jobban érezném magam, ha minél többet megtudhatnánk erről a Sally Roe-ról.
Ben fellélegzett.
- Tudod, reménykedtem abban, hogy majdcsak lesz valaki, aki így látja ezt a kérdést.
- Azt hiszem, Bev már így látja.
Ben ezt fontolóra vette.
- Igen, minden bizonnyal. - Majd kimondta egy már eltemetett gondolatát: - Mielőtt kirúgtak, ellenőrizni akartam Roe múltját, hogy volt-e büntetve. Azt hiszem, ezt még mindig meg tudnám tenni. Van egy barátom a westhaveni rendőrségen, ő biztosan segít majd nekem.
Marshall újból a vakondtúrásokra nézett.
- Alig várom, hogy megtudjam!
18
Sybil Denning kedves volt és barátságos. Úgy tűnt, hogy soha nem fogy ki a szóból és a témából. A délelőtt legnagyobb részét azzal töltötte, hogy Sallyvel bejárta az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ egész területét, megmutatta az összes épületet, elmondta rendeltetésüket, és hogy milyen tervek megvalósításán fáradoznak jelenleg.
- Ez a tér néhány héten belül elkészül - magyarázta, és rámutatott egy nagy, kosárlabdapálya-méretű, újonnan telepített élősövénnyel körülvett területre, ahol azonban nem látszott pályafestés. - A Taj Chi Chuan-program olyannyira népszerű, hogy azt gondoltuk, megérdemel egy megfelelő nagyságú helyet.
Továbbmentek.
- Ez itt a színházterem. Körülbelül négyszáz ülőhellyel rendelkezik, itt tartjuk meg a hangversenyeket, a mozgásművészeti bemutatókat, a tánc-, a vers- és a színielőadásokat... - Egy nagy, kőből és üvegből készült épülethez érkeztek. - Ez a gyógyítás művészetének a központja. Korábban a különféle szakműhelyeket a szanaszét elhelyezett osztálytermekben működtettük, de tavaly sikerült egyetlen épületben állandó helyet találni az összes kutatásnak. Egy új, holisztikus módszerrel próbáljuk megközelíteni az immunrendszert, ezenkívül tanítunk táplálkozásterápiát, homeopátiát, kristályokkal való gyógyítást, vibrációs gyógymódot, sőt a tibeti orvoslást is megtalálja itt - ezt a kurzust én is szeretném meghallgatni, amíg itt vagyok. Figyeljen csak ide, nem éhes? Közeledik az ebédidő, biztos, hogy Galvinéknál találunk valamit.
- Vezessen oda - felelte Sally, alias Bethany Farrell.
Leültek, hogy elfogyasszák az ízletes vegetáriánus ebédet. Sally rizst és pirított vegyes zöldséget rendelt, Mrs. Denning pedig egy nagy zöldsalátás tálat.
- Nyilvánvaló - folytatta Mrs. Denning, egy pillanatra sem tágítva egész délelőtti előadásának témájától -, hogy az oktatásnak, az igazi oktatásnak a célja nem egyszerűen az, hogy az egymás után következő generációknak az életre való felkészítésként átadjuk ugyanazt a tudásanyagot - ugyanazokat a régi alapokat, amint szokták mondani. Az emberi faj fejlődése ehhez túl gyors. Ami minket az oktatásban igazán foglalkoztat, az a változás előmozdítása. Át kell formálnunk a felnövekvő generációt, hogy felkészítsük egy globális közösségre. Ez azt jelenti, hogy a valóságról alkotott sok makacs, régi felfogást el kell majd vetnünk: ilyen például a nacionalizmus, egy valamiféle Felsőbb Lénnyel szembeni felelősség, sőt ide tartozik a régi zsidó-keresztény felfogás az erkölcs abszolút fogalmairól. Helyükre el szeretnénk ültetni egy új világképet, a valóságnak egy globális felfogását, amelynek segítségével gyermekeink felismerik, hogy az egész föld, az egész természet, minden erő és mindenkinek az öntudata egy óriási egységes egészet alkot, ahol minden mindennel kapcsolatban áll, és kölcsönösen függnek egymástól. És már nem vagyunk egyedül ennek a megvalósításában, a Nemzeti Oktatásügyi Koalíció is bevette ezt a célkitűzései közé. - Úgy majszolgatta a salátáját, mint egy boldog kis nyuszi. - Így hát összegyűjtjük ezen a helyen a világ minden bölcsességét, minden hitrendszert, minden misztikus hagyományt, szinte semmit nem rekesztünk ki innen. Mindezeken keresztül mindenki ott találhatja meg az igazságot, ahol keresi.
- Emberi képesség - állapította meg Sally.
- Igen az, és mindenek felett szellemi egység, egyetemes tudat! - Mrs. Denning élvezettel felnevetett. - Ez az idő olyan nagy elégtételt jelent a számomra... életem oly sok évéért. Középiskolai angoltanár voltam, míg hat évvel ezelőtt végül itt kötöttem ki.
Sally tudta ezt. Mrs. Denninggel, az angoltanárnővel kapcsolatos emlékei visszaröpítették őt az időben tizennyolc évvel korábbra. Olyan tisztán látta maga előtt azt az epizódot, mintha csak tegnap történt volna. Egy jelenet kezdett leperegni elméjében. Megjelent előtte a sokkal fiatalabb Mrs. Denning, haja sokkal inkább barna volt, mint ősz, és nagyon mogorván nézett rá, amiért félbeszakította valaki. Sally harmadikba járt a középiskolában, drappszínű pulóvert és miniszoknyát viselt; hosszú, egyenes szálú, vörös haja a derekáig ért.
- Ki vagy és miért? - támadt rá Mrs. Denning.
Mindig ezt szokta kérdezni, valószínűleg nagyon ravasz kérdésnek tartotta. Sally viszont durvának érezte.
Nyilvánvalóan látszott, hogy Mrs. Denninget nem a legjobb lelkiállapotban találta. Korrepetálást tartott olvasásból, és a tanulók többsége abból a fajtából került ki, akik bozontos frizurát hordtak, szerettek rosszmájú megjegyzéseket tenni és a padlóra köpködni, akik nem tudtak olvasni, és nem is érdekelte őket, hogy fognak-e tudni valaha is. Denning egyáltalán nem érezte magát elemében, és nagyon rossz hangulatban volt.
Sally sem érezte jól magát. Anyja, egy szánalomra méltó alkoholista, akit már legalább tizenkét éve nem látott, éppen akkor halt meg. Sally nem érzett lelkiismeret-furdalást, de ez az esemény még jobban elmélyítette viselkedésének néhány olyan elemét, amelyet abban a középiskolában fejlesztett ki magában: a fatalizmust, a cinizmust és a búskomorságot.
Sally csak irodai kisegítői munkáját végezte a tanítási nap negyedik órájában, és egy aláírásgyűjtő ívet kellett volna Mrs. Denning elé tennie, amelyen jelentkezőket kerestek valamilyen feladat elvégzésére. Nem azt kérte a tanárnőtől, hogy ráförmedjen. Mrs. Denning kérdése egy sérült idegrendszert talált telibe.
Ki vagyok és miért? Jó kérdés.
Lenézett a mogorva tanárnőre, és egyenes választ adott:
- Nem tudom, és maguk, tanárok, meggyőztek engem arról, hogy soha nem is fogom tudni.
Mrs. Denning persze feldühödött.
- Kisasszony, a viselkedésed nagyon nem tetszik nekem!
Sally az életének éppen egy olyan pontján tartott akkor, amikor egy szikrányit sem érdekelte, hogy Mrs. Denningnek mi tetszik, és mi nem.
- Mrs. Denning, azért jöttem be az ön tantermébe, mert Mrs. Bakke szeretné, ha aláírná ezt az ívet. Csak a munkámat végzem, és nem érdemeltem meg, hogy ilyen gorombán bánjon velem.
A tanárnő felállt, felkészült elfogadni a kihívást.
- Hogy hívnak?
- Roe. Sally Roe. Betűzzem? R-o... Adjak tollat?
Mrs. Denningnek volt tolla.
- R-o-e. Nem fogja elfelejteni.
- Csodálom, hogy hagynak dolgozni az irodában. Mrs. Bakke meg fogja ezt tudni.
Sally a tanárnő elé tartotta a kemény lapra tett ívet.
- Számíthat önre Mrs. Bakke?
Mrs. Denning kikapta a kezéből az ívet, és gyorsan aláírta.
- Most pedig tűnj el innen!
Sally már az ajtóhoz ért, amikor Mrs. Denning búcsúzóul utánaszólt:
- Ezért még számolunk, kisasszony!
Sally megállt, és visszanézett a tanárnőre, a hatalomnak erre a képviselőjére.
- Maga a tanár, a maga kezében összpontosul a hatalom. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt mindig az adott helyzet dönti el, és a törvény a hatalomtól származik, azt hiszem, ezért van magának igaza. - Sally jobbnak látta, ha lábjegyzetet fűz megjegyzéséhez: - Mr. Davis: Az emberi természetről című műve, 101. oldal, hatodik bekezdés.
Mrs. Denning valóban jelenteni akarta Sally viselkedését, de soha nem tette meg. Valami megmaradt benne ebből a rövid találkozásból, és soha, de soha nem felejtette el Sally Roe nevét.
Sally gondolatai visszatértek a jelenbe, és egy gombát tologatott villájával a tányérján, miközben Mrs. Denning egyre csak fecsegett.
- Persze már jóval azelőtt bekapcsolódtam ebbe a munkába, mielőtt a tantestület tagja lettem. Szinte minden nyarat itt töltöttem, és szép eredményeket értem el a Fiatal Tehetségek elnevezésű programban. - Sally már ott tartott, hogy rákérdez, de erre nem is volt szükség, Mrs. Denning elmagyarázta, mit takar ez. - Néhány tanár, aki ismerte az Omegát, rendszeresen részt vett egy programban, amelynek keretében fiatalokat szedtünk össze az általunk képviselt középiskolákból, az ország egész területéről, olyan fiatalokat, akiket alkalmasnak tartottunk arra, hogy a jövőben vezetők legyenek, akik különleges képességekről tettek tanúságot. Jómagam is beszerveztem néhány fiatalt abból az iskolából, ahol tanítottam. Ezek a Fiatal Tehetségek, ahogyan neveztük őket, részt vettek itt a központban a nyári tanfolyamunkon, és néhányan több évben át is visszajöttek egy-egy intenzív kiképzésre, még akkor is, amikor már főiskolások lettek.
Sally elmosolyodott. Megint eszébe jutott a tizennyolc évvel azelőtti Mrs. Denning, amint ott ül íróasztalánál az ebédidő miatt üres osztályteremben, és szokatlanul kedvesen viselkedik vele.
Sally, megint a sovány, merev arcú, arrogáns beszédű Sally, megállt az osztály ajtaja előtt, hogy rendbe szedje és megacélozza idegeit, mielőtt belépne. Amikor Mrs. Denning elmosolyodott és hellyel kínálta, egy kicsit meglepődött, és gyanakvó lett.
- Mint erre valószínűleg te is rájöttél - kezdte -, nem jelentettem a néhány héttel ezelőtti összezörrenésünket.
Sally egy szót sem szólt. Azért volt itt, mert Mrs. Denning megkérte, hogy keresse őt fel. Csak hadd vezesse Mrs. Denning a beszélgetést!
Mrs. Denning rákönyökölt az asztalra, és állát kezére támasztotta.
- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan durván viselkedtem vele. Gondolkodtam azon, amit mondtál, és azt hiszem, hogy valóban nagyon gorombán szóltam hozzád.
Sally még mindig nem volt beszédes kedvében.
- Semmi baj.
- Sally, beszélgettem Mr. Davisszel és Mrs. Bakke-kel, és valamennyien egyetértettünk abban, hogy te egy ígéretes tehetség vagy. Nagyszerűen vetted életednek néhány akadályát, és kiemelkedő képességeket mutatsz tanulmányaidban is és intellektuálisan is. Tanártársaim azt állítják, hogy nagyon találó kérdéseket szoktál feltenni, és sokkal mélyebben beleásod magad az anyagba, mint azt a tanterv tőled megköveteli.
- Azt akarom, hogy álljanak össze a dolgok - mondta Sally.
Mrs. Denningre ez nagy hatást gyakorolt, és mosolyogva bólintott.
- Így van. A dolgoknak a rejtett értelme, erre gondoltál?
Sally nem volt olyan hangulatban, hogy kedve lett volna a fölösleges szócsépléshez.
- Kiemelkedő eredményeket értem el. Tanultam. Az átlagom mindig négyes körül van. De csak egy kozmikus véletlen következménye az, hogy élek, ezért nem látom semmi értelmét annak, amit elértem, és hogy őszinte legyek, már kezdek belefáradni.
Mrs. Denning felemelt egy kis füzetkét, és átnyújtotta neki.
- Lehet, hogy ez érdekel majd téged.
Sally a kis ismertetőt nézegette, miközben tovább figyelt.
- Ez egy speciális nyári program kiemelkedő képességű tanulók számára. Már néhány éve részt veszek benne, mint nyári tanácsadó, és mindig keresem az új Fiatal Tehetségeket. Azt hiszem, megfelelsz a követelményeknek.
- Mit kellene ott tanulnom?
Mrs. Denningnek nagy gyönyörűséget jelentett, hogy ezt válaszolhatta:
- A dolgoknak az értelmét.
A dolgoknak az értelmét! Most, tizennyolc évvel később, Sally nem tudta visszafojtani keserű mosolyát. Szerencsére Mrs. Denning nem vette észre.
- Kér még teát? - kérdezte a tanárnő.
- Igen, köszönöm.
Mrs. Denning kiöntötte a zöld, növényi főzetet Sally csészéjébe.
- És milyennek bizonyult a Fiatal Tehetségek kurzusa?
- Csodálatosnak! Az eddigi eredményeink nagyon impozánsak. Fiatal tehetségeink közül folyamatosan kerülnek ki tanárok, pszichológusok, orvosok, sőt állami tisztviselők is. Tudja, az Omega ereje a felnövekvő generációkban rejlik, akiket tanítunk. Ha fiatal éveikben kiformáljuk őket, akkor úgy nőnek fel, hogy valamikor majd kultúránk megváltozásának eszközei lesznek, egyre közelebb viszik a széles tömegeket a világ egységének végső céljához. És ez az osztályteremben kezdődik el.
Ez az, ami olyan izgalmas azokban a változásokban, amelyek az elmúlt években történtek. Tantervünket egyre szélesebb körben fogadják el. Tanárok és egész tantestületek látogatják szemináriumainkat és iratkoznak fel kurzusainkra. Azt hiszem, a hagyományos világnézetnek egyetlen tényezője fog teljesen eltűnni, a kereszténység, amely annyi éven keresztül olyan nagy akadályt jelentett. Az emberek kezdenek öntudatra ébredni, és kezdik felismerni a globális közösség szükségességét. Természetesen ez fajunk fennmaradásának egyetlen útja. Most, hogy az új generációkat úgy neveljük, hogy legyenek teljesen szabadok a zsidó-keresztény bigottság régi hagyományaitól, eredményeink exponenciálisan növekednek.
Cree mindent hallott, mivel a kis kávézó fölötti padláson bujkált. De kezdett ideges lenni, mert nagyon elment az idő, és hamarosan elkezdenek majd szállingózni az emberek: tanárok, vezetők, guruk és sámánok, és velük együtt sokkal több démon, mint amennyivel ő és harcosai találkozni akartak. És ami a legrosszabb: visszajön a hely fejedelme is, és nagyon fel lenne háborodva, ha megtalálná az itt rejtőző szabotőröket.
Egy különleges füttyjelet hallott. Si hangja, valami bajt jelzett. Végigrohant a padláson, az épület végénél előbújt, és gyorsan eltűnt egy hatalmas juharfa ágainak rejtekében.
Egy apró kis fény szikrázott fel a főkapu melletti fák közül - Si jelzése. Az összes harcost riasztotta.
Valóban nagy baj volt! Először a démonok tűntek fel, legalább százan örvénylettek és lebegtek egy csoportban, mintegy hatméteres magasságban követtek egy még nem látható járművet. Nem látszottak túl nagyoknak, valószínűleg nem frontharcosok voltak, de akkor is halálos veszélyt jelentettek. Cree összerezzent, amikor meglátta villogó agyaraikat és csattogó, borotvaéles karmaikat. Ennek a társaságnak a támadását jobb lenne elkerülni!
Majd feltűnt a gépjármű is, egy kis autóbusz, amely nehézkesen haladt a tábor felé, és nagy porfelhőt kavart maga mögött. Zsúfolásig megtelt víkendezőkkel - és persze démoni harcosokkal.
A lehetőség nyitott ablaka gyorsan kezdett bezárulni. Ki kell innen vinni Sallyt!
* * *
- Mondja csak - kezdte Sally, mintha éppen akkor jutott volna valami az eszébe -, nem az Omega Központ publikálta véletlenül azt a tantervet, amit láttam... Az én megtalálása...?
Mrs. Denning szeme felragyogott.
- Valós énünk megtalálása! Igen, ez egy népszerű tananyag, amelyet az első hat évfolyam számára készítettünk. Mindegyik osztálynak más tantervet írtunk, de eddig a negyedik osztályosokét lehetett a legkönnyebben megvalósítani. Tudja, már mintegy tíz éve elkészültünk ezzel, de csak az elmúlt években juthatott el az iskolákba - megint csak a konzervatív, keresztény akadályok miatt. De most nagy sikereket érünk el vele. Működik, és ez nagyon sokat jelent azoknak, akik ezt összeállították.
* * *
Si újból füttyentett, és Cree megértette, mit jelent ez. További járművek közeledtek az úton: egy ötvenszemélyes autóbusz tele középiskolásokkal, néhány autó és még egy mikrobusz.
Az elsőként érkező kisbusz odaállt az iroda elé, ahol az érkezők adatait felírták, a gépjárművet kísérő démonok felhője pedig kezdett szétoszolni: mindegyik szellem nagy hangon kakaskodott és locsogott, egyesek a fákra telepedtek, mások a busz tetejére, és néhányan meghatározott cél nélkül röpködtek a központ területe fölött, hátha adódik egy lehetőség valami kis gonoszkodásra.
Nem! Cree még soha nem látta ezt a kettőt! A mikrobuszból - mint két hatalmas, esetlen dinoszaurusz - két démoni harcos szállt ki, megálltak a jármű mellett őrködni, kardjukat készenlétben tartották maguk mellett, sárga szemükkel nyugtalanul nézelődtek nagy aggodalmukban. Gondosan megnézték a tereket, a fákat és minden lehetséges rejtekhelyet. Betolakodók után kutattak.
Aztán kilépett a kocsiból egy férfi, és egy kicsit kinyújtózkodott. Tengerészkék szabadidőruhát viselt és sötét napszemüveget. Középkorúnak tűnt, de szemmel láthatólag lelkesedett az egészséges életmódért. Furcsa, jéghideg arckifejezés jellemezte, izmai keménynek tűntek.
Cree azonnal felismerte.
Steele! A titokzatos Mr. Steele, az Omega Központ igazgatója! Nem csoda, hogy olyan szörnyűséges démonok őrködnek körülötte! Még négy férfi szállt ki a buszból, mindegyiket legalább négy démoni kísérő követte. Nagyon gonoszaknak tűntek. Volt valami különleges ebben a négy férfiban: Cree azt érezte, hogy még alattomosabbak és gonoszabbak, mint Steele.
Mr. Steele megállt az iroda előtt, hogy egy kicsit elcsevegjen néhány régi barátjával, akik akkor érkeztek meg az iskolabusszal. Integetett a többi középiskolásnak is, akik arra vártak, hogy kiszállhassanak.
Cree már nem tudott észrevétlenül jelezni. Hamarosan sarokba szorítják őket.
* * *
Mindketten befejezték az ebédet, és most teájuk mellett üldögéltek. Sally ezt a pillanatot alkalmasnak látta, hogy feltegye a következő kérdését.
- Mondja, utazásai során... csak gondoltam, megkérdezem... látott már valaha ilyen gyűrűt?
Előhúzta a gyűrűt inge alól, és Mrs. Denning elé tartotta, hogy alaposan megszemlélhesse.
Mrs. Denning feltette olvasószemüvegét, hogy jobban lásson.
- Hm... Mi ez a szimbólum?
- Eddig még nem tudtam kitalálni.
- Hogy jutott ehhez hozzá?
- Egy barátomtól kaptam.
Mrs. Denning minden oldalról alaposan megnézte a gyűrűt.
- Nos... ez itt talán egy sárkányfej, de furcsán háromszögletű... Elbűvölően szép.
- De még soha nem látott ilyet?
- Nem, nem tudok róla.
* * *
Steele a kávézó felé fordult. Cree szétnézett. Harcosai nagyszerűen elrejtőztek - annyira jól, hogy még ő maga sem látta őket. Nem tudhatta biztosan, hol vannak, vagy hogy ott vannak-e egyáltalán.
Ó nem! A tavon túl, valamivel a fák csúcsai fölött hatalmas démoni különítmény közeledett, mint egy denevérraj. Úgy látszott, mintha egy darab faszénnel hosszú, vékony csíkot maszatoltak volna az égre. Omega fejedelme tért vissza, további gonoszságok elkövetésére készen. Hordáival együtt hamarosan a tó fölé ér.
Cree visszabújt a kávézó padlására, hogy egy pillantást vessen Sallyre.
Steele bement a Log Cabin kávézóba, és egy fejbólintással üdvözölte Mr. Galvint, aki a pult mögött állt, és a hátsó polc fölött függő poharakat fényesítette egy puha, fehér kendővel.
- Jó napot, Mr. Steele! Ilyen hamar visszajött?
Steele nem vette le napszemüvegét, de szorosan összepréselt ajkainak megengedett egy mosolyt.
- Itt akartam lenni a hétvégén, Joel.
- Szolgálhatok valamivel?
- Egy kávét kérek.
- Éppen most főtt le.
Mrs. Denning meghallotta Mr. Steele hangját, és hátrafordult.
- Ó, Mr. Steele! Micsoda meglepetés!
A férfi rámosolygott, és felé indult.
Sally gyorsan lenézett az asztalra, hogy elrejtse rémült arckifejezését. Azt hitte, ijedtében megáll a szívverése.
- Hogy telt a hét, Sybil? - kérdezte Steele.
- Mr. Steele, szeretném, ha megismerkedne egy látogatónkkal, aki ma érkezett. Ő Bethany Farrell, egy Los Angeles-i turista, aki csak egy kis kikapcsolódást, egy kis izgalmat keres.
Steele levette napszemüvegét. Sally felnézett rá. Pillantásuk találkozott.
Ismerték egymást.
* * *
Cree elővette kardját, és megpróbált valamit sebtében kitalálni. Mivel Sallyt sarokba szorították a kávézóban, elképzelhető, hogy nyílt rohamot kell vezényelnie. Mindenfelé démoni erők gyülekeztek. Mi lehet Sivel...
ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Cree lekapta a fejét a lángoló kard elől, amely jobb kéz felől elsuhant a feje fölött! Fogak! Sárga szemek! Egy kitátott pofa! Cree szárnyai ragyogva kitárultak. Az angyal átviharzott a padláson, a démon kardja pedig úgy vibrált a sarkánál, mint egy fűrészgép.
JÁÁÁÁÁÁ! Egy másik démoni őrszem olyan hirtelen és energikusan jelent meg előtte, mintha egy bomba robbant volna fel, és kivicsorította sárga fogait. Cree már nem tudott megállni, kardjával egy tüzes ívet rajzolva lesújtott.
A démon feje és Cree végigrepült az épületen. A fej eltűnt, Cree pedig egy kétségbeesett kiáltással felfelé lendült, hangja visszhangzott a táborban és a tavon túl.
A megmaradt démoni őr, egy förtelmes kinézetű szörnyeteg, megragadta Cree lábát, aki hatalmas erőfeszítéssel felszökkent. Egy másik démon a magasból csapott le rá, mint egy sólyom, és hirtelen mozdulattal szúrt. Cree elhárította a pengét, és mozdulatának erejétől a démon vadul pörögve eltűnt.
Egy újabb gonosz szellem kardja most teljes erővel az angyal dereka felé sújtott. Kardjuk tüzes szikrákat vetve csapott össze. Cree a fák közé zuhant.
* * *
Steele szája még jobban megfeszült, és szúrós pillantást vetett Sallyre. Üdvözlésre nyújtotta kezét.
- Örülök, hogy találkoztunk, ööö... Bethany.
Sally kezet fogott vele. A férfi annyira megszorította a kezét, hogy az már fájt. Mintha nem is akarta volna elengedni, csak fogta a kezét, és bámult rá.
- Örülök, hogy megismertem önt - szólalt meg Sally, mihelyt visszanyerte a hangját.
Semmit sem változott! Ugyanúgy néz ki!
Mrs. Denning továbbra is szívélyesen viselkedett.
- Mr. Steele az Omega Központ igazgatója. Csodálatra méltó férfi. - Majd Steele-hez fordult: - Megmutattam neki a központot, elmeséltem neki, mit csinálunk itt... - csak mondta, mondta, képtelen volt abbahagyni.
Mrs. Denning, kérem, hallgasson már el! Megölnek engem maga miatt!
- Látott mindent, ugye? - kérdezte Mr. Steele.
- Nem, nem mindent... - Keze fájt a férfi szorításától.
Ugyanolyan volt, mint évekkel korábban, amikor a nyári tanfolyamokat vezette itt, a központban. Sally már akkor is félt tőle. Most is félt. Valami baljóslatú erő sugárzott belőle, valami sötét érzés. Hipnotizálni tudott volna azokkal a szemekkel.
* * *
Si - a démonok nagy meglepetésére - mintegy ötven harcossal kirobbant a tábor végében meghúzódó kis erdő fái közül. A gonosz szellemek egy csoportja éppen akkor érkezett a térre, egy víkendezőkkel teli autóval. A mennyei harcosok elárasztották fölöttük a levegőt mielőtt megérthették volna, mi is történik, és így elejét vették egy újabb bonyodalomnak.
Cree kiáltására válaszul további száz harcos átszáguldott a tavon, kisebb egységekre oszlottak, és elözönlötték a tábort. Démonok röpködtek körülöttük, majd éles kiáltásokkal további szellemek törtek elő a fák közül, az épületekből és a járművekből. Kardcsattogás, szárnycsapkodás, szikraeső! Az angyalok teljesen lekötötték a démonok figyelmét, egyszerre kettő, három, sőt hat ellen küzdöttek, de nem tudtak felülkerekedni. A gonosz szellemek állták a sarat.
Cree a fák között cikázott jobbra-balra, fel és le, cselezett és ugrált.
CSATTANÁS! Az őr utolérte, és kardjuk újból összecsapott. Ezt nem lehet lerázni!
A szellemek hatalmas felhője a tavon túl meghallotta a kiáltásokat, és felfigyelt a küzdelemre. Barquit, Omega fejedelme üvöltözve adta ki a parancsot a támadásra, majd kirántotta kardját. A visszatérő harcosok vörösen izzó kardjuk visszhangzó suhogásával elárasztották a tábort.
* * *
Úgy tűnt, hogy Mrs. Denning addig nem is akar elhallgatni, amíg mindent el nem mondott Mr. Steele-nek.
- Képzelje, Sallynek van egy különleges gyűrűje, amit önnek is látnia kellene.
Steele elengedte Sally kezét. Közelebb hajolt. Sally úgy érezte, mintha égetné őt az arca.
- Egy gyűrű?
Sally megrázta a fejét, és megpróbált mosolyogni, hátha sikerül egy kis kuncogással elhárítani az egész kérdést.
- Ó, nem érdekes.
A férfi még közelebb hajolt.
- De igen! Nagyon szeretném látni!
* * *
Egy újabb démon a magasból úgy zuhant le a fák közé, mint egy meteor. Cree félreugrott, és alig tudta elkerülni, hogy az kettébe ne vágja őt. Az angyal heves szárnycsapkodással felívelt az ég felé.
Az őr elkapta a sarkát! Cree szárnyainak erőteljes mozdulataival felfelé húzta, de a fenevad csak egyre rángatta őt lefelé. Kardsuhogás! Si! Isten áldjon meg ezért!
Uff! Cree újra szabad volt.
Si hosszú fénycsíkként ereszkedett le az égből, és teljes erejéből nekirohant egy őrnek. Egymásba kapaszkodva, vicsorogva bukfenceztek tova a levegőben. Cree a kardját készenlétben tartva, egy könnyed szárnymozdulattal ismét lefelé fordult.
A démon megragadta Si torkát, és felemelte hatalmas kardját.
* * *
Cree elhajította a kardját, amely úgy hatolt át a szellem felsőtestén, mint egy rakéta. Si néhány erőteljes mozdulattal kiszabadította magát, és kettévágta ellenségét, aki eltűnt egy fullasztó, vörös füstgomolyagban.
Cree újból magához vette kardját. Látta Omega fejedelmét viharként leereszkedni.
- Tűnjünk el innen!
* * *
Sally lehorgasztotta a fejét.
- Valami baj van? - kérdezte Mrs. Denning.
- Rosszul érzem magam - mondta Sally.
Steele megragadta a csuklóját.
- Hadd kísérjem ki a mosdóba! - Felemelte a lányt a székről.
- Ne, hadd menjek egyedül...
Mrs. Denning egy kicsit meghökkent Mr. Steele túlzott buzgalmától.
- Mr. Steele, bizonyára el tud menni egyedül is...
A férfi mintha nem is hallotta volna. Az ablakon keresztül intett a vele együtt érkezett négy férfinak, akik figyeltek. Látták a kézmozdulatát, és a kávézó felé indultak.
* * *
Cree-nek és Sinek ki kellett használnia a helyzetet.
- Nincsenek itt őrök - kiáltotta Cree. - Nem védi őt senki!
Barquit és démonai kardjukat kezükben tartva még a tó vize fölött közeledtek a táborhoz.
* * *
Sally látta, hogy négy férfi siet a kávézó felé. Ők is észrevették a lányt az ablakon át, és az eléjük táruló látvány miatt meggyorsították lépteiket.
Mr. Steele meg sem próbálta kivinni a lányt a mosdóba, és egy pillanatra sem engedte el.
Mintha nem is ember lett volna. Valami... valami egészen más.
- Mindjárt hányok! - fenyegetőzött Sally.
* * *
Cree éles kanyarral jobbra fordult, és zúgó szárnyakkal a kávézó egyik oldala felé száguldott, mint egy rakéta. A kávézó fala eltakart előle mindent, majd áthaladt rajta. Bent az épületben kinyújtott karddal cikázott az asztalok fölött és a pult mentén.
Joel Galvin kezével védve fejét lebukott, Mrs. Denning pedig visítozott, amint a poharak egész sora szilánkokra tört. Steele is lebukott, és magával rántotta Sallyt.
Cree a kávézó másik végén kiment az épületből és felemelkedett, miközben Si, mint egy golyó, bevágódott a bejárati oldalon, és egyenesen keresztülhatolt Steele-en.
- ÁÁÁÁÁÁÁ! - kapott a férfi a szeméhez.
- Mr. Steele! - ordított Galvin.
Sally szabad volt. Odarohant az ajtóhoz.
Si a kardjával fedezte. A négy férfi nem látta a lányt, és a szellemek se tapadtak oda hozzá. Összevissza röpködve keresték támadójukat, a négy férfi pedig csak állt és pislogott, szemüket eltakarva próbáltak rájönni, melyik irányból is vakítja őket a nap.
Omega fejedelme egész gyülevész hordájával együtt leszállt a táborban, és a ragyogó harcosok valóságos hóförgetegét kavarták fel, akik minden irányban szétszóródtak, és rémült madarakként menekültek. A démonok visítozva vették őket üldözőbe. Rajongtak az ilyen sportért. Barquit kitartóan kereste a portyázó csapat vezérét, de sehol sem találta.
Visszavonulni! Visszavonulni! Az angyalok menekültek, és egyre magasabbra csalogatták a démoni hordákat, fel az égbe, minél messzebbre a tábortól, el a lenti nehéz helyzettől!
- Nagyszerű! - nyugtázta Cree, amint Sallyt követte.
Sally rohant a kaviccsal felszórt úton, miközben találkozott néhány további autóval, amelyekben egyre csak érkeztek az emberek a táborba.
- Hé - szólította meg valaki -, merre van a regisztráció?
- Menjen csak tovább! - válaszolta. - Meg fogja találni.
Továbbmentek. Ő is.
Omega fejedelme és démonai nagy éljenzésben törtek ki, és visítoztak örömükben amint a számtalan angyali harcost üldözték a magasban. Ők tűntek az erősebbeknek, mert létszámbeli fölényben voltak. Meg akarták tisztítani területüket ezektől a fénylő bajkeverőktől, és meg is tették.
* * *
Cree és Si szorosan követte Sallyt. Megpróbálták rávenni, hogy menjen be a fák közé, és tűnjön el ott. De mintha ő is tudta volna, mit kell tennie, hová kell menekül, hogyan kell elrejtőznie. Az angyalok kivont karddal repültek közvetlenül fölötte, és állhatatosan nézelődtek felfelé, majd lefelé, aztán megint felfelé, egy pillanatnyi szünet nélkül.
Nem tudhatták, hány harcost veszítettek el ebben a csatában. De még mindig az övék volt Sally... legalábbis egyelőre.
- Nagyszerű! Szaladj, kislány, csak szaladj!
19
Steele felállt, de kezét továbbra is szemére szorította. Galvin és Mrs. Denning odasietett hozzá, hogy segítségére legyen.
- Nyugodjon meg! Üveg ment a szemébe?
- Biztos, egészen biztos!
A négy férfi berohant, de a szemük még mindig káprázott. Egyikük megállt az ajtónál. Egy másik a hátsó bejáratot ellenőrizte.
A harmadik megragadta Mrs. Denning karját, aki tiltakozni kezdett.
- Jaj! Engedjen el!
- Ez Mrs. Denning! - ordított rá Steele.
A férfi elengedte a nő karját.
- Mi történt?
A negyedik férfi felsegítette Steele-t.
- Ember, ezt a rendetlenséget!
- Mr. Steele, jól van? - érdeklődött Galvin.
A megkérdezettnek kitisztult a szeme. Galvin alaposan megnézte.
- Nem látok benne semmit, Mr. Steele. Ön érez valamit?
De Steele-t valami egészen más foglalkoztatta.
- Látták a lányt?
- Csak homályosan, az ablakon keresztül - válaszolta a negyedik férfi.
- Látták őt elmenni? - követelte a választ.
- Nem.
- Semmit sem láttunk - szólalt meg a harmadik férfi. - A nap egyenesen a szemünkbe sütött.
- Persze, a nap... - tette hozzá Steele dühösen és megvetően, majd leült.
- Ki volt ez a nő, Mr. Steele? - kíváncsiskodott Galvin.
Mr. Steele váratlanul elmosolyodott, mintha egy kellemes témáról beszélgetnének.
- Egy régi barátom, Joel. Évek óta nem láttam.
Mrs. Denning meglepetésében felvonta a szemöldökét.
- Ön ismeri Bethany Farrellt?
A férfi kissé zavartan nézett Mrs. Denningre, de nem válaszolt.
- Hogy van a szeme? - kérdezte a nő.
- Köszönöm, remekül.
Galvin hozott egy söprűt, hogy eltakarítsa az üvegszilánkokat. Steele felállt és intett a négy férfinak, hogy menjenek ki.
- Senki nem tudhat arról, ami itt történt! - figyelmeztette embereit, mihelyt kiléptek a teraszra.
- Hallgatni fogunk - válaszolták.
Gyorsan és halkan folytatta:
- Feketére festette a haját, és színezett szemüveget visel. Biztos, hogy nála van a gyűrű.
- Nem mehetett messzire - mondta az első férfi.
- Most azonnal adhatok magának valami munkát, ha akarja - suttogta Steele a negyedik férfinak.
Az megértette. Néhány gyors utasítást suttogott a másik háromnak:
- Azonnal ellenőrizzétek az utat, utána pedig nézzetek szét Fairwood környékén!
- Megnézhetnék a Schrader Motor Innt Fairwoodban. Ott szokott megszállni - vetette fel Steele.
A negyedik férfi rábólintott, és Steel kiadta az utolsó parancsot:
- Ha megtaláltátok, intézzétek el nyom nélkül és csendben!
A három férfi azonnal hozzálátott a feladat elvégzéséhez.
Steele a kávézó felé pillantott:
- Mrs. Denninget ki kell majd kérdeznünk. Goring hétfőn fog megérkezni Summitból, és Santinelli úgy tájékoztatott, hogy ő aznap estig marad. Mihelyt Goring ideér, azonnal beszélnünk kell Mrs. Denninggel. Azt hiszem, magának is jelen kellene lennie.
A negyedik férfi bólintott. A sötét tekintetű, szikár ember látványát a teljesen fekete színű öltözet tette teljessé, valamint hegyes orra, sötétbarna szeme és furcsán hegyes szemöldöke.
- Úgy tűnik, hogy az energiái elértek egy kritikus szintet - állapította meg. - Ez okozhatta a felfordulást.
- Talán. - Mr. Steele vonakodott beismerni a tényeket. - Lehet, hogy Roe tett szert valami újfajta erőre... Lehetséges. - Majd hangja szokatlan, fenyegető hangszínt vett fel. - De most ő velünk foglalkozik, ezért nem marad sokáig életben. Az igazi hatalom a miénk, és a miénk is marad!
* * *
- Nem! - tiltakozott Ted Walroth, és kezdett emeltebb hangon beszélni. - June-nal megbeszéltük a dolgot, imádkoztunk ez ügyben, és egyszerűen nem csinálhatjuk tovább. Mark, eltávolodtunk az Úr akaratától ezzel az iskolával. Mindig így láttam, és a mostani probléma bebizonyította, hogy igazam volt. Nincs az Úr áldása ezen a dolgon!
Mark és Ted az iskola kis irodájában beszélgetett. Mark már összeszedte a két Walroth gyerek, Mary és Jonatan minden papírját, hogy átnyújtsa őket Tednek, de még mindig reménykedett a lehetetlenben: hátha rá tudja beszélni Tedet, hogy hagyja a gyerekeket az iskolában.
- De Ted... ha őszinte akarsz lenni saját magadhoz, June-hoz, Maryhez és Jonatanhoz, akkor be kell ismerned, hogy az iskola nagyon sokat használt nekik. Jobbak az osztályzataik, közel vannak az Úrhoz, az önbecsülésük remek, boldogok...
- Csakugyan? - kérdezte Ted kihívóan. - És meddig lesznek még boldogok? Mark, mennyi idő múlva fog majd velük is történni valami?
Mark már nagyon sokszor hallotta ezt a fajta beszédet, és már kezdett belefáradni.
- Ted, én nem tudom, kivel beszélgettél, de nagyon sok szemenszedett hazugság terjed most rólunk, és remélem...
- Engem nem érdekelnek a hazugságok és a pletykák, tudom, hogy ez mind képtelenség. De azt hiszem, hogy a szóbeszédek és a félelmek mögött ott rejtőzik a kockázat nagyon is valós eleme...
- Nincs semmiféle kockázat!
Ted most már nagyon dühös lett. Ujjával Markra mutatott, és kék szemével hidegen nézett rá.
- Itt van a probléma igazi oka! Teljesen elvesztetted a tárgyilagosságodat ebben a dologban! Ha tényleg lenne itt egy probléma, akár egy nagyon súlyos probléma, azt hiszem, akkor azt se lennél hajlandó beismerni! Tom mellé álltál ebben a dologban, és véleményem szerint, egy pásztortól ez elfogadhatatlan! Fogalmad sincs arról, milyen ember ez a Tom, ha nem vagy mellette! Egyikünk se tudja! És ha te őt véded, akkor úgy gondolom, benned sem bízhatunk meg, és nem maradhatunk a pásztorlásod alatt!
Mark egy pillanatig csendben maradt, hogy megtörje a konfrontáció lendületét. Szelíden szólalt meg:
- Ted... a Sátán nagyon szorgalmasan dolgozik közöttünk, szakadásokat akar támasztani, meg akar osztani minket...
Ted ezzel egyetértett.
- Én is erről beszélek! Már nem látod az Úr akaratát, Mark, még akkor sem, ha olyan világos, mint a nap, akkor sem, ha ott van a szemed előtt! Ez az iskola egy kolosszális tévedés, egy hibás lépésként értelmezhető, amit soha nem lett volna szabad meglépnünk, és most fizetjük az árát, de te nem vagy hajlandó ezt tudomásul venni.
Mark megpróbálta egyértelművé tenni, mit akart mondani.
- Úgy értettem...
- Tudom, hogyan értetted! Én pedig azt mondom, hogy tévedsz, súlyosan tévedsz! Makacsul és vakon döntöttél, a védelmedbe vettél valakit, akiben egyszerűen nem bízhatunk meg, és most a nyakunkba varrták ezt a pert, ezért kénytelenek vagyunk elmenni. Mi ebből nem kérünk, azt pedig végképp nem akarjuk, hogy a gyerekeinket is belerántsák ebbe. - Megragadta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. - Mennem kell.
Mark átnyújtotta neki az okmányokat.
- Köszönöm. - Ted sietősen és dühösen a kijárathoz ment.
- Látunk titeket vasárnap? - kérdezte Mark.
- Nem! - válaszolta Ted, és hátra se fordult. - Ne is számíts rá! Nem hiszem, hogy az Úr nagyon boldog, ha most erre a gyülekezetre gondol.
Azzal elment.
* * *
Tal, Nathan és Armoth odakint állt, és figyelte, amint távozik.
- Terjed - jegyezte meg Nathan. - Először az iskolában, most pedig a gyülekezetben. Egymás torkának estek.
Tal nekidőlt az iskola falának.
- Pusztító! Ha nem történik valami fordulat, a szenteknek hamarosan nem lesz itt iskolájuk, amit meg kellene védenünk.
- És nem lesz imahátterünk, hogy győzzünk... bármiben!
- De mi van azokkal a szellemekkel, akik felelősek ezért a helyzetért? - vetette fel Armoth. - Biztosan ki tudnánk őket irtani!
- Nem - állította Tal. Dühösnek, és tehetetlennek érezte magát. - Jogosan tartózkodnak itt. Meghívást kaptak az emberektől. Maguk a szentek adták fel ezt a harcot, és mindaddig, amíg meg nem törik a szívük, amíg meg nem térnek, addig ennek a rákos daganatnak a terjedését nem lehet megállítani.
- És ilyenkor mi van? - kérdezte Nathan.
- Mota és Signa azon fáradozik, hogy valami rést találjon az ellenség soraiban, valami gyenge pontot Pusztító tervében, amit aztán le tudnánk leplezni a szentek előtt. Addig csak annyit tehetünk, hogy azt a kis csoportot, akikre számíthatunk, támogatjuk az imában és a harcban. Az Úr meg fog mozdulni az Ő tervei szerint. Ő...
Valamennyien kirántották kardjukat.
Nem, nem egy démoni hadsereg jelent meg, még csak nem is egy félelmetes szellem, csupán egy csúnya kis hírnök, aki elég pimasznak látszott ahhoz, hogy elrepüljön a fejük felett, és üres kézzel integetve jelezze, hogy nincsenek támadó szándékai.
- Hahaha! - kacarászott. - Te vagy Tal kapitány?
- Én vagyok - válaszolta Tal.
- Pusztítónak van egy üzenete a számodra! - A kis démon magasan fölöttük lebegett, és vékony, éles hangon kiabálta el üzenetét: - Így szól Pusztító: Legyőztelek téged, nagy kapitány! Omega az enyém, és örökre az enyém marad! Csapataidat megfutamítottam és szétszórtam! Küldj másokat! Harcosaim ki vannak éhezve a harcra!
A kis démon azzal elrepült, mint egy légy.
Tal el se mosolyodott, amikor megszólalt:
- Sally Roe biztonságban van. Ha megölték volna, akkor Pusztító ezt üzente volna meg! - Hüvelyébe dugta kardját. - Megkeressük Cree-t és Sit, hogy lássuk, mi a helyzet velük. Előreküldtem Guilót, hogy segítsen Chimonnak és Scionnak Bentmore-ban. Mi hárman viseljük majd gondját Sallynek a következő helyen. Mindenképpen életben kell őt tartanunk.
- Egyre gyengébbek vagyunk, kapitány! - jelentette Nathan.
Tal bólintott.
- Szedj össze annyi harcost, Nathan, amennyit csak tudsz! Megteszünk mindent, ami rajtunk áll!
* * *
Sally emlékezett a mellékútra, amikor rátalált, de arra már nem, hogy pontosan hova vezet. De ezt választotta, hogy elkerülje a főutat. Itt kell lennie jobbra egy piros farmépületnek, előtte pedig egy vízelvezető ároknak és egy hagyományos kinézetű, piros csűrnek. Itt is van! Valamikor már látta ezt a tanyát, talán biciklizés közben. Ez az út végül visszavezeti őt Fairwoodba.
Meghallotta egy közeledő gépjármű hangját, és elbújt a fák mögött. De csak egy farmer hajtott el mellette kisteherautóján.
Úgy döntött, hogy egy kicsit vár. Elővette spirálfüzetét, és néhány megjegyzéssel kiegészítette a következő levelet. Először beszámolt arról, hogyan tudott ismét nagy nehezen megmenekülni, majd megpróbálta összefoglalni zavaros, kavargó emlékeit.
Kezdek visszaemlékezni, Tom, állandóan újabb és újabb részletek jutnak az eszembe. Az Omega Központ nagyon megnőtt, most kétszer akkora, mint amikor utoljára láttam. De a szellemi erők, valamint azoknak az embereknek a filozófiája és célkitűzései változatlanok.Tizennyolc évvel ezelőtt ez az egész egy utópiának tűnt. Emlékszem azokra az előadásokra, amikor keleti filozófiát tanultunk, azokra a hosszú alkalmakra, amikor órák hosszat meditáltunk a ligetben ülve, és azt éreztük, hogy egyek vagyunk az egész élettel és mindennel, amit az élet jelent. Micsoda boldogságnak tűnt ez! Emlékszem azokra a különleges szellemi vezetőkre, akik megjelentek nekem az utolsó ott töltött nyáron. Ők megnyitották értelmemet saját istenségem felismerésére, megmutatták nekem annak a megtapasztalásnak és annak az ismeretnek a világát, amiről korábban soha nem tudtam. Mindez olyannak látszott, mint csábító titkok világának egy végtelen karneválja, és a vezetőim azt ígérték, hogy örökre velem maradnak.De azoknak a napoknak az öröme végül úgy megsavanyodott, mint melegben a tej. A meditáció boldogága egyre inkább az őrültségnek és a menekülésnek egy formájává változott. A szellemi vezetők nem maradtak velem, mint ahogyan megígérték, hanem illúziókká, kísértetekké, kínzókká alakultak át. Azért mentem az Omegába, hogy megtaláljam azt, amit Mrs. Denning "a dolgok értelmének" nevezett, de helyette az értelmetlen hiszékenységnek és a vágyakozással átitatott gondolkodásnak egész világára leltem, a megtapasztalásnak egy lebegő, céltalan keresésére az ésszerűség helyett. A dolgok értelme? Nem, csak saját magunk felnagyítása! És teljesen mindegy, hogy valaki csak egy apró, kis kozmikus véletlen vagy egy isten, aki betölti saját magát, ha az a személy még mindig magányos.Így tehát ez az egész dolog hiábavalóságnak bizonyult. Most már látom, de persze ez a "most" már túl késő! Sokkal idősebb vagyok, és olyan sok év telt el gyümölcstelenül. Visszatekintve már sajnálkozva számolom azokat az esztendőket, amelyeket ennek a helynek szenteltem, és mindannak, amit ez jelképez. De még ennél is szomorúbban gondolok arra, hogy a tábor még mindig áll, és egyre több Sally Roe-t kerít a hálóiba. Szeretném tudni, hogy ezek a ragyogó szemű, optimista tizenévesek vissza fognak-e tekinteni évek múlva, és meglátják-e azt a hiábavalóságot, amit én most megértettem. Újraértelmezik-e egy előnyösebb helyzetből az életüket, és meg fogják-e érteni, hogy milyen értéktelen volt?Azok a napok, ahogyan én elneveztem, az őrültség napjai voltak. De MUSZÁJ EMLÉKEZNEM, bármi is lesz ennek az ára. Van további folytatása is a történetnek, és eszembe kell hogy jusson, kik ezek az emberek, hol vannak és mik a szándékaik. Eszembe kell hogy jusson, ki vagyok és mi vagyok - vagy voltam - a számukra.Írni fogok, amilyen gyakran csak tudok.
- Persze! Ha befagy a tenger Los Angelesnél, akkor majd elhiszem! Remélem, megértett! - Wayne Corrigan lecsapta a telefont, és dühöngött. - Nem hajlandók válaszolni a kérdéseimre! Csak húzzák az időt, és játszanak velünk!
- Micsoda meglepetés! - mosolygott Marshall.
Corrigan irodájában ült Marshall, Ben és Tom és maga Corrigan, jegyzeteiket hasonlították össze egymáséival, és az ügyet tárgyalták.
- Hány kérdést küldtél nekik? - kérdezte Marshall, aki az ügyvéd íróasztalával szemben ült, és az előtte fekvő kérdőívek vastag kötegét lapozgatta.
- Csak a bevezető, legalapvetőbb kérdéseket - válaszolta az ügyvéd. - De ezekre sem fognak soha válaszolni, nem fognak visszahívni, és ha véletlenül sikerül is valamelyikükkel beszélnem, akkor is csak kőfalba ütközöm. Hallhattátok, milyen választ kaptam éppen most Brandon ügyvédjétől, ettől a Jefferson nevű fickótól.
- Én csak a te válaszodat hallottam.
- Fel voltam háborodva.
Ben az ablakpárkánynak támaszkodva hallgatta a beszélgetést.
- Jól csináltad! Erre számítani lehetett.
Marshall egyetértett ezzel a megjegyzéssel:
- Csak saját magukat védik. Nem ártana egy kicsit mögéjük kerülni, egy kissé kibillenteni őket az egyensúlyukból.
Corrigan megpróbálta megmagyarázni frusztráltságának okát:
- De ők egyfolytában csak azt hangoztatják, hogy feljegyzéseik nagyon személyes jellegűek és bizalmas természetűek, és ez a Jefferson azt merte nekem mondani, hogy még nem is állította össze az anyagot, amit tud, de szerintem ez lehetetlen. Ráadásul azt hiszem, hogy halogatni fogják a mi tanúink kihallgatását is. Azt akarják, hogy mi lépjünk először, hogy nekik minél több kihasználható adu legyen a kezükben. Én nem tudom így halogatni a dolgokat, egyszerűen nincs rá időnk.
- Úgy tűnik, hogy bírósági végzés nélkül semmit sem akarnak kiadni.
- Igen, minden erre utal.
- Figyeljetek csak ide! Kate már kérdezősködött erről a Miss Brewerről az általános iskolában, és hétfőre már meg is beszélt vele egy időpontot, hogy felkeresi az osztályát. Ott talán megtud róla valamit, amit felhasználhatsz a tanúvallomásokban.
- Pontosan erre van szükségem: több előny, több játékos kellene ebben a játszmában. Jelenleg csak a sötétben tapogatózom, hogy az ellenfeleink miben is mesterkednek.
Marshall az interrogációra készített kérdéseket visszalökte Corrigan íróasztalára.
- Tudom, hogy ez az ügy nagyobb, mint amilyennek látszik.
- Vakondok - szólt közbe Ben.
- Micsoda?
- Egyszer majd kérd meg Marshallt, hogy magyarázza el neked! Van egy óriási hasonlata.
Corrigan felvetett egy másik témát:
- És mi van a gyerekeiddel, Tom? Láthatod őket újból?
Tom nagyon szomorúan válaszolt:
- Hamarosan, de nem tudom pontosan, mikor. Minden ettől az Irene Bledsoe nevű nőtől függ, ő pedig... szóval meglehetősen könyörtelen. Megpróbálok nem gondolni rá túl sokat.
Corrigan megrázta a fejét, és hátradőlt a székében, amitől a rugók nyikorogni kezdtek. Amikor hátradőlt és a mennyezetet kezdte tanulmányozni, az nála a frusztráltság tipikus kifejezését jelentette.
- Most kitombolja magát, ha érted mire gondolok. Tom, ha gazdag és befolyásos lennél, valószínűleg azonnal visszakaphatnád a gyerekeidet. De Bledsoe tudja, hogy rendelkezik minden hatalommal, amire szüksége van, és ha magasabb helyekről nem gyakorolnak rá némi nyomást, azt tehet, amit akar. A törvények eléggé homályosak ahhoz, hogy legyen elegendő mozgástere, és minden ügyet másként kezeljen.
- De ez a nő teljesen esztelen! - nyögött fel Tom. - Úgy őrzi a gyerekeimet, mintha... mintha egy pillanatra se merné levenni róluk a szemét. Mintha irányítani akarná őket.
- Ezt akarja, és ezt is csinálja - összegezte Marshall.
- De tudtok a Ruth fejét ért sérülésről, ugye?
Marshall egy forgószéken ült. Lábának egyetlen mozdulatával szembefordult Tommal.
- Nem. Mondd el!
- Amikor a múltkor meglátogattam a gyerekeket, Ruthnak egy nagy seb volt a fején, és mindketten azt mondták, hogy azért ütötte meg a fejét, mert Bledsoe kis híján karambolozott, amikor elvitte őket a házunkból! Bledsoe pedig megpróbált engem hibáztatni azért a sebért, azt sugalmazta, hogy én csináltam!
Úgy tűnt, hogy Marshallt meghökkentette ez a hír.
- Majdnem karambolozott?
- Igen. Látnotok kellett volna, hogyan próbálta megakadályozni Mrs. Bledsoe, hogy a gyerekek egy szót is ejtsenek erről. De Josiah még így is el tudta mondani. Annyit tudtam meg, hogy nem állt meg egy stoptáblánál, és majdnem összeütközött egy kék kisteherautóval. Túl hirtelen állt meg, a gyerekek valószínűleg nem voltak bekötve, és Ruth...
Ben közbevágott:
- Várj csak! Egy kék kisteherautót mondtál?
- Igen, ezt említette Josiah.
- Mikor történt ez? - kérdezte Ben, miközben ő is gondolkodott.
- Nem is tudom... - Tom próbált visszaemlékezni. - Nyilvánvalóan aznap este, amikor eljött, és elvitte őket tőlem...
Ben arca felragyogott attól, ami az eszébe jutott.
- Ez ugyanaznap este történt, amikor kimentünk annak az úgynevezett öngyilkosságnak a helyszínére, Potterék farmjára. Figyeljetek: Cecilia Pottertől tudom, hogy Sally Roe-nak egy kék kisteherautója volt - egy 1965-ös gyártmányú Chevrolet, hogy pontos legyek -, és amikor később megint elmentem megnézni a helyszínt, az autót nem találtam ott. Csodálkoztunk, hogy lehet ez.
- Eltűnt az autó? - kérdezte Marshall.
Ben kezdett nagyon izgatott lenni.
- Eltűnt. De figyeljetek csak! Mrs. Potter szerint Roe mindig azzal a kocsival ment dolgozni, és mindennap azzal is ment haza. Tehát, ha Sally Roe öngyilkosságot követett el, mint ahogyan Mulligan és az orvos szakértő állítja, akkor ki vitte el az autót?
- Az, akibe Mrs. Bledsoe csaknem beleszaladt, az! - vágta rá Tom.
Marshall teljesen kihúzta magát a székén ülve.
- Látták a gyerekeid, ki vezette az autót?
- Nem tudom. Azt hiszem... meg kellene találni a módját... hogy megkérdezzük tőlük.
Marshall Benre nézett.
- Ellenőriztetted már Roe múltját?
- Chuck Molsby már dolgozik rajta. Ő az a barátom a westhaveni rendőrségen, akit említettem.
- Remélem, kapunk róla egy fényképet vagy valami használható adatot.
- Remélem, hogy büntetett előéletű! - sóhajtott fel Tom.
- Igen - jegyezte meg Marshall -, ezen az apróságon múlik. De ha tudnánk szerezni róla egy fényképet, és valahogyan megmutathatnánk a gyerekeknek, és ők felismernék...
- Akkor kiderülne, hogy valami bűzlik ebben az ügyben - vette át a szót Ben. - Ez bizonyítaná, hogy Sally Roe még él, hogy nem őt találtuk a helyszínen.
Marshall felállt.
- Vakondok.
- Már megint ez a szó - állapította meg Tom.
Corrigan kihúzta magát a székében ülve, és az asztal fölé hajolt.
- Srácok, ha egyszer elmondanátok, mit jelent ez, nagyon boldog lennék. Tudjátok, állítólag én vagyok az ügyvédetek!
Marshall talált egy darab papírt Corrigan asztalán.
- Képzelj el egy vakondot az udvarodon és valaki másnak az udvarán... Legyen inkább három udvar. Három vakondtúrás, de a vakond egy és ugyanaz. - Elővette tollát, és rajzolt egy kis kört. - Ez itt az első vakondtúrás: a keresztény iskola ellen tett feljelentés, Lucy Brandon, az ASzJE, az az egész csürhe. - Rajzolt egy másik kört. - Ez itt a második vakondtúrás: Az ASzJE a kiskorúak bántalmazásának forródrótján feljelenti Tomot, és bevonja a dologba a gyermekvédelmiseket. Irene Bledsoe megkapja a határozatot, és elviszi a gyerekeket. Ez bizonyos értelemben összeköti ezt a két vakondtúrást. - Egy vonallal összekötötte a két kis kört.
- Lehet, hogy így van - szakította félbe Corrigan. - Úgy értem, te tudod és én is tudom, de ennek bizonyítása egy egészen más dolog.
- Erre majd később visszatérünk - folytatta Marshall. - De most... - Rajzolt egy harmadik kört is. - Ez itt a harmadik vakondtúrás: Sally Roe-nak (vagy valaki másnak) a titokzatos halála. Valószínűleg az igazi, az élő Sally Roe útja keresztezte valahogyan Irene Bledsoe útját, közvetlenül az után az időpont után, amikor neki a feltételezések szerint meg kellett volna halnia. - Egy újabb vonallal összekötötte a második és a harmadik kört. - Tomnak van két gyereke, akik talán - talán - a tanúi lettek ennek, és... talán... Irene Bledsoe azért tartja vissza, azért rejtegeti őket, azért intézi az ügyet olyan lassan, amennyire csak lehetséges, hogy elnémítsa a gyerekeket. Lehetséges, hogy csak saját magát védi, arra vár, hogy begyógyuljon a seb Ruth fején, vagy hogy mindkét gyerek elfelejtse a történteket. Vagy...
Ben fogta a saját tollát, összekötötte a harmadik kört az elsővel, és így egy zárt háromszög jött létre.
- Vagy valaki másnak segít leplezni a Potter-farmon történt eseményt, bármi legyen is az. Ez azt jelenti, hogy a Sally Roe-ügy valamilyen módon kapcsolódik a keresztény iskola elleni támadáshoz, amiről viszont tudjuk, hogy összefüggésben áll azzal, hogy elvették Tom gyerekeit.
- Mindebből semmit sem tudtok bizonyítani - emlékeztette őket újból Corrigan.
- Erre majd később visszatérünk - ismételte Marshall. Elmosolyodott. Jól érezte magát. - De ez az, ami történt. Az egész ügy mögött vakondokat találunk, szellemi hatalmakat és emberi képviselőiket, és ezen a három területen a felszínre nyomakodtak.
Tom rámeredt a három körre.
- Ha földalatti szellemi tevékenységről akartok beszélni... hogyan illeszkedik bele ebbe a képbe az az előny, amit a Sátán megszerzett a gyermekvédelem módszerein keresztül? Megbélyegeztek engem, mint valami gyermekbántalmazót, és az egész gyülekezet most esik szét elemeire emiatt. Semmilyen harcban nem győzhetünk jelenlegi állapotunkban.
Marshall bólintott.
- Pontosan. Most már kezded érteni.
Tom hinni akarta, hogy tényleg így van.
- De... Nem látok semmilyen közvetlen kapcsolatot a Sally Roe-val történtek és az iskolában lezajlott események között. Nincs közöttük semmi összefüggés.
- De van! - ellenkezett Marshall.
- Nincs! - szólt közbe Corrigan. - Semmit sem tudsz ebből bizonyítani.
- Be fogjuk bizonyítani. Nevezhetsz fanatikusnak, de hiszem, hogy Isten meg fogja ezt nekünk mutatni. Megadja nekünk a vázlatot, csak ki kell töltenünk a réseket.
Ben egyre izgatottabb lett.
- Valaminek a nyomára bukkantál, Marshall?!
- De nincs benne semmi, amit én fel tudnék használni! - fűzte hozzá lemondóan Corrigan.
Marshall visszatette a tollát zsebébe, és a kis ábrát nézegette.
- Kerítünk neked is valamit, Wayne. Még nem tudom, hogy mit, de megszerezzük.
* * *
A zene lágyan szólt, egyenletes és ellenállhatatlan, relaxáló hatású ritmusa és hangulata betöltötte a helyiséget. Miss Brewer, a fiatal és csinos tanárnő, lefegyverző mosollyal, nyugodt, szinte hipnotikus hangon olvasott fel egy könyvből:
- Érzed, amint a szellő átfúj a hajadon, érzed a nap melegét a bőrödön, a szilárd, hívogató földet a tested alatt. Hasonlítasz egy rongybabához, ernyedt a tested, fűrészporral vagy megtöltve...
Kate Hogan csendben ült az osztályterem végében, megpróbált néhány dolgot észrevétlenül feljegyezni, miközben figyelte, amint a huszonhárom negyedik osztályos a gyakorlatot végzi. Az asztalokat félretolták, hogy a terem egyik oldalán legyen elég hely, és most a gyerekek lehunyt szemmel hanyatt feküdtek a padlóra terített takarókon, párnákon vagy a kabátjukon, lassan és mélyen lélegeztek, karjuk ernyedten nyugodott testük mellett.
- Most kiszívják a fűrészport a fejedből... aztán a nyakadból... aztán a mellkasodból... Süllyedni kezdesz, süllyedsz, süllyedsz a padló felé...
Kate a faliórára nézett. A gyerekek már tíz perce feküdtek a földön.
A zene még mindig szólt. Miss Brewer befejezte nyugalmas, ritmikus monológját. Elhallgatott, végignézett a gyerekeken, majd újból megszólalt, és lágy hangon mondta az utasításokat:
- Hallod a mormolást? - Suttogva folytatta: - Figyelj! Hallod? - Egy pillanatig hagyta, hogy a gyerekek erre figyeljenek. - Egyre közelebb jön, ugye? Ez a te új barátod, a te személyiségednek a bölcs része. Azért jött, hogy beszélgessen veled. Engedd, hogy a barátod megjelenjen képzeleted képernyőjén! Hogy hívják a barátodat?
Kate emlékeztetőül leírt néhány szót. A legtöbb részlet, amit látott, ismerősnek hatott a számára.
- Készíts helyet a barátodnak! Készítsd elő számára a helyet az elmédben, hogy ott lakhasson! Legyen ott neki megfelelő hely! Most pedig beszélgess a barátoddal, a te saját személyiségednek a bölcs részével! Ne felejtsd el, hogy a barátod mindent tud rólad... tudja, hogyan érzel... mi az, amit szeretsz... mi az, amit nem szeretsz... ismeri minden problémádat és fájdalmadat...
A gyakorlat még körülbelül egy negyed óráig eltartott, és a teremben uralkodó csend elismerésre méltó volt ettől a korosztálytól. Végül, az előre meghatározott idő letelte után Miss Brewer lassan ötig számolt, majd csettintett egyet az ujjaival. A gyerekek olyan bamba arckifejezéssel ültek fel, mintha transzból tértek volna magukhoz.
- Nagyon jó! Most valamennyien elfoglaljuk a helyünket, és a hetes mindenkinek ad egy darab papírt. Lerajzoljuk új barátainkat!
A gyerekek összehajtogatták a takarókat, elrakták a párnákat, felakasztották kabátjukat, majd visszamentek asztalukhoz. Mindegyik padsorból egy-egy gyermek szétosztotta a papírokat. Miss Brewer határozott, de kedves irányítása alatt a gyerekek elővették színes ceruzáikat, és elkezdtek alakokat rajzolni.
Miss Brewer a sorok között járkált, és figyelemmel kísérte, hogy haladnak a munkával.
- Ó, milyen kedvesen néz ki a barátod! Mi van a fején? Csillagok? Csodálatos lény lehet!
Kate is gyorsan körbement. A gyerekek pónilovakat, sárkányokat, hercegeket és hercegnőket rajzoltak, néhányan pedig félelmetes szörnyetegeket. Miss Brewer mindenkit megdicsért, és mindenkinek mondott valami kedves megjegyzést.
Az egyik kisfiú átadta Kate-nek a képet, amit rajzolt.
- Ő Nagylábú - mutatta be. - A képzeletbeli pincémben fogom tartani.
A kép egy tipikus negyedik osztályos műalkotásának felelt meg, de fel lehetett ismerni: egy óriási, tagbaszakadt alakot ábrázolt, amelynek hatalmas lábakon állt.
- Micsoda hatalmas láb! - csodálkozott Kate játékos hangon. - Miért van ilyen nagy lába?
- Azért, hogy rá tudjon taposni vele anyura meg apura meg minden nagy gyerekre.
- Hűha!
Egy kislány hátrafordult, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Ő is megmutatta a rajzát Kate-nek.
- Látod a barátomat? Ő egy sárkány, de nem tűz jön ki a szájából, hanem cukorka!
- Ó, és találkoztál ma a barátoddal?
A kislány szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem. Ő már a fejemben él, már régóta ott lakik, és mi barátok vagyunk. Ma nem láttam őt. Hallottam a hangját, de nem láttam.
- Nézd meg az én képemet is! - kérte egy másik kislány.
Kate odament. Hosszasan nézte a rajzot.
A gyermek egy nagy szemű, pufi arcú pónit rajzolt. A rajz kiemelkedően jól sikerült.
- Ő Ponderey - mondta a kislány. - Ő az én belső vezetőm.
- Egy póni... - csodálkozott Kate. Elmosolyodott. - Csodálatos ez a kép, édesem. Nagyszerűen rajzolsz.
- Ponderey segít nekem. Nagyon szeret rajzolni.
Kate visszaült helyére a terem végében, és leírt néhány újabb megjegyzést, bár keze kissé remegett. Fel volt háborodva és félt, hogy elveszíti nyugodt, professzionális stílusát.
Hamarosan vége lett az órának, a gyerekek sorba álltak, és kimentek a játszótérre. Úgy hagyták el az épületet, mint a tengerészek a süllyedő hajót.
Miss Brewer leroskadt az íróasztala mellett álló székre, és széles mosollyal felsóhajtott:
- Hát ezzel megvolnánk!
Kate közelebb ment hozzá, és leült mellette.
- Csodálatos ez a csoport.
- Ugye? Nagyon sokat jelent nekem ez az év. Ebben a városban valóban nem mindennapi gyerekek élnek.
- Az alkotó gyakorlat is valami különleges dolog. Sokat ki tud hozni a gyerekekből.
Miss Brewer élvezettel és büszkén felnevetett.
- Ez minden alkalommal egy új kaland. A gyerekek olyan kreatívak tudnak lenni, és mindegyikükben annyi bölcsesség és belátás rejlik. El se tudja képzelni, mi mindenre rájönnek.
- És mi ennek az egésznek a neve? Nem olyan ez, mint "Az egész agy kihasználása"?
- Dehogynem. Ez annak a része, de a fogalmak és a gyakorlatok legnagyobb része a Valós énünk megtalálása elnevezésű tananyagból származik. Ez egy kipróbált és bevált program, ez tartalmazza a ma használatos, már bizonyítást nyert elméleteknek a legjavát. Ez egy nagyon átfogó tananyag.
- És mi az az alapgondolat, amire ez épül?
Miss Brewer elmosolyodott.
- Ugye ön nem szülő?
- Nem, csak egy kíváncsiskodó vagyok. Amint ezt már telefonon is említettem, nagyon sokat hallottam arról, amit önök itt csinálnak, és arra gondoltam, érdekes lenne megnézni.
- Rendben. Mi természetesen úgy látjuk, hogy minden gyermeknek meg kell kapnia azt a szabadságot, hogy képességeit teljesen kifejleszthesse, ehhez pedig szükséges bizonyos mértékű kreatív és intuitív szabadság. A tanárok gyakran elnyomják ezeket a képességeket azáltal, hogy a viselkedésnek vagy az igazságnak bizonyos szabályait kényszerítik rá a tanulókra, pedig a diákoknak fel kellene fedezniük saját magukat, nekik kellene kialakítaniuk a világról alkotott saját felfogásukat.
Azt tapasztaltuk, hogy a relaxációs és a képi megjelenítési gyakorlatok jelentik azt a valós kulcsot, amellyel feloldhatjuk a gyermekeket, amellyel felszabadíthatjuk őket arra, hogy el tudják kezdeni saját maguk megvalósítását. Az emberi elme, még egy gyermeknek az elméje is, a tudásnak egy olyan felfoghatatlanul gazdag tárháza, amelyet semmiféle hagyományos tanítási módszer nem képes nyújtani, még akkor sem, ha az ember egész életén keresztül tanul. Ezt a tudást a gyermek a saját belső bölcsességén keresztül tudja megszerezni. Mi nem tanítjuk a gyermeket arra, hogyan kell érzékelni vagy felfogni az igazságot. Csak annyit kell tennünk, hogy megmutatjuk neki, hogyan kell kinyitnia saját bölcsességének és intuíciójának zárját, a többi magától megtörténik.
- És ön ma ezt tette?
- Igen, pontosan. Általában agyunknak csak körülbelül két százalékát használjuk. Ha megtanítjuk a gyermekeknek, hogyan csapolhatják meg agyuk többi részének roppant nagy forrásait, akkor lehetőségeiknek csak az ég szabhat határt.
- De honnan jönnek ezek a "belső vezetők" és "bölcs személyek"?
Miss Brewer a mennyezetet nézegette, miközben a megfelelő szavakat kereste.
- Hogy egyszerűen fogalmazzak: a tudásnak egy felfoghatatlanul nagy raktára van bezárva rejtett tudatunkban, és ha be akarunk ebbe hatolni, annak egyik módja az, hogy megszemélyesítjük, úgy jelenítjük meg, mint egy ismerős személyt. Tehát, mondjuk, hogy én egy kislány vagyok, és félek a nagyoktól, a felnőttektől, talán még a saját szüleimtől is. Valójában ott rejlik bennem minden ismeret, amely szükséges ahhoz, hogy megbirkózzam minden helyzettel, amellyel találkozom. Csak meg kell ezt tanulnom saját magamtól. Ennek megkönnyítése érdekében relaxálok, szabadjára engedem a gondolataimat, és elképzelek - megjelenítek - magam előtt egy képet, egy személyiséget, egy barátot. Megnézte azokat a képeket, amelyeket a gyerekek készítettek? Mindegyik rajz a gyermek belső barátját ábrázolja, mindegyik egy belső vezető, saját bölcsességének megszemélyesítése, amely által szabadnak, korlátoktól mentesnek érzi magát. Miután megalkották ezt a képzeletbeli lényt, az önálló életre kel, és beszélni tud hozzájuk, tanácsokat ad nekik minden dologban, amellyel szembe kell nézniük. A lényeg az, hogy saját maguktól tanulnak, a saját eltemetett tudatuktól.
- És ez mind benne van a Valós énünk megtalálása című tananyagban?
- Igen, megfelelően elrendezve, kategorizálva és osztályozva. Ez nagyon leegyszerűsíti a cél megvalósítását.
- De - ha megengedi, hogy egy kicsit kötekedjem - valójában mit tanulnak meg ebből? Szert tesznek ennek kapcsán valamilyen elméleti tudásra az alatt az idő alatt, amíg ezeket a gyakorlatokat végzik?
Miss Brewer egy kicsit hallgatott, hogy megfogalmazza a választ.
- Azt hiszem, hogy az, amit megemlített, egy olyan érv, amit nagyon gyakran hallunk, hogy igazából nem is tanítjuk, hanem programozzuk a gyerekeket, és kísérleti nyulaknak használjuk őket. De igazából mit is jelent az, hogy nevelés? Ez a gyermekek kiképzése és felkészítése arra, hogy a saját életüket éljék, hogy életben tudjanak maradni ezen a világon, hogy helyes attitűdjeik legyenek, és rendelkezzenek a szükséges képességekkel, amelyeket alkalmazhatnak egy gyorsan változó társadalmi környezetben.
- De... feltételezem, hogy az olyan tantárgyaknak is, mint az olvasás, az írás, a matematika vagy a társadalomtan, szintén megvan a helyük az oktatásnak ebben az általános meghatározásában?
Miss Brewer furcsa arckifejezést vágott.
- Hát... az alapvető közismereti tárgyak oktatása egészen más lapra tartozik, mert az nem hozza létre a szükséges változást...
- Változást?
- Nos, az olvasás, a nyelvtan, a számtan és a többi tantárgy egy más kategóriába tartozik. Ezeket a tantárgyakat nem lehet hatékonyan alkalmazni arra, hogy tudatosan átformáljuk őket...
Kate tétovázott. Ez a fiatal lány lelkesedik a saját munkájáért és tanítási stílusáért, de nagyon homályos válaszokat ad.
- Értem... - mondta jegyzeteibe pillantva. - A "tudatos átformálás" kifejezést használta. A saját szerepét többnek látja, minthogy egyszerűen tanár lenne? Úgy látja saját magát, mint aki valamiféle kezelést végez?
Miss Brewer elmosolyodott és bólintott.
- Azt hiszem, ez egy pontos meghatározás. Nagyon hiányos az a nevelés, amely egyszerűen a gyermekek fejébe tölti ugyanazokat a régi eszméket, amelyeket a szüleik tanultak valamikor. Fel kell készítenünk őket arra, hogy fölé emelkedjenek minden korábbi ismeretnek, és kutassák fel saját igazságukat és személyes értéküket.
Kate már unta az általánosságokat.
- Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy sámánizmust és keleti meditációt kell tanítania a gyerekeknek?
Miss Brewer úgy nevetett, mintha egy viccet meséltek volna el neki.
- Úgy beszél, mintha valamilyen vallásos dolog folyna itt. Ez az egyik leggyakoribb ellenvetés, amit állandóan hallunk. Egyes szülők ezzel az elképzeléssel kerestek meg engem, de megoldottuk a problémát. Ez nem vallás, ez tisztán tudományos kérdés.
- Én úgy tudom, hogy azok a szülők kivették gyermekeiket az iskolából, mivel meggyőződtek róla, hogy önök itt vallást tanítanak, valami olyasmit, ami ellentétes az ő hitükkel.
Miss Brewer bólintott. Emlékezett erre.
- Így értettem, hogy megoldottuk a problémát. Úgy tűnik, hogy már beszélt ezekkel a szülőkkel.
Kate is bólintott.
- Igen.
Miss Brewer még mindig kedvesnek és teljesen magabiztosnak látszott.
- Nincsenek aggályaim azzal kapcsolatban, amit itt csinálunk. Azt hiszem, hogy az iskola vezetősége és a tantestület rendelkezik a megfelelő képességekkel annak eldöntésére, hogy mi az, ami hasznos és építő a gyermekek számára. Valamint ebben a kérdésben a bíróságok a tanárok mellé álltak. Ha a szülők nem tudnak megbízni abban, hogy magasan képzett szakemberek kompetensek a gyermekekkel való bánásmód kérdésében, akkor azt hiszem, az egyetlen létező választási lehetőség az, hogy kiveszik gyermekeiket az iskolából. Nem azért vagyunk itt, hogy a társadalom peremén élő, a múlthoz ragaszkodó elemeket szórakoztassuk.
- Említette az iskola vezetőségét. Feltételezem, hogy ők választották ki és hagyták jóvá a Valós énünk megtalálása elnevezésű tananyagot.
- Igen, teljesen egyhangúan. Találkoznia kellene velük, mielőtt bármilyen végső következtetést levonna. Csodálatos emberek. Büszke vagyok arra, hogy velük dolgozhatom.
- Minden bizonnyal igaza van. De mondja csak... - Kate kész volt feltenni a kérdést, de nem tudta, hogy Miss Brewer készen áll-e a válaszra. - Amber Brandon az ön osztályába járt ebben az évben?
Miss Brewer úgy fogadta ezt a kérdést, mint egy leleplezést. Lehunyta a szemét, és hosszan, mutatósan elmosolyodott, mintha ezt mondta volna: Aha!
- Szóval... látogatásának ez az igazi célja?
Kate úgy döntött, hogy ő is bedob egy kioktató szónoklatot:
- Nos, ne felejtsük el, hogy valamennyien hiszünk a gondolkodás szabadságában, az információ szabadságában, és mindenekfelett a cenzúrától való szabadságban. - Majd megpróbált egyenesen válaszolni: - Csak hogy tudja, én Tom Harris barátja vagyok, és az ő számára végzek egy kis nyomozást.
Miss Brewer valóban bámulatra méltóan viselkedett: erős maradt, és székében ülve felegyenesedett.
- Nem bánom. Nem kell mentegetőznöm, és nem is kell semmit titkolnom, amit ebben a teremben teszek. Hogy válaszoljak a kérdésére: igen, Amber Brandon az én osztályomba járt, sőt, megint itt van, itt fogja befejezni az évet.
- Megjelent a foglalkozáson? Azt hiszem, nem láttam.
- Nem volt itt, és ezt meg is lehet érteni. Az átélt trauma miatt nem hajlandó részt venni ezen az órán. Ezt az időt a könyvtárban tölti, és ebéd után csatlakozik ismét a többiekhez.
- Tudna nekem mondani valamit Amethystről, a póniról?
Miss Brewer felállt asztalától, és rámutatott egy színes rajzra, ami magasan a tábla fölött függött.
- Ott van, ő az!
Kate közelebb ment, hogy jobban lássa.
Hátborzongató élmény volt! Mint amikor az ember megpillantja az éjszakában lopakodó rablót, vagy belenéz annak az arcába, aki sorozatosan nemi erőszakot követ el!
Hát ez Amethyst!
Egy kis bíborszínű pónit látott, amelynek sörénye és farka ragyogó rózsaszínűbe hajlott. Nagy szemei szikráztak, pofáján ötágú csillag díszelgett, kis fehér szárnyak nőttek ki mellső lábai fölött, hátsó lábaira ágaskodva, éberen figyelve állt a szivárvány íve alatt. Gyönyörűen nézett ki. Figyelemreméltóan jó rajz egy tízéves gyermek részéről. A jobb alsó sarokba Amber egy fekete ceruzával gondosan ráírta a nevét.
- Körülbelül egy hónappal az előtt rajzolta, hogy átvitték őt a keresztény iskolába - magyarázta Miss Brewer. - Megtapasztalt néhány figyelemreméltó élményt gyakorlataink során. Még egy gyermeknél sem láttam ekkora fejlődést.
Kate nyelt egyet. Szája hirtelen kiszáradt.
- És ön szerint... - kezdte volna, de krákognia kellett. - Ön szerint ez a... ez a kép... ööö...
- Amber saját belső bölcsességének a képi megjelenítése.
- Értem. - Kate egy pillanatig következő kérdését alakítgatta. - Tehát... amint azt valószínűleg ön is tudja, a Tom Harris ellen tett feljelentés abból a konfrontációból származik, ami közötte és... és Amber között történt, aki akkor Amethystként nyilvánult meg.
Miss Brewer elmosolyodott.
- Nos... én csak a saját véleményemet mondhatom el erről.
- Kérem, mondja el!
- Ha egy gyermek egy számára elviselhetetlen helyzetbe kerül, mint amit például egy bántalmazás jelent, nem szokatlan dolog, hogy a gyermek eltemeti ennek emlékét és minden ezzel kapcsolatos gondolatot, hogy elkerülje az esemény fájdalmát vagy megrázkódtatását. Sok tanácsadó, aki bántalmazott gyermekekkel foglalkozik, azt tapasztalta, hogy a dolgok felszínre hozásának egyik módja az, hogy megengedjük a gyermeknek emlékeinek kivetítését egy semleges tárgyra, mint amilyen például egy baba vagy egy bábfigura.
Amber esetében ott ez a kis póni, aki élénk, megbízható, és nincs benne semmi romlottság, és aki elég erős ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a problémákkal, amelyek meghaladják Amber képességeit. Amber nem tud beszélni arról, hogy mi is történt valójában a keresztény iskolában, ezért megengedi, hogy Amethyst lépjen a színre, és ő beszéljen helyette.
Kate egy pillanatig emésztette a hallottakat.
- És ez megmagyarázza, hogy Amethyst miért jelent meg és okozott zűrzavart még mielőtt Tom Harrisszel konfrontációba került volna?
- Nos, nem tudunk mindenről, ami ott történt, vagy igen? Lehetséges, hogy már az előtt az esemény előtt is történt valamilyen bántalmazás, mint amit Tom Harris elmondott önnek.
- És mi van akkor, ha Amber már eleve úgy került az iskolába, hogy Amethystként viselkedett? Jelentheti-e ez azt, hogy már azelőtt is történt valamilyen bántalmazás, mielőtt Amber először találkozott Tom Harrisszel, vagy mielőtt akár egy napot is eltöltött volna a Jó Pásztor Általános Iskolában?
Miss Brewer megrázta a fejét.
- Kétlem. Amber egy szeretetteljes légkörű otthonból származik.
Kate bólintott.
- Rendben. Mondja csak, volna itt valahol egy példány abból a tananyagból? Szeretném átnézni.
- Persze hogy van.
Miss Brewer odament az asztal mögötti polchoz, és végigfutott a dossziék címén.
- Nos... nem, hm... - Felegyenesedett és megfordult. - Itt nincs... - Hirtelen eszébe jutott. - Sajnálom, de nincs itt. Mr. Woodard, az igazgató, kölcsönkérte. Már vissza kellett volna hoznia, de ezek szerint még nem tette meg. De ha akarja, bármikor rendelhet egy példányt a kiadótól.
Kate-nek tetszett ez az ötlet.
- És ki jelentette meg ezt az anyagot?
- Az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ. Azt hiszem, itt van valahol a címe.
Miss Brewer végiglapozott néhány iratgyűjtőt, amely ott feküdt az asztalán.
Kate-nek maradt még egy kérdése. Gondolta, tesz még egy próbát.
- Nincs itt Bacon's Cornerben valamiféle támogató csoportja ennek a dolognak? Valami Élet Társaság nevű csoport?
Miss Brewer felnézett az iratgyűjtőből.
- De igen. Csodálatos emberek.
- Pontosan mi ez?
- Hasonló érdeklődésű emberek lazán szervezett közössége. Művészet, vallás, filozófia, ökológia, béke és más hasonló dolgok tartoznak ide.
- Ön is tagja ennek a csoportnak?
- Igen.
- Akkor bizonyára ismeri személyesen Lucy Brandont?
- Ööö. - Majd feltalálta magát, és elmosolyodott. - Így van, valószínűleg úgyis mindent megtud róla.
Kate is elmosolyodott, és vállat vont.
- Természetesen.
- Megvan a cím. - Gyorsan leírta egy kis darab papírra.
- És az a másik nő, Ames és Jefferson jogsegédje... ?
- Claire Johanson?
- Igen. Talán ő is tagja a társaságnak?
- Hát persze. Ő az egyik vezetője. De nagyon sok ember tartozik még a csoporthoz.
- Például?
Miss Brewer elhallgatott, megvakarta az állát, egy kicsit gondolkodott, majd így válaszolt:
- Ezt inkább tőlük kellene megkérdeznie.
20
Barquit állta a sarat, orrlyukaiból csak úgy dőlt a kén az erőtől duzzadó mellkasára, és sárga szemeivel rezzenéstelenül, állhatatosan nézett Pusztítóra. Ő volt Omega hatalmas fejedelme, aki sokkal több gonoszságot követett el, és sokkal több győzelmet vívott ki mesterének, mint ez a nagyképű, felfújt hólyag, ez a törtető, aki most itt áll előtte, és okádja rá a fenyegetéseket meg a gyalázkodást.
Pusztítót nem volt tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kezében ott csillogott kivont kardja, és készen állt a párbajra.
- Te vak, fontoskodó lajhár! Vagy megalázkodsz előttem, vagy állj ki velem! Bármelyiket elfogadom!
Magasan az Omega Központ adminisztrációs épülete fölött lebegtek, és körülvette őket őrségük, kíséretük és szárnysegédeik csapata. A Barquit mellett állók könyörögni kezdtek neki:
- Ne támadd meg, Baál! Strongman küldte őt!
- Lajhárnak nevezett! - sziszegte Barquit összeszorított fogai között.
- És fontoskodónak is! - egészítette ki Pusztító. - Elhagytad harcálláspontodat, és megengedted, hogy ez a nő szabadon idejöjjön, és sok mindent megtudjon!
Barquit olyan gyorsan rántotta ki kardját, hogy az egy éles, sípoló hangot keltett. Előreszegezte, hogy nyomatékot adjon válaszának.
- És akkor miért nem kaptam értesítést arról, hogy ez a nyomorult be fog lépni a birtokomra? Ha annyira el akarod kapni, miért nem mondtad meg nekem? - Majd egy másik oldalról támadott. - És egyáltalán, hogy lehet az, hogy még életben van, és szabadon zaklathat minket? Talán nem kellett volna elpusztítanod őt Bacon's Cornerben?
A két kard csaknem összeért.
Ekkor egy ember hangja szakította félbe vitájukat:
- Uraim, ha megkérhetném önöket, hogy foglaljanak helyet...
A szellemek megmerevedtek a levegőben. Szólította őket a kötelesség. Az emberek odalent elkezdték a megbeszélést.
Barquit hüvelyébe lökte kardját.
- A Mennyei Sereget elűztük, és a területünket szilárdan tartjuk. Hajlandó vagyok elfelejteni a dolgot.
Pusztító is eltette fegyverét.
- Félreteszem a múltbeli baklövéseket... egyelőre.
Az épület tetején áthatolva bekapcsolódtak a megbeszélésbe, amelyet egy kis konferenciateremben tartottak meg. Steele ült az asztalfőn, jobb oldalán foglalt helyet a feketébe öltözött sötét férfi, tőle balra pedig két másik férfi ült. Az asztal másik végén az idegesnek látszó Mrs. Denning helyezkedett el.
Steele vezette a megbeszélést.
- Sybil, szeretném megköszönni, hogy eljött. Hadd mutassam be a jelenlévőket! Mr. Tisent nyilván ismerik. Uraim, ő Gary Tisen, az Omega tantestületének vezetője. - Tisen, a harmincas éveiben járó, szakállas férfi, szimpatikus megjelenésű ember benyomását keltette. - Ez az úr a jobb oldalamon Mr. Khull, egy szabadúszó újságíró és fotóriporter. A másik oldalon, közvetlenül mellettem ül Mr. Goring, a summiti intézményünktől. - Goring egy szúrós tekintetű idősebb férfi volt, és gondosan fésült ősz haja és elegánsra nyírott szakálla keretezte arcát. Néhány gyöngysort viselt a nyakán. - Uraim, ő pedig természetesen Sybil Denning, aki már évek óta tagja tanári karunknak.
Mindenki bólintott a többiek felé. Mrs. Denning egy kicsit el is mosolyodott, mert úgy érezte, hogy ez a megbeszélés talán mégsem lesz annyira komoly, mint ahogyan azt először gondolta.
Steele arcán megmaradt a mosoly, de tekintetéből sugárzott valami, ami belevágott az emberbe.
- Most pedig Sybil, szeretnénk feltenni néhány kérdést arról a nőről, aki a múlt pénteken idejött a táborba. Milyen nevet mondott?
Sybil egy kicsit meghökkent ettől a kérdéstől.
- De Mr. Steele, Bethany Farrellnek hívták, és Los Angelesből jött, nem emlékszik? Azt mondta, hogy ismeri őt.
Steele egy kissé tanácstalanul elmosolyodott, de hazudott:
- Összetévesztettem valakivel. Most arra próbálunk rájönni, ki is volt ő valójában. Mutatott önnek valamilyen igazolványt, bármit, ami bizonyította volna személyazonosságát?
- Nos... nem.
Mr. Steele egy kicsit csendben maradt.
- Sybil, látja mi történt? Egy vadidegen besétált a táborunkba, egyszerűen mondott egy nevet, azt állította, hogy Los Angelesből jött, és csak ennyit kellett tennie, hogy mindent megmutassanak neki a táborban. - Mrs. Denning nem tudta, mit mondjon. Mr. Steele egyre csak mosolygott. - Sybil, én mindig ezért kedveltem magát: maga szereti az embereket, megbízik bennük, keresi velük a kapcsolatot, és végül is ez az Omega célkitűzése, ugyebár?
A nő egy kicsit megkönnyebbült.
- Igen, természetesen.
- Elárult az a látogató valami mást saját magáról?
Mrs. Denning az emlékezetében kutatott.
- Például... hogy férjnél van?
- Nem, elvált. Azt mondta, egyszerűen csak utazgat az országban, próbálja megtalálni saját magát. Ha jól emlékszem, egy helyet keres, ahol megállapodhat.
- Ön pedig körülvezette őt a táborban?
- Igen. Sétálgattunk, és közben beszéltem neki a központról, a tevékenységünkről és a céljainkról.
Steele és Goring mély lélegzetet vett. Majd újból Steele szólalt meg:
- Ah... Sybil, pontosan ez az, amit említettem. Egyszerűen szólva, ezt nem lett volna szabad megtennie. Nem tudjuk, ki lehetett ez a nő, milyen szándék vezette, és bizonyára tudja, hogy nagyon sok ellenségünk van. Ha nem válogatjuk meg gondosan, kinek adunk információkat, ez súlyosan veszélyeztetheti célkitűzéseinket. Milyen célokról beszélgetett vele?
A nő próbált visszaemlékezni, és amit be kellett vallania, az bizony fájdalmasan érintette.
- Ööö... arról, hogy milyen változásokat akarunk az oktatáson keresztül elérni...
Ez egy hallható sóhajt váltott ki a többiekből, Tisen rá is csapott az asztalra.
- És még miről beszélgettek?
- Az itt folyó programokról, tananyagunkról, milyen munkát végzünk a közoktatásban... - Érzelmei kezdtek megmutatkozni. - Igazán sajnálom, nem tudtam...
- És még?
- Hm... Tudom, hogy beszélgettünk a Fiatal Tehetségek nevű tanfolyamunkról... a globális közösség iránti igényünkről... az oktatásnak arról a megközelítési módjáról, hogy megpróbáljuk tudatosan átformálni az embereket ...
Goring feltett egy rövid kérdést:
- Beszélgettek a Valós énünk megtalálása című tananyagról?
Mrs. Denning egy kicsit meglepődött azon, hogy Goring tud erről.
- Nos... igen. De azt hiszem, csak azért, mert már szóba került a tananyagainknak az állami iskolákban történő terjesztése, és nyilvánvalóan látta ezt már valahol. Azt szerette volna tudni, tényleg mi adtuk-e ki.
- Hm. Ha jól tudom, mutatott önnek egy gyűrűt.
- Igen. Egy láncon viselte a nyakán. Azt kérdezte, láttam-e már valaha ilyen gyűrűt.
- És látott már ilyet?
- Nem.
- Hogy nézett ki az a gyűrű?
- Ó... - Kézmozdulataival próbálta illusztrálni szavait. - Nagy volt, úgy nézett ki, mintha egy csoportnak a közös ismertetőjele lett volna... Aranyból készült... Egy furcsa, mitikus arcot ábrázolt, olyant, mint egy háromszögletű sárkány.
A négy férfi csak hatalmas erőfeszítéssel tudta megőrizni önuralmát.
- Bizonyos ön abban, hogy korábban soha nem látta ezt a nőt?
Ez a kérdés felvetett egy lehetőséget.
- Hm, nem tudom. Kellene ismernem?
- Nem, természetesen nem - szólt közbe Goring.
De Mrs. Denningnek megint eszébe jutott az az arc, az első pillantás, és ahogyan az a nő betűzte a nevét: F-a-r-r-...
Goring úgy látta, hogy minden fontos dolgot megkérdeztek.
- Mrs. Denning, kérem, ne aggódjon a történtek miatt! Nincs semmi baj! Tudjuk, hogy a jövőben jobban fog vigyázni.
Egy emlék kezdett a felszínre jönni. Valaki a nevét betűzi. Ki is az a lány? Nagyon szemtelenül viselkedett, amikor ez történt.
Steele is megpróbálta lezárni ezt a beszélgetést.
- Sybil, ön nagyszerű munkát végez itt, és nagyon boldogok vagyunk, hogy közénk tartozik. Köszönjük, hogy eljött erre a megbeszélésre.
Mrs. Denning egyre világosabban emlékezett. Látta a szeplős, kőkemény arcot, a hosszú, vörös hajat. "R-o-e..." - mondta a lány.
Mrs. Denning tágra nyílt szemmel szólalt meg:
- Roe! Sally Roe volt!
Steele mintha meg se hallotta volna.
- Nagyon köszönjük, Mrs. Denning! Uraim, meginnék egy kávét.
Mrs. Denning megrémült, elméjét elárasztották az emlékek.
- Tanítottam évekkel ezelőtt! Részt vett a Fiatal Tehetségek nevű tanfolyamon itt a táborban! Most már emlékszem rá!
Mr. Steele közbevágott:
- Sybil...
- De mit keresett itt? Miért nem mondta meg nekem, hogy kicsoda?
- Sybil!
A nő elhallgatott és ránézett. Steele nagyon zordnak tűnt.
- Kérem, nyugodjon meg! Biztosíthatom önt arról, hogy nem Sally Roe járt itt.
Ezt nagyon nehezen bírta csak lenyelni.
- Nem?
- Sally Roe meghalt. Néhány héttel ezelőtt öngyilkosságot követett el.
A nő ettől megdöbbent, összezavarodott és nem bírt megszólalni.
Steele finoman felszólította őt a távozásra:
- Köszönöm, hogy eljött. Azt hiszem, ha siet, még időben odaér az első órára.
Mrs. Denning felállt, és csendben kiment a teremből.
* * *
Pusztító csak úgy köpködte a ként, megmarkolta Steele-t, és belevájta a karmait, miközben Barquit hiába próbálta őt visszatartani. Te ostoba! Még nem okoztál elég bajt? Kivágom a nyelvedet!
* * *
Goring rámeredt Steele-re.
- A kérdéseit nem nevezném körültekintőeknek.
Steele megpróbálta leplezni zavarát.
- Mr. Goring, a régi baklövéseinket melegítsük most fel, vagy arról beszéljünk, mi a teendőnk?
Goring rosszkedvűen folytatta:
- Mrs. Denning nyűg lett a nyakunkon. Mindketten tudjuk, hogy most gyanakszik: Sally Roe életben lehet. Azt is tudjuk, hogy miért.
- Én nem aggódnék emiatt - nyugtatta Tisen. - Nagyon-nagyon hűséges az itteni vezetőséghez.
Steele nem foglalkozott tovább ezzel a kérdéssel.
- Sybil nem jelent problémát. Én inkább azt szeretném tudni, hol fog Roe legközelebb felbukkanni, és kit kellene figyelmeztetnünk, mielőtt megjelenne, és kifejne belőlük információkat, mint ezt Mrs. Denninggel tette.
* * *
Pusztító végül hátralépett, miközben egyfolytában Steele-t nézte. Kontár! Ostoba! Idióta!
* * *
Goring csak bámult.
- Valóban azt javasolja, hogy figyelmeztessünk mindenkit: számítsanak arra, hogy megjelenik náluk egy nő, aki állítólag halott? Mennyire lehet közismert ez az információ az alacsonyabb tisztséget viselők soraiban? Ne legyen ostoba, Steele! Ha egyszer egy ilyen információ kijut ebből a szobából, akkor az kikerül az ellenőrzésünk alól. Ezenkívül, kinek mondjuk el? Miből találjuk ki, hogy Roe merre veszi az útját? Nem tudjuk, mit forgat a fejében, és nyilvánvalóan ön sem gondolt arra, hogy itt is felbukkanhat!
* * *
Barquit odaállt Steele és Pusztító közé, mielőtt a dühös ragadozó valami elhamarkodott dolgot tehetett volna.
- Hadd emlékeztesselek arra, nagy harcos, hogy nem kaptunk előzetes figyelmeztetést! Tudnod kellett volna, hogy idejön, és akkor megtakaríthattuk volna ezt a problémát és ezt a szégyent!
Pusztító egy kicsit lehiggadt.
- Rendben van! Elismerem! A Mennyei Sereg Isten szentjeinek imáira válaszolva egyelőre elrejtette őt előlünk. A Bacon's Corner-i szentek meglehetősen aktívan vesznek részt ebben a csatában. De imáik egyre gyengülnek. Más dolgok foglalják le őket. - Ez a gondolat felvidította Pusztítót, és egy kicsit szelídebb lett. - El fogjuk őt csípni, Barquit, de lopakodva és ügyességgel, nem erővel. - Pusztító látta, hogy valaki a szoba felé tart. - Figyelj csak! Éppen most tettünk szert egy újabb előnyre, ez elkerülte a Mennyei Sereg figyelmét.
- Előnyre tettünk szert?
Pusztító csak önelégülten mosolygott, és az ajtó felé nézett.
* * *
Kopogtak az ajtón.
- Ki lehet az? - csodálkozott Steele.
- Azt kértük, hogy senki ne zavarjon minket - értetlenkedett Tisen.
- Ki az? - kérdezte hangosan Steele.
Az ajtó kinyílt, és egy diák, egy fiatal munkatárs dugta be a fejét.
- Bocsásson meg, Mr. Steele. Van itt egy különleges küldemény Mr. Goring részére.
- Kérem - szólt közbe Goring.
A fiatalember egy barna borítékkal a kezében belépett a szobába.
* * *
Két szellem is jött vele, jókedvűek voltak, de megpróbáltak nem túl hangosan fecsegni. Pusztító utasította őket, hogy álljanak a háta mögé. Azonnal engedelmeskedtek.
- Nagyszerű! - szólt elismerően.
Vihorásztak és fecsegtek a dicséret miatti örömükben.
Miközben minden gonosz szellem azt figyelte, amint a fiatalember átnyújtja a borítékot Goringnak, Pusztító megmagyarázta a dolgot:
- Ez a két hírnök egy érdekes fejleményre bukkant a Bacon's Corner-i postán. Úgy döntöttem, hogy megjutalmazom őket, és biztosítom magamnak a további szolgálataikat.
* * *
A fiatalember kiment. Goring kinyitotta a borítékot, és meglehetősen zavart arckifejezéssel rázta ki belőle a tartalmát. Egy kis levélboríték és egy háromoldalas levél hullott az asztalra.
A négy férfi szinte egyszerre pillantotta meg a boríték bal felső sarkába írt nevet: Sally Beth Roe.
Goring elolvasta a levelet, majd ezt mondta a többieknek:
- Summitból küldték. Sally Roe-nak ez a levele a múlt héten érkezett a Bacon's Corner-i postahivatalba. Lucy Brandon felfedezte, és Mulliganhez, a rendőrhöz fordult vele. Ő ellenőriztette az Élet Társasággal, valamint Amesszel és Jeffersonnal, azokkal az ügyvédekkel, akik ezen az ügyön dolgoznak. Ők továbbították Summitba. A summitbeli embereink felnyitották, és úgy gondolták, hogy azonnal látnom kell.
Goring felvette Sally Roe Tom Harrishez címzett levelét, amely már nagyon sokat utazgatott. Mind a négyen döbbenten és félve nézték a levelet, majd pedig ujjongó örömöt éreztek.
Goring szólalt meg elsőként:
- Ezek szerint... Sally Roe leveleket ír!
Steele szélesen mosolygott.
- Méghozzá Tom Harrisnek.
Goring átfutotta a Summitból érkezett levelet.
- Brandon teljesen biztos benne, hogy ez az első küldemény. - Előhúzta Sally levelét a már nyitott borítékból: egy spirálfüzetből kitépett lapokra írta, Sally saját kezűleg. Gyorsan átolvasta. - Igen, úgy tűnik, hogy ez a legelső levél. Bemutatkozik... Ó nem! Leírja, hogyan történt a Von Bauerrel való összecsapása.
Erre a megjegyzésre valamennyien odacsődültek Goring mögé. Steele elolvasta a beszámolót, és nagyon érdekelte, hogyan halt meg Von Bauer olyan hirtelen. Azután eszébe jutott, mi történt a Log Cabin kávézóban. Khullra pillantott.
- Roppant nagy pszichikai erővel rendelkezik. Valami védelmezi őt!
Azonban Goringra ez nem gyakorolt különösebb hatást.
- Ennek ellenére elveszettnek, összezavartnak tűnik. Nézzék csak meg, állandóan erkölcsről, a dolgok értelméről és kétségbeesésről ír. Ez a nő teljesen össze van zavarodva.
Steele továbbolvasta a levelet.
- Hm. "Még egyszer végig fogok menni néhány régi eseményen, és fel fogok fedezni néhány dolgot." Szóval ezért járt itt. Információkra vadászik.
- És talált is - mondta Goring undorral.
Felmerült egy nagyon kijózanító kérdés:
- Ha Tom Harris tényleg megkapja ezt a levelet...
Goring felnézett.
- Igen, ez nagyon fontos kérdés. Ez mindennek a végét jelentette volna, beleértve ebbe Brandon perét is. - Goring hangulata kezdett felderülni. - De ahogyan most állnak a dolgok... Sally Roe tulajdonképpen elárulta nekünk saját magát. Látják ezt? További leveleket akar írni, és ezáltal megtalálhatjuk őt, megtudhatjuk, hol tartózkodik, mit tud és mit tervez!
A négy férfi összenézett. Ez lehetségesnek tűnt.
- Ha a többi levelet is sikerül elkapni, ellenőrizhetjük, hol bélyegezték le, fontos dolgokat tudhatunk meg a tartalmából, és ezáltal véleményem szerint jelentős előnyökre tehetünk szert vele szemben - foglalta össze Goring.
- De vajon megbízhatunk-e Brandonban, hogy visszatartja ezeket a leveleket? - kérdezte Steele. - Nem fog-e ragaszkodni a törvényesség betartásához?
Goring elmosolyodott.
- Nem, biztos, hogy nem. Túl sokat veszíthet, ha nem működik együtt velünk, mivel a per már folyamatban van. Emellett, ha meg tudjuk őt győzni arról, hogy az ő érdekeit szolgálja a velünk való együttműködés, akkor... egyre erősebben fogjuk tudni irányítani őt minden egyes levél után, amellyel szabálytalanságot követ el.
Egymásra néztek, majd bólintottak. Ez a terv használhatónak tűnt.
Goring összefoglalta a teendőket:
- Azonnal konzultálunk Mr. Santinellivel, mihelyt megérkezik. Ha hozzájárul, akkor üzenetet küldünk az Élet Társaságnak, hogy vegyék rá Brandont, ne kézbesítse a további leveleket sem, hanem küldje el őket Summitba. Egészen biztos, hogy Sally Roe végül elárulja nekünk tartózkodási helyét, és akkor... ön, Mr. Khull, rendkívül értékes lesz a számunkra.
Khull elmosolyodott, élvezte ezt a gondolatot.
* * *
A két hírnök Pusztító mögött összevissza fecsegett, és nyáladzott az élvezettől.
- Egy Júdás! - lelkendezett Pusztító. - Maga Sally Roe lesz az, aki a kezünkbe fogja adni saját magát!
Claire Johanson és barátja, John Schmidt egy nagy fehér házban lakott a város szélén. A ház valamikor egy hatalmas farm központi épületeként funkcionált, de később azt a farmot több kisebb részre osztották, a ház pedig megmaradt Claire és John kényelmes főhadiszállásának, amely nagyon megfelelt céljaiknak. Claire az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda jogsegédjeként dolgozott, John pedig mérnökként és festőművészként tevékenykedett.
De mindenekelőtt ők alapították és képezték a fő hajtóerejét annak a mozgalomnak - baráti körnek, csoportosulásnak -, amely Élet Társaság néven vált ismertté mindenki számára.
Ma az Élet Társaság találkozót tartott. Ez nem valamiféle formális alkalmat jelentett, hanem egyszerűen együtt töltötték az időt, hogy azonosuljanak egymás érdekeivel, megbeszéljék az új felfedezéseket és látásokat. Nagyon sok autó parkolt a ház előtt futó utca mindkét oldalán, és a ház is megtelt emberekkel, akik nem kizárólag Bacon's Corner körzetéből érkeztek, hanem más településekről is.
A nappaliban a művészetek kedvelői egy rögtönzött kis hangversenyt élvezhettek. Egy népszerű hangszeres trió - egy fuvola, egy gitár és egy cselló - tudattágító hatású zenét játszott. Ott ült a helyi farmerszövetség elnöke, és furcsa kábulatban hallgatta a zenét. Woodard, az általános iskola igazgatója is eljött a feleségével együtt, és relaxáltak a lendületes ritmusú zenére. Megjelent több fiatal farmer is, néhányan közülük élvezték a zenét, míg mások azon gondolkoztak, hogy inkább valami más ott folyó tevékenységben kellene részt venniük.
Az egyik emeleti hálószobában, ahol a berendezést a padlón elhelyezett párnák jelentették csupán, fiatalok jógáztak. Lótuszülésben úgy zúgtak és zümmögtek, mint egy méhkas. Hétköznapi emberek voltak - egy farmer, egy ács, a gyorsposta egyik teherautó-sofőrje, egy gyógypedagógus, egy házaspár, akik egy óvodát vezettek, és Miss Brewer, aki a negyedik osztályosokat tanította a Bacon's Corner-i általános iskolában.
A hátsó udvaron egy hatalmas szőlőlugasban mintegy tucatnyi ember ült kényelmes székeken. Azzal töltötték az időt, hogy kicserélték gondolataikat, és meghallgatták vendégüknek, egy írónak a véleményét a zen buddhizmusnak a földművelésben történő alkalmazhatóságáról.
A hátsó udvar egyik sarkában egy hinta mellett néhány kisgyermek ugrándozott a füvön, s úgy viselkedtek, mintha pónilovak lettek volna. A játékot Amber vezette - aki most Amethystként ugrált, ágaskodott, és a bölcsesség szavai áradtak belőle.
- Minden dolog olyan, mint amilyennek látod. Ha fekete lónak látod magadat, akkor az vagy. Ha egy nyílt prérit látsz magad előtt, akkor ott vagy. Alkosd meg a saját világodat és légy benne szabad!
A gyermekek tehát megalkották saját világukat, és szabadon futkároztak benne - legalábbis addig, ameddig a kerítés megengedte.
Claire földszinti irodájában zárt ajtók mögött egy rendkívül fontos megbeszélés zajlott. Claire királynőként ült íróasztala mögött, az asztal egyik oldalán Gordon Jefferson, az ASzJE ügyvédje foglalt helyet, vele szemben pedig Lucy Brandon ült. Az ajtó közelében, semleges helyzetben telepedett le John, Claire élettársa. Szőke volt és jóképű, mint egy sportcipőket bemutató fotómodell, és nyugodtan, magabiztosan viselkedett.
Ezenkívül megjelent ott még egy nő, egy rövid hajú, karcsú, sacramentói ügyvédnő, aki elhozta egy másik ügy rövid kivonatát, amelyet az ASzJE ott megnyert.
- Sok hasznos párhuzamot fogtok találni ebben az ügyben - mondta, miközben átadta az anyagot Jeffersonnak. - Ha lenne valamilyen kérdésetek, Mr. James boldogan áll majd rendelkezésetekre.
- Pompás! - válaszolta Jefferson, és átvette a dossziét. - Tudomásom szerint Mr. James talált néhány bírósági döntést, amely jelentős mértékben hozzájárult a győzelemhez.
- És ezek a ti számotokra is nagyon hasznosak lesznek.
Claire hálásan elmosolyodott.
- Köszönjük, Lenore. Gondolom tudjátok, hogy Chicagóban figyelemmel kísérik ezt az esetet.
A Lenore-nak nevezett nő elmosolyodott.
- Természetesen tudjuk. Ha bármire szükségetek van, készségesen a rendelkezésetekre bocsátunk mindent: embereket, dokumentumokat, vagy bármi mást.
- Sínen vagyunk! - nevetett fel John tapsolva.
- Erről jut az eszembe - vetette közbe Claire -, hogy nagyon kevés új hírt kapunk. John Ziegler és a KBZT munkatársai készek közölni mindent, ha találunk valamit.
- Nos... ez az ügy a tárgyalásig nemigen kerül az érdeklődés előterébe - válaszolta Jefferson.
- Mi a helyzet Harris problémájával, mely a gyermekvédelemmel szemben merült fel? - kérdezte John.
Claire megrázta a fejét.
- Nem piszkálhatjuk ezt az ügyet. A bírónő utasította a sajtót, hogy tartsa távol magát ettől, és ha megpróbálnának feltárni valamit, az a rendelkezés megsértésének a látszatát keltené.
- Hát - tűnődött Jefferson -, ha találnánk valamit, amire ez a rendelet nem vonatkozik, azt fel tudnánk használni. Továbbra is menekülésre, rejtőzködésre kell kényszerítenünk a keresztényeket.
- Esetleg felhívhatnánk a gyermekek bántalmazásának forródrótját, és feljelenthetnénk Harrist mások gyermekeinek bántalmazásáért - tréfálkozott John.
- Nem... - ellenezte Claire, bár tudta, hogy John nem komolyan beszélt. - Nem lehetünk elővigyázatlanok, és Irene Bledsoe már ezzel is elég nagy terhet vett magára.
- Legyetek türelmesek - figyelmeztette őket Lenore. - Ez egy folyamat, egyszerre csak egy esettel foglalkozzunk. Vigasztalódjunk azzal, hogy ha egy területet egyszer már megnyertünk, azt soha többé nem veszítjük el.
- Az idő nekünk dolgozik - mondta John.
A beszélgetésben kis szünet állt be. Lucy Brandon felé fordultak, aki csendben figyelte őket.
Viszonozta pillantásukat, és idegesen elmosolyodott.
- Nagyon nagy dolgot kértek tőlem.
Claire lefegyverzően rámosolygott.
- Egyáltalán nem olyan komoly dologról van szó.
John csettintett.
- Ne aggódj! Túl sok hatalom képviselteti itt magát ahhoz, hogy bármilyen valós veszélye lenne a dolognak a számodra. Nem így van, Gordon?
Gordon Jefferson azonnal válaszolt:
- Dehogynem. Figyelj, Lucy! Ezek a levelek egyáltalán nem törvényesek. Valami betegesen rögeszmés embertől származnak, aki a sajtón keresztül figyelemmel kíséri az ügyet. Ez rendszeresen megtörténik. Az ilyen leveleket egyébként sem lenne szabad kézbesíteni.
- Ráadásul nem tudhatjuk, mi vagy ki áll a dolog mögött, és nem vállalhatunk semmilyen kockázatot - tette hozzá Claire.
- Így van - erősítette meg Jefferson. - Nem tudjuk, mit tartalmaznak ezek a levelek, de az biztos, hogy semmiképpen sem használna a te ügyednek, ha Tom Harris ezeket megkapná.
Lucy csendesen ült, gondolkodott, de még nem tudták meggyőzni.
- Hány levél jött eddig? - kérdezte Claire.
- Tegnap érkezett a második.
- Mit csináltál vele?
- Egyelőre visszatartottam. Először meg akartam veletek beszélni.
- Jól tetted.
Ezzel Jefferson is egyetértett.
- Igen, nagyon jól tetted. Tudod, Lucy, elképzelhető, hogy néhány gyanús emberrel is kapcsolatba kerülünk ebben az ügyben. Nem tudhatjuk, milyen trükkökkel próbálkoznak. - Majd egy kicsit halkabban hozzátette: - És gondolj arra, hogy mi ennek a dolognak a tétje. Ha megnyered ezt az ügyet, az egy egész halom pénzt jelent majd neked.
- De a pénztől függetlenül - egészítette ki Claire -, gondolj azokra a gyerekekre, akiknek a jövőbeni sorsát ez az ügy befolyásolhatja! Ha fel akarjuk építeni a békének és az egységes világnak a jövőjét, akkor le kell számolnunk a keresztényekkel, meg kell szabadítanunk befolyásuktól a felnövekvő nemzedékeket. Ez az ő javukat, az emberiség javát szolgálja.
- És Amber? - kérdezte Lucy.
Jefferson készen állt a válasszal:
- Tudod Lucy, nem hiszem, hogy aggódnod kellene miatta. Dr. Mandanhi benyújthatja a bíróságnak a vizsgálatainak eredményét Amberről, és vallomást tehet a nevében. A kislányodnak még csak a tárgyalóterem közelébe se kell mennie. El tudjuk őt szigetelni ettől az ügytől.
- Az nagyon jó lenne.
- Így fogjuk csinálni.
- Ha úgy láttuk volna, hogy ez káros lehet Amberre nézve, akkor nem indítjuk el ezt az ügyet. Végül is a gyerekek érdekeit tartjuk szemünk előtt - magyarázta Claire nagy őszinteséggel a hangjában.
- Pontosan így van - helyeselt John.
Lucy végül elmosolyodott és bólintott.
- Rendben van. Csak biztos akartam lenni, hogy így van.
- Semmi baj - nyugtatta meg Claire.
- Megértünk - tette hozzá John.
Jefferson a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezte:
- Tudod a címet, hogy hova kell továbbítani a leveleket?
Lucy emlékezett rá.
- A Summit Intézethez, ugye?
- Igen.
- A noteszembe írtam fel a címet, nem fog róla tudni senki. Azonnal elküldöm a leveleket, mihelyt a postára érkeznek. Valamennyien egyetértően bólintottak.
- Helyes, helyes.
A zene kitartóan szólt, a beszélgetés folytatódott, a zúgástól és az énekszótól rezegtek az ablakok. Mindent egybevetve, az Élet Társaság nagyon eredményes napot zárt.
Harshall Hogan is. Nem esett nehezére lassan elhajtania a ház előtt, és az ott parkoló autók mellett, miközben a kezében tartott magnetofonba beszélt: GHJ 445, HEF 992, BBS 980, CJW 302...
Mire másodszor fordult, megvolt az összes rendszám.
21
Kedves Tom!Szeretnék valamit biztosan tudni. De most nem tudok semmit. Nevezze büszkeségnek. Amikor elkezdtem a középiskolát, nagyon élveztem azt a gondolatot, amiben akkor hittem: hogy én magam képviselem a legnagyobb tekintélyt a saját életem fölött, én vagyok az igazság végső döntőbírája, az egyedüli személy, aki el tudom bírálni a saját értékeimet, és hogy semmilyen hagyomány, semmiféle Isten-fogalom vagy értékrend nem gyakorolhat hatalmat az akaratom, a szellemem és a viselkedésem fölött. Úgy nevezték ezt, hogy "maximális autonómia". Az ilyen gondolatok nagyon csábítóak.De fennállt egy csapdája ennek az egész szabadságnak: el kellett fogadnom azt a gondolatot, hogy csak véletlenségből létezem, pusztán az időnek és a lehetőségnek vagyok a terméke, és nemcsak én magam, hanem minden létező dolog. Ha már egyszer elfogadtam ezt a gondolatot, utána lehetetlenségnek tűnt elhinni, hogy van valami is, ami számít, hiszen bármit csinálok, alkotok vagy teszek hozzá valami, már létező dologhoz, az ugyanannyira csak véletlenség, mint én magam. De akkor hol rejtőzik a dolgoknak az értéke? Miben található az én saját életemnek az értéke?Így tehát ez az egész "maximális autonómia" egyáltalán nem azt a nagy felszabadulást és örömöt jelentette, mint aminek én hittem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek megengedték, hogy egy végtelenül nagy udvaron játsszon - és végül azt kívánta, hogy bárcsak lenne már valahol egy kerítés. Akkor legalább tudnám, hogy hol vagyok. Nekiszaladhatnék, és ezt mondhatnám magamnak: "az udvaron vagyok", és örülhetnék ennek. Vagy átmászhatnék a kerítésen, és azt mondhatnám magamnak: "ó, az udvaron kívül kerültem", és ez rossz érzést jelenthetne a számomra. Akár jól érezném magam, akár rosszul, még ha végtelen szabadságot élveznék is arra, hogy szaladjak és fussak, tudom, akkor is ott maradnék a kerítés közelében. Akkor legalább tudnám, hol vagyok. Lenne valami, amit biztosan tudnék.
Sally most Fairwood vendégszeretetét élvezte: ez a vidéki kisváros egy nagy folyó mellett terült el, s emiatt meglehetősen forgalmas kikötőhelynek számított a régióban. Sally elidőzött és elrejtőzött itt a hétvégére, hogy újból megismerkedjen a településsel. Bár az Omega Központ a városka fölé magasodó hegyek között feküdt, alig félórányira, nem sietett a látogatással. Végig akarta járni a város utcáit.
Fairwood nem sokat változott az elmúlt tíz év során. Épült egy új sétálóutca a várost átszelő főút északi végén, de előbb-utóbb minden nagyobb településen ki kell hogy alakítsanak egy sétálóutcát. Ami a városközpontot illeti, minden üzlet ugyanaz maradt, még az Állj csak meg egy kicsit nevű gyorsbüfé is működött, a régi wurlitzer és a csúnya, kék, ósdi pénztárgép is ott állt a régi helyén. Az étlapot kicserélték, de csak az árak változtak. Mindegyik oldalon teljesen azonos szöveg és menüsor szerepelt.
Eszébe jutottak a régi dolgok. Felidézett magában mindent. A város közepén lévő park ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan az emlékezetében megmaradt. A pancsolómedence - a melegebb időre várakozva - üres volt, de a hintákon meg a mászókákon már gyerekek játszadoztak. Sallynek az jutott az eszébe, hogy a játszótér nem változott, de a gyerekek kicserélődtek. Azok a gyerekek, akik tíz évvel ezelőtt itt töltötték az idejüket, hamarosan a saját gyerekeiket küldik ugyanarra a játszótérre, hogy ugyanott hintázzanak.
Igazán nem rossz hely ez a város. Nem vádolhatom azokért az érzésekért, amiket kivált belőlem, sem azért a különös konfliktusért, amit érzek. Ezen a helyen együtt rejtőzik a legboldogabb és a legkeserűbb emlékem. Mindkettő olyan sokáig volt eltemetve, a kábítószerek, a kiábrándulás és a módosult tudatállapotok annyira elmosták, hogy kényszerítenem kellett magam arra, hogy itt maradjak és felélesszem őket. De emlékeznem kell.
Elkísérte néhány barátja. Az utca túloldaláról, az Első Nemzeti Bank épületének tetejéről figyelte őt Tal, Nathan és Armoth, amint ott ült a parkban egy padon, és egy újabb levelet írt.
- Még nem találta meg - mondta Nathan. - Azt hiszem, nem is akarja. Már mindegyik utcán járt, csak pont ott nem, ahol kellett volna.
- Meg is akarja találni, meg nem is, és én nem hibáztatom őt ezért - szólt megértően Tal. - Segítenünk kell neki. A jelenlegi módszereinkkel csak ma tudjuk üresen tartani azt a motelszobát.
- Mozgolódik - figyelmeztette őket Armoth.
Sally elrakta jegyzetfüzetét a vászonszatyrába, és éppen indulni készült.
Nathan a város egét tanulmányozta.
- Pusztító őrjáratának itt kell lennie a közelben. Tudniuk kell, hogy itt vagyunk.
Tal egyetértett.
- Nem félnek tőlünk, ennyi az egész. De szerintem ez kedvez nekünk. Azt gondolom, hogy nagyon biztosak a dolgukban. - Ekkor meglátta, hogy a lány jobbra fordul a Schrader sugárúton. - Hopp! Nem, Sally, ne arra!
Kiterjesztették szárnyukat, és elrugaszkodtak az épülettől, elsuhantak az alattuk elhaladó autók fölött, enyhén megdőlve bekanyarodtak a sarkon, és letelepedtek a gyalogjárón az arra elhaladó magányos, fáradt utazót közre fogva. Sally egy kicsit zavartnak tűnt, nem tudta eldönteni, merre menjen.
Nathan megszólította:
Nem, Sally, erre jártál. Fordulj meg!
Megtorpant. Ó, ezen az utcán már jártam, és olyan unalmas volt. Megfordult, és a másik irányban indult el a Schraderen, átment néhány útkereszteződésen, elhaladt néhány gyalogos mellett, miközben válla fölött újra meg újra hátranézett.
A három harcos egy pillanatra sem tágított mellőle.
Sally anélkül, hogy megállt volna, körülnézett. Nem, erre még nem járt. Néhány kirakat nagyon ismerősnek tűnt. Ó! Az a virágüzlet! Emlékszem rá!
Végül megpillantotta azt a táblát, amit már tíz éve nem látott, illetve nem is akart látni. Közvetlenül előtte, ugyanazon az oldalon, ahol ment, függött egy nagy, háromszögletű tábla: SCHRADER MOTOR INN, alatta pedig egy kisebb táblán ez állt: KONYHÁK, NAPI, HETI, HAVI DÍJSZABÁS. Megtorpant, és megbabonázva meredt a feliratra.
Nem változott meg! Még mindig megvan az a motel!
Tal odaállt közvetlenül mögé. Légy erős, Sally! Ne szaladj el!
El akart szaladni, de nem tudott. Nem akart szembenézni ezzel az emlékkel, ugyanakkor tudta, hogy meg kell tennie.
Ha tudni akarod az igazságot - bátorította Tal -, akkor szembe kell nézned vele, akkor is, ha fájdalmas. Elég volt a menekülésből!
Nyugodtan állt a járdán, mintha cipője odaragadt volna a kövezethez. Egyre jobban emlékezett erre a helyre. Valamikor nagyon-nagyon sokszor végigment ezen a járdán. Sokszor betért abba a virágüzletbe. Egy vasáru-kereskedés állt a sarkon, de emlékezett arra, hogy valamikor egy vegyesbolt működött abban az épületben.
Lassan megindult, csak úgy itta magába a látványt. Ezeket a növényeket azóta telepítették ide, a járdaszegély akkor csupaszon terült el. Az utca túloldalán az a parkoló tulajdonost váltott, de továbbra is parkolóként működött.
A Schrader Motor Inn semmit sem változott. Egy nagy, hatvanszobás, háromemeletes, L alakú épület volt, előtte és mögötte mindenhol parkolót alakítottak ki. Nem nevezhető drága helynek, semmi luxus, úszómedence sem tartozott hozzá. Lehet, hogy az épületet átfestették, de ebben elbizonytalanodott. Az iroda bejárata ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan emlékezett rá, és még mindig ott díszelgett az utcára hosszan kinyúló pergola is.
Felnézett a harmadik emeletre, és pillantása végigfutott a vasrácsos függőfolyosóra néző kék ajtókon. Igen. Az épület vége felé felismerte a 302-es szobát.
Csaknem tíz hónapon keresztül ez jelentette az otthonát. Milyen rövid időszak, és milyen régen volt már!
Még amikor a pergola alatt elhaladt, és az iroda ajtajához lépett, akkor is azt érezte, hogy egy kicsit irracionális a viselkedése. Mi értelme ennek? Miért kell felbolygatni a múltat? Szükségtelennek érezte, amit tett.
De végig akarta csinálni. Újból látnia kell mindent. Az első alkalommal nem fordított túl sok figyelmet a dolgokra.
Kinyitotta az ajtót.
Meg kellett történnie - ugrott be valahonnan egy emlék az agyába. A saját hangját hallotta. - A magasabb rendű lényem parancsolta.
- Helló - köszönt rá egy kedves hölgy a pult mögül. - Segíthetek valamiben?
Sally még mindig a saját hangjára figyelt, amint a múltból visszhangzott: Végül is halál nincs, csak átváltozás van.
Tudta, hogy feltettek neki egy kérdést.
- Ööö... igen. Van szabad szobájuk, amihez konyha is tartozik? A hölgy végignézte a nyilvántartást.
- Hm. Szerencséje van. Az egyik vendég éppen ezen a hétvégén hagyta el a motelt. A harmadik emeleten ... Megfelel?
- Igen, az jó lesz. Véletlenül... nem a 302-es szoba?
A hölgy felvonta a szemöldökét.
- De, pontosan. Megszállt már itt valaha?
Sally alaposan megnézte a nőt. Nem, még soha nem találkoztak, ebben egészen biztos volt. Új tulajdonos vagy új alkalmazott lehet.
- Alkalmanként.
A hölgy átnyújtott neki egy kérdőívet. Sally kitöltötte. Maria Bissell néven jelentkezett be, lakóhelyeként a kaliforniai Hawthorne várost jelölte meg, és beírt egy fiktív címet. Majd a következő rovatban azt állította, hogy egy kaliforniai rendszámú, 1979-es gyártmányú Ford Mustanggal érkezett, és kitalált egy rendszámot is. Csak abban reménykedett, hogy a hölgy értékelni fogja pénzének zöld színét, és nem kér személyi okmányokat.
A hölgy méltányolta a készpénzt, átvette az egyheti bért és az óvadékot az esetleges károkért. Átnyújtotta Sallynek a kulcsot.
A lépcsőt új, zöld szőnyeg borította. Sally emlékezett a kopott, barna szőnyegre, ami akkor futott itt végig.
Felért a harmadik emeletre, és végigment a függőfolyosón, amely a parkra és a mögötte lévő üzemre, a Nelson Nyomda és Könyvkötészetre nézett. Az ofszetnyomó gépeknek ugyanaz a morajló hangja hallatszott belőle most is.
Megfogta a korlátot, és érezte, hogy a csuklója szabad. Amikor utoljára látta ezt a rácsot, akkor bilincs szorította a kezét, és nem élvezhette a szabadságot.
Eltemetett emlékeiből megelevenedett a parkolóban álló rendőrségi autók képe. Villogtak rajtuk a megkülönböztető jelzés fényei. Majd visszaemlékezett arra, hogy a többi szállóvendég kinézett az ablakon, a sok ismeretlen kíváncsian kukucskált a félrehúzott függönyök mögül. Érezte a hatalmas kezek fájdalmas szorítását a karján, amint végigvezették őt ezen a függőfolyosón.
Egy mentőautó is megérkeztek, és a mentősök összevissza szaladgáltak. Alig emlékezett rájuk.
Odaért az ajtóhoz. Visszafojtotta a lélegzetét, elfordította a kulcsot és benyitott. Az ajtóbiztosító láncot megjavították, és úgy látta, hogy az ajtófélfát kicserélték.
Néhány dolog megváltozott. Kicserélték a kanapét, de a régi helyén állt. A falon valamikor egy vitorlás hajó festménye függött, most egy szürrealista virágvázát ábrázoló képet talált ott. A vitorlás jobban tetszett neki.
A konyha, a vitrinek semmit sem változtak. A mosogatón még mindig ott díszelgett a barna repedés. Az edények és a serpenyők ugyanabban a pohárszékben sorakoztak, a mosogatótól balra.
A szoba végében, egy boltíves átjáró mögött húzódott meg a hálószoba. Tudta, hol található az ágy, és azt is tudta, hogy a szobában áll egy nagy beépített szekrény. Nem tartotta szükségesnek, hogy benézzen.
A hálószoba mellett nyílt a fürdőszoba. Oda egyáltalán nem akart bemenni.
* * *
Ben szinte magánkívül volt, amikor Marshall megállt a ház előtt. Kirohant elé az autóhoz.
- Ember, hol jártál?
Marshall remekül érezte magát.
- Megszereztem ennek a mi kis Élet Társaságunk néhány tagjának a rendszámát. Ez további munkát ad majd a westhaveni barátodnak. Meg kell tudnia az autók tulajdonosainak a nevét.
- Chuck már nagyon sokat segített - kiáltott fel Ben, miközben türelmetlenül indult vissza a házba. - Gyere be!
Marshall utánasietett, és követte őt az ebédlőbe. Már ott várta Bev, aki tágra nyílt szemmel tanulmányozta az asztalon kiterített dokumentumokat.
- Ó, Uram... - sóhajtotta.
Ben nem vesztegette az időt, hanem rámutatott egy szemcsés, fekete-fehér fényképre, amely egy női arcot ábrázolt szemből és profilból.
- Ez az a nő! Ez Sally Roe!
Marshall felvette a fényképet, és gondosan megnézte.
- Öregem, ez a nő teljesen le van pusztulva!
Jól látta. A fáradt, ösztövér és kábult nő minden porcikája azt jelezte, hogy egy félig alkoholista, félig kábítószeres csavargó néz rájuk a fényképen. A letartóztatáskor készített fotók soha nem mutatnak igazán hízelgő képet az emberről, na de ez...
Ben izgalmában megragadta Marshall vállát, és ujjával ütögette a fényképet.
- Marshall, ez nem az a halott nő, akit a Potter-farmon találtunk! De biztos, hogy ez Sally Roe! Már jártam Potteréknél és a Bergen-gyárban is, hogy beszéljek Abby Graysonnal. Mindketten megerősítették, hogy ez Roe.
- Nem nagyon örülhettek...
- Teljesen meg voltak döbbenve. - Ben magyarázni kezdett: - Chuck, a barátom információt kért az Országos Bűnügyi Nyilvántartótól, és a helyi állam nyilvántartójától is. Sally Roe-t egyszer tartóztatták le, tíz évvel ezelőtt. Chuck megkapta erről a lényegi információkat, amit továbbított annak a városnak a rendőrségére, ahol a letartóztatás történt.
- Fairwood, Massachusetts...
- Igen. Tőlük származnak a fényképek.
Marshall tétovázott. Valami elgondolkodtatta őt.
- Fairwood, Massachusetts... Fairwood... Jobb, ha utánanézünk ennek Kate-tel. - Még egyszer megnézte a fotókat. - És szükség lenne néhány másolatra ezekről a képekről.
Bev éles hangján megszólalt:
- Máris megcsinálom. Lemegyek a templom fénymásoló gépéhez.
- Nagyszerű. Tudom, hogy Kate-nek is szüksége lesz egy példányra. - A többi dokumentumra nézett. - Egyébként mit követett el?
Ben a bűnügyi nyilvántartó átiratára mutatott. Marshall meghökkent. Ben odatartotta elé a papírt, hogy jobban lássa.
- Hát nem izgalmas? - kérdezte Ben.
- Ez az ügy egyre szaftosabb! Mik a részletek?
Ben rámutatott egy rövid rendőrségi jelentésre.
- Meglehetősen bizarr, egyáltalán nem az, mint amire számítottam.
Marshall elolvasta a jelentést. Arca megtelt rémülettel és hitetlenséggel. Csak annyit tudott mondani:
- Ezt az őrültséget!
- Többet kellene erről tudnunk, Marsall.
Marshall újból a fotókra meredt.
- Van egy barátom New Yorkban, Al Lemley a neve. Az az ember egy igazi jó barát, talán ő tud nekünk további részletekkel szolgálni.
Bennek támadt egy gondolata:
- Meg kellene állnod Judy titkári hivatala előtt. Tudod, az a kis utcai iroda annál a négyirányú, stoptáblával ellátott kereszteződésnél. Neki van telefaxa, ott azonnal megszerezhetnéd ezt az anyagot.
- Igen, persze. - Marshall újból a bűnügyi nyilvántartó átiratára nézett, és megrázta a fejét. - Szándékos emberölés!
- Szerintem maga egyszerűen egy vérszomjas gyilkos - állapította meg Santinelli, miközben Steele szállásának kandallója előtt melegedett. Félre kellett tennie bokros teendőit, és el kellett kapnia a délutáni járatot, hogy idejöjjön Chicagóból. Fáradt és ingerült volt, és talált ott valakit, akinek egyáltalán nem örült, hogy a társaságát el kell viselnie.
Szavait a sötét és titokzatos Khullnak címezte, aki kényelmesen elhelyezkedett a heverőn, és gint kevert tonikkal. A jégkockák csilingeltek a pohárban. Khull egyáltalán nem bántódott meg Santinelli nyers megjegyzésétől.
- Valamennyien azok vagyunk, Mr. Santinelli. Ha tettekben nem is, de szívünkben biztosan. Végül is ön bérelt fel engem.
Goring, aki egy kárpitozott széken ült a kandalló előtt, gúnyosan visszavágott:
- Ezt nagyon meg is bántuk, Mr. Khull.
Santinelli felháborodva pöfékelt szivarjából. Nem tetszett neki Goring megjegyzésének hangvétele.
- Emlékeztetnem kell önöket arra, és biztos, hogy Mr. Khull boldogan dicsekszik ezzel, hogy ő már tud némi befolyást gyakorolni szervezetünkre, hála azoknak a romantikus kalandoknak, melyeket az általa már likvidált férfi, a mi törtető kisfiúnk, Mr. James Bardine folytatott.
- James Bardine... - Úgy tűnt, mintha Khull az emlékeiben kutatott volna. Hirtelen eszébe jutott. - Ó, persze! Meghalt abban a tragikus autóbalesetben! Azt hiszem, elaludt a volánnál...
- Mindenki azt hiszi - erősítette meg Santinelli. - Gratulálok.
- Köszönöm. Próbálunk alapos munkát végezni.
Santinelli leült a Khull-lal szemben álló székre, és meg sem próbálta megvetését titkolni:
- Maguk, sátánisták, valamennyien alaposak. Ebben biztos vagyok. Menekülés közben végzik el imádatukat, miközben félelmükben állandóan hátrafelé nézegetnek.
Khull italát kezében tartva előrehajolt, fejét előretolta, és szúrós tekintettel nézett.
- Nem. Még csak ezután fognak majd minket üldözni.
Steele, aki eddig székét egyenesen a tűz felé fordítva figyelt, most közbeszólt:
- Uraim! És Mr. Khull! Tudjuk, hogyan érzünk egymással szemben, tehát a dolognak ez a része el van intézve. Nem bízunk meg egymásban, és mi akarjuk, hogy ez így legyen.
Santinelli hozzáfűzte:
- Ezenkívül megszabadultunk még egy problémától: nevezetesen Alicia Von Bauertől, James Bardine-tól és az ő kis szerelmi fészküktől. Az ilyen kapcsolatok rendkívül zavaró tényezőt jelenthetnek, és remélem, elég világos példát adtunk alárendeltjeinknek arról, hogy a továbbiakban nem fogjuk tolerálni a Törött Nyírfa tagjaihoz fűződő kapcsolatokat. - Khull kortyolt egyet italából, és hátradőlt a puha heverőn. - Különösen azoknak jelent ez példát, akik ugyanolyan sokat tudnak, mint amennyit Mr. Bardine tudott. - Santinelli dühöngött. - Biztos vagyok benne - és ezt maga is nagyon jól tudja -, hogy mindezt annak a züllött kis Miss Von Bauernek köszönhetjük.
Khull felnevetett.
- Ilyen a hatalmi politika.
- És ez az oka annak, hogy egyáltalán beengedjük önt a társaságunkba! - vágott vissza Goring.
Steele szerette volna lezárni ezt a könyörtelen játékot.
- A lényeg az, hogy akár tetszik nekünk, akár nem, a Törött Nyírfa is a Terv részévé vált. Egyenlítsük ki a számlát, hogy Mr. Khull elégedetten távozhasson, és tovább végezhesse munkáját.
Santinelli elővett egy csekket, és átnyújtotta Khullnak.
- Tessék. Miss Von Bauert megölték, mialatt a mi szolgálatunkban állt, és elismerjük, hogy ez a mi hanyagságunk miatt történt. Ezenkívül felhatalmaztuk önt arra, hogy ölje meg Mr. Bardine-t. Itt van az ön által kívánt kártérítés.
Khull megnézte, milyen összegről szól a csekk, majd egyetértőleg bólintott. Összehajtotta és a zsebébe csúsztatta.
- Ez rendben is volna.
- Akkor jó - nyugtázta Steele. - Most pedig szerezze vissza azt a gyűrűt!
Khull újból ivott.
- Önök természetesen szavahihetőek, de...
Most Goring vett elő egy csekket.
- Ahogy megbeszéltük, ez itt az összeg fele, hogy elkezdje a munkát. A másik felét akkor tudjuk kifizetni, miután megszerezte a gyűrűt, és likvidálta Sally Roe-t.
Khull elvette a csekket, és azt is zsebre vágta.
- Amint ezt önök is tudják, ez a Sally Roe eddig meglehetősen ügyesnek bizonyult.
- Mi pedig azért fizetjük önt, hogy tüntesse végre el.
Khull megforgatta poharában a jégkockákat.
- A vére pedig természetesen a mi kezünkhöz fog tapadni. Megfelel ez önöknek?
- A maga keze már úgyis véres - vetette közbe Steele.
- Miért, a maguké talán nem? - nevetett rájuk Khull. - Ne aggódjanak! Megértem önöket. Mi az imádatnak egy formájaként rendszeresen gyilkolunk, ezt áldozatnak tekintjük. De ha maguk ölnek... akkor csak a hozzánk hasonló bérenceik által teszik ezt. Így tiszta marad a kezük. Nem mártják bele áldozatukba a kést, ezért nem éreznek lelkiismeret-furdalást. - Újból felnevetett. - Lehet, hogy maguk még mindig nagyon keresztényiek!
Santinelli nem tudta elviselni ennek az embernek a kötekedését.
- Ha szabad emlékeztetnem önt, Mr. Khull, maga is a saját érdekeit szolgálja, talán sokkal inkább, mint mi. Ha Sally Roe-t valaha is életben találják, ha valaha is elmondja a történetét, maga és a követői könnyen gyilkosság gyanújába keveredhetnek. És ellentétben azokkal az emberi áldozatokkal, akik nyom nélkül eltűnnek, ez az áldozat él, járkál és beszélget. Erről az állítólagos öngyilkosságról szóló történetünkkel legfeljebb időt nyertünk valamennyien. Azt mondanám, hogy maguk adósaink ezért.
Khull nem hatódott meg különösebben.
- Igen, valamennyiünknek van veszítenivalónk, ha Sally Roe életben marad. De hogy mennyit veszíthetünk, az attól függ, hogy mennyit invesztáltunk a dologba, ugye? Ugyan mi az a Törött Nyírfa, összehasonlítva magukkal és a Tervvel?
- Szinte semmi - válaszolta Steele, látszólag egyetértve vele, valójában azonban gúnyolódásra használta fel ezt a megjegyzést.
Khull megkockáztatott egy gúnyos mosolyt.
- Maguk semmivel sem jobbak, mint mi. Egy napon majd rájönnek erre. Gyorsan azzá fognak válni, mint amik mi vagyunk. Talán azért gyűlölnek minket ennyire, mert saját magukat látják bennünk!
- Én az ajtónál szeretném látni magát! - szólt megvetően Santinelli.
* * *
Alice Buckmeier csodálatos háziasszony hírében állt, és nagyon szerette a társaságot. Úgyhogy, amit Kate egy rövid beszélgetésnek tervezett, az az özvegy ebédlőjében tea és házi készítésű sütemény mellett eltöltött élvezetes látogatásnak bizonyult. A szobában rengeteg csecsebecse, baba, kristály sorakozott fel, valamint a fiairól, leányairól és az unokákról készített számtalan fénykép.
- Azt hiszem, te mindenkinek a nagymamája vagy - kedveskedett Kate.
Alice felnevetett.
- Büszkén viselem ezt a címet. Valóban nemcsak a saját unokáim neveznek nagymamának, hanem a gyülekezethez tartozó összes gyermek számára is Alice nagymama vagyok.
- Ez egyszerűen csodálatos.
- Valóban szeretem a gyerekeket. Néha nehéz megértenem, ahogyan az emberek a gyermekeikkel bánnak. Tudom, hogy ettől fáj az Úr szíve. - Töltött egy kis teát Kate csészéjébe, majd folytatta: - Nagyon érdekel ez a kis Amber, amióta láttam őt a postán. Miket élhetett át otthon!
Kate elővette jegyzetfüzetét.
- Bev Cole azt mondja, hogy ez egy elképesztő történet.
- Igen. Nagyon felizgatott a dolog. Egy csomagot adtam fel a fiamnak, helyesebben az unokámnak, Jeffnek. Kötöttem neki egy pulóvert, és azt akartam, hogy még odaérjen a születésnapjára. Szóval, ott álltam a pultnál, és az a másik fiatal hölgy, Debbie, lemérte a csomagot, lebélyegezte, és...
* * *
Judy Balcom bedugta a fejét Don üzletébe, és bekiáltott:
- Mr. Hogan! Al Lemley van a telefonnál!
Marshall felugrott a pulttól, kifizette kávéját, és az ajtóhoz sietett.
Judy Balcom egy kis titkári irodát tartott fenn: leveleket gépelt, telefonhívásokat intézett el, fénymásolatokat készített, szövegszerkesztéseket vállalt és különféle üzeneteket továbbított - csak hogy néhány tevékenységet megnevezzünk - a város sok-sok üzletembere számára. Marshall elfogadható áron felhívhatta nála a New York-i Al Lemley-t, aki - stílusához hűen - nem vesztegette az időt, hanem azonnal utánanézett azoknak az adatoknak, amelyek Marshall Hogant érdekelték.
- Helló, itt New York - szólalt meg az ismerős keleti tájszólás.
- Al, örülni fogok az üzenetednek?
- Nem, haver. Rosszul leszel tőle. Készen áll a fax?
Judy készen állt.
- Rajta! - adta meg a jelet Marshall Alnak.
* * *
Alice folytatta a történetet:
- Én nem is figyeltem, ki tartózkodik az előtérben, ott, ahol a postafiókok vannak. Soha nem szoktam erre figyelni, csak akkor, ha ismerőssel találkozom. De hirtelen meghallottam azt a hangzavart onnan kintről. Úgy tűnt, mintha egy gyerek rendetlenkedett volna, és emlékszem, hogy azon gondolkodtam, vajon hol lehetnek ennek a gyereknek a szülei. Nem lenne szabad megengedniük, hogy így viselkedjen!
Végül Debbie elintézte a csomagomat, kimentem az előtérbe, és mindent láthattam. Ott volt ez a nő, csak állt az előtér közepén... Valami levelet tartott a kezében, gondolom azért ment oda, hogy feladja... És ez a kislány, ez az Amber, sikoltozott, kiabált és... és úgy ágaskodott, mint egy kis ló, az a szegény nő meg teljesen megrémült!
* * *
A telefax zümmögni kezdett, és kicsúszott belőle néhány dokumentum. Marshall egyenként felvette a lapokat, és beletette a kis dobozba. Ott sorakoztak olyan rendőrségi beszámolók, amelyeket már korábban megkaptak, majd néhány újságcikk következett a helyi újságokból. Az egyik cikk közölt egy másik fényképet Sally Roe-ról, megbilincselve, két egyenruhás rendőr tartotta őrizet alatt.
* * *
- És amit az a gyerek kiabált! - háborodott fel Alice.
- Mit kiabált? - kérdezte Kate.
- Ott táncolt körülötte, sikoltozott, egyfolytában ütötte a nőt, és ezt ordította: "Tudom, hogy ki vagy! Megölted a kisbabádat! Megölted a kisbabádat!" Az a szegény nő teljesen megrémült, mintha egy megvadult kutya támadt volna rá.
Végül ellökte magától Ambert, és kirohant az ajtón, mint egy rémült nyúl. Amber utánaszaladt, és egyfolytában kiabált: "Megölted a kisbabádat! Ismerlek! Megölted a kisbabádat!" Ekkor Mrs. Brandon kijött a hátsó szobából, megragadta a lányát, és megpróbálta behúzni az épületbe, de ő nem akart az anyjával menni, egyáltalán nem akart menni. Ott rángatták egymást az előtérben, pont előttem, és Mrs. Brandon ezt kiabálta: "Hagyd abba, Amber! Azonnal hagyd abba! Elég volt ebből!"
- Használta Mrs. Brandon az Amethyst nevet? - kérdezte Kate.
Alice fejében felvillant valami.
- Igen! Emlékszem! Egy percig Ambernek nevezte Ambert, utána pedig Amethystnek. Ezt mondta: "Amethyst, Amethyst, azonnal hagyd abba! Ne sikoltozz, nyugodj meg!" Nem értettem, mit jelent ez, azt gondoltam, hogy egy becenév vagy valami ilyesmi.
Egy újabb cikk pottyant ki a telefaxból. Marshall átfutotta. Sally Roe-t letartóztatták, miután a rendőrség betörte a motelszoba ajtaját Fairwoodban. Odabent megtalálták Roe-t a fürdőszobában, aki mintha kábítószer hatása alatt lett volna, és nem egészen két hónapos csecsemő kislányát, aki belefulladt a fürdőkádba. Roe-t szándékos emberöléssel vádolták gyermekének megfojtása miatt.
* * *
Kate alig tudta kivárni, hogy feltegye a következő kérdést. A postán történt esemény véletlen egybeesés is lehetett, de egy ilyen kisvárosban ez eléggé valószínűtlen. Belenyúlt táskájába, elővette a Sally Roe letartóztatásakor készített fényképet, és Alice elé helyezte.
- Ez az a nő, akit akkor látott?
Alice szeme tágra nyílt, és lassan, rémülten bólintott.
- Olyan félelmetesen néz ki ezen a fényképen... de ő az! Huh, Sally Roe?
- Úgy van.
- Bűnöző?
- Igen.
- Mit követett el?
- Hát... megölt valakit.
* * *
Marshall lassan kiment az autójához, beült a kormány mögé, majd végigolvasta az újságcikkeket és a rendőrségi jelentéseket, amiket Al Lemley küldött. Lenyűgöző, ugyanakkor nagyon-nagyon tragikus történet rajzolódott ki, tele olyasmivel, ami nyomravezető jel lehet.
"Csavargó! - állította róla az államügyész. - Ördögi boszorkány, önközpontú, önző, aljas, megvetésre méltó gyermekgyilkos!"
A rendőrségi beszámoló szerint Sally Roe-t csuromvizesen találták meg a fürdőszoba padlóján. A kádat színültig víz töltötte meg. A gyermek a fürdőkádban volt, holtan. Roe akkor azt mondta a rendőröknek, hogy megölte kisbabáját, de amikor később kihallgatták, azt állította, hogy nem tud visszaemlékezni a történtekre.
A tárgyalás alatt - és Marshall ezt érdekesnek találta - Sally közömbösnek tűnt, és nem tanúsított megbánást. "Így kellett lennie! - ismerte be. - Magasabb rendű lényem parancsolta, hogy tegyem meg. Rachel magasabb rendű lénye meg akart akkor halni, és Jonas eljött, hogy akaratát végrehajtsa. Mi valamennyien meghatározzuk a saját sorsunkat, a saját végzetünket, hogy mikor akarunk meghalni, és hogy milyen sors vár ránk, amikor újból megszületünk. Halál nincs, csak átváltozás van."
Jonas! Sally szerint ő egy szellemi vezető. Először beismerte, hogy megfojtotta a gyermeket, de később megváltoztatta vallomását, és a szellemi vezetőjét okolta: "Átvette fölöttem az uralmat - mondta -, és ő fojtotta meg."
Az esküdtszék ezt nem fogadta el. Sallyt bűnösnek találták, és később a bíró harmincévi börtönbüntetésre ítélte őt. Ami a gyermek apját illeti, soha nem jelentkezett, és nem is találták meg. Sally soha nem árulta el, ki volt az apa. Sallyt egyszerűen csavargónak, gyermekét pedig törvénytelennek nevezték.
Mindez tíz évvel ezelőtt történt.
22
Plötty. Plötty. Plötty.
A vízcsap csöpögése mintha az idő múlását mérte volna, hirdetve, hogy eltelt egy újabb pillanat, azután még egy, azután megint egy; mint egy óra, amelyik soha nem áll meg, soha nem lassul le. Állhatatosan csöpögött, teltek a pillanatok.
A fürdőszoba ablaka alatt jöttek-mentek az autók, de Sally ebből semmit sem hallott. Egyszer feljajdult egy sziréna is, de ez nem izgatta fel, észre sem vette. Nem érzett magában sem erőt, sem akaratot, hogy felálljon a fürdőszoba padlójáról - hátával a halványkék falnak támaszkodott, keze ernyedten feküdt ölében, fejével a kemény vakolatnak dőlt, de nem változtatott kényelmetlen helyzetén.
Csak ült, üres tekintettel meredt a fürdőkádra, hallgatta a vízcsap csöpögésének hangját, nézte, amint a vízcseppek egyre jobban lecsüngenek a kifolyócső végéről, egyre jobban megnyúlnak a saját súlyuktól, majd végül lehullanak és eltűnnek.
Plötty. Plötty. Plötty.
- Miss Roe, ön úgy gondolta, hogy nincs magasabb rendű törvény, mint ön saját maga?
- Nincs magasabb rendű valóság, mint amit én magam alkottam, uram.
Plötty. Plötty. Plötty.
- Valóban nem emlékszik arra, hogy megfogta a gyermekét, a víz alá nyomta, és megfojtotta?
- Már megmondtam, hogy nem én voltam. Jonas tette.
- De ön beismerte, hogy megfojtotta a kislányát!
- Jonas hajtotta ezt végre. Magasabb rendű lényem akarta, és ő hajtotta végre...
Plötty. Plötty. Plötty.
- A vádlottat a fürdőszobában találtuk... Kábultnak látszott...
- És mit mondott önöknek?
- Ezt mondogatta: "Ó, nem! Megöltem a kisbabámat!"
Plötty. Plötty. Plötty.
- ...hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek, hallották ezt a hihetetlen történetet... Ez a gonosz teremtés, akinek nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást...
Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást. Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást. Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást.
A gyermek a kerítés nélküli végtelen udvarban. Minden valóság alkotója és legfőbb mestere. Nincs jó, nincs rossz. Csak az én van. Egyedül én vagyok az, aki számít.
Illetve ez eddig mindig így működött.
Sally egy kicsit megmozdult. A kemény linóleumpadló emlékeztette őt arra, hogy hol is tartózkodik: az ő dicsőséges univerzumában. Igen. Egy kicsi, hideg, visszhangos fürdőszobában, ahol csöpög a vízcsap a fürdőkád fölött, ahol lakik egy gyilkos, egy csavargó, egy eleven kudarc, egy üres edény, amelyből tízévi céltalan, értelmetlen létezés mindent kiszívott; egy elhajított rongydarab, amely senkinek sem kell.
Most ott ült a linóleumon, fejével a falnak támaszkodott, könyöke a vécén, a fürdőkád mellett, ahol megfosztotta kislányát életétől.
Az ő univerzuma. Az ő végzete. Az ő igazsága.
Nem jöttek könnyek a szemére. Túlságosan üresnek érezte magát ahhoz, hogy sírjon, nem hitte, hogy van még benne lélek. Tovább lélegzett, de nem azért, mintha akart volna. Ez csak történt vele. Az élet csak történt vele. Ő csak történt, és nem tudta, miért.
A szellemek megtalálták: Kétségbeesés, Halál, Őrültség - és most Öngyilkosság is. Belebújtak, suttogva beszéltek hozzá, fokozatosan kikaparták belőle a lelkét.
Gyilkos - ostromolták. - Értéktelen, bűnös gyilkos! Képtelen vagy bármi jót tenni! Nincs benned semmi jó! Nem kellesz senkinek! Miért nem adod fel?
Mennyire egyedül vagyok ebben az univerzumban - gondolta. - Állítólag én alkottam, de elvesztem benne. Mennyire szeretnék bizonyosan tudni valamit! Szeretném megtalálni a kerítést ennek az udvarnak a végén!
De ehhez már túl késő!
Keze lecsúszott az öléből, és finoman a fürdőkád oldalához csapódott. Egy kerítés! Nem, ez nem egy nagy gondolat, nem egy mindent felkavaró ötlet erejével jött, és nem gyorsult fel tőle a lélegzete vagy a szívverése. Csak egy szeszélyes ötlet, egy felvillanó lehetőség, csak egy javaslat: ez a kád lehetne egy kerítés.
A kádra nézett. Megérintette a hideg, kékeszöld porcelánt.
Úgy csinálhatnék - gondolta. - Csak a beszélgetés kedvéért úgy csinálhatnék, mintha ez egy kerítés, egy korlát, egy határ lenne.
Egy határ, amit átléptem, és amit nem kellett volna.
Szabadjára engedte gondolatait, és élvezte, amint egymásra torlódnak, és összemérik érveiket a fejében.
És mi van akkor, ha az, ami történt, az rossz?
Ugyan már, mihez képest? Nincsenek abszolútumok, semmit sem tudhatsz biztosan.
És mi van akkor, ha vannak, ha biztosan lehet tudni a dolgokat?
De hogyan?
Erre majd visszatérünk. Előbb válaszolj az első kérdésre!
Mi van akkor, ha ez rossz volt?
Igen.
Akkor bűnös vagyok. Rossz döntést hoztam, átugrottam a határon, tévedtem.
De hát én azt hittem, hogy korlátok csak a képzeletemben léteznek!
Hibáztam. Csak egyszer az életben ezt akarom hinni.
De miért?
Mert szükségem van egy kerítésre. Még ha a rossz oldalon állok is, akkor is szükségem van egy kerítésre. Szükségem van arra, hogy tévedjek. Szükségem van arra, hogy bűnös legyek.
Miért?
Mert...
Sally megmozdult. Kezével erőteljesen nekitámaszkodott a fürdőkád oldalának, amelyben a gyermek meghalt. Először csak ajkaival formálta meg a szavakat, azután suttogta, végül pedig kimondta hangosan:
- Mert akkor legalább tudnám, ki vagyok!
Mintha egy szunnyadó érzelmet ébresztett volna fel. Hirtelen fájdalmat kezdett érezni a lelke mélyén, és összeszorított fogakkal, elfúló suttogással ezt ismételgette a fürdőkád oldala felé fordulva:
- Ó, Istenem!
Újból nekidőlt a kemény vakolatnak, és zihált fájdalmában, haragjában és kétségbeesésében:
- Ó Istenem, segíts!
Kétségbeesés lecsúszott róla, és leesett. Karmai elveszítették szorításukat.
Megvan. Kimondta. Végiggondolta, hogy milyen következtetés származik ebből a gondolatból, átélt egy kisebb rohamot, de most már elmúlt. Nem tudta biztosan, hogy jobban érzi-e magát. Egy kicsit ostoba dolognak érezte, hogy hangosan beszél - akár magához, akár Istenhez szólt. Ez most teljesen mellékesnek tűnt.
Valamiért egy súlyt kezdett érezni a nyakán és a mellkasán. Odanyúlt az ott függő gyűrűhöz. Elővette, és újból ránézett. A csúnya kis sárkány kivicsorította rá a fogait.
És akkor hirtelen eszébe jutott valami. Annyira élesen és annyira hirtelen történt, hogy meglepődött: hogyan tudott ez az emlék olyan sokáig elrejtőzni?
A gyűrű! Owen gyűrűje!
* * *
Irene Bledsoe szemmel láthatóan kényelmetlen helyzetben érezte magát.
- Mr. Harris, a barátainak itt kell maradniuk.
A körülményekhez képest Tom nagyszerűen érezte magát. Ugyanazon a kemény fapadon ült, a claytonville-i bíróság épületének ugyanabban a hideg, visszhangos előcsarnokában, és újból azért jött el, hogy találkozhasson gyermekeivel, és megint Bledsoe uralta a helyzetet.
Tom ezúttal nem látszott olyan védtelennek.
- Mrs. Bledsoe, ő az én pásztorom, Mark Howard, ő pedig az ügyvédem, Wayne Corrigan.
Mindkét férfi kezet nyújtott, Bledsoe pedig kényszerűségből kezet fogott velük, de nem igazán őszintén.
- Jó reggelt! Mint mondtam, egyedül Mr. Harrist engedhetem be a gyermekekhez.
Corrigan óriási formában volt:
- Mr. Harris kérésére vagyunk itt, és mellette maradunk a látogatás alatt. Ha ezt ön megtagadja, akkor meg kell jelennie a bíróság előtt, hogy ezt a tettét megindokolja - mondta, majd elmosolyodott.
Bledsoe felháborodott, és keresnie kellett a szavakat:
- Maga... Ez egy... ez egy magánlátogatás! Mr. Harrisnek egyedül kell találkoznia a gyermekeivel!
- Gondolom, akkor ön boldogan itt marad velünk, amíg ő ezt megteszi!
- Nem így gondoltam, és ezt ön is tudja. Mr. Harris egy szociális munkás jelenlétében fog találkozni a gyermekeivel.
- Ezalatt saját magát érti?
- Természetesen!
Corrigan elővette jegyzetfüzetét.
- Kinek a rendelete alapján?
A nő egy darabig hallgatott.
- Ennek... ennek utána kell néznem.
- Végül is az magának teljesen mindegy - vetette közbe Tom -, én viszont szeretném látni a gyermekeimet. Várnak rám, vagy nem?
- Egy pillanat! - tiltakozott a nő felemelt kézzel. - Elhozta a kérdőíveket, amelyeket önnek küldtem?
Corrigannek ehhez is akadt egy megjegyzése:
- A jelenleg folyó polgári per fényében azt javasoltam ügyfelemnek, hogy egyelőre ne töltsön ki semmiféle pszichológiai jellegű kérdőívet, és ne vesse alá magát más hasonló vizsgálatoknak sem.
Bledsoe válasza hidegen és fenyegetően hangzott:
- Gondolom tisztában van vele: ez késleltetni fogja, hogy a gyermekeket ismét Mr. Harris felügyeletére bízzuk.
- A Gyermekvédelmi Minisztérium feljegyzései szerint ön még soha nem adott vissza egyetlen gyermeket sem a szüleinek bírósági tárgyalás nélkül, úgyhogy pillanatnyilag belenyugszunk ebbe. Most pedig, ha megkezdhetnénk a látogatást...
A nő megadta magát:
- Rendben. Jöjjenek velem!
Elindult a hatalmas márvány lépcsőház felé, sarkának kopogása hatalmát hirdetve visszhangzott a hallban, de talán megalázottságát is kifejezte. Felmentek az első emeletre, beléptek a hatalmas, elutasító ajtón keresztül az előszobába, ahol megint John teljesített szolgálatot mint biztonsági őr. Kicsit meglepődött, hogy három férfit lát egy helyett, de mivel Bledsoe-val együtt jöttek, úgy gondolta, hogy minden rendben.
- Sziasztok, gyerekek!
Ruth és Josiah felkiáltott örömében, és odaszaladt édesapjához. Tom fél térdre ereszkedett, hogy megölelje őket, és Irene Bledsoe valami miatt nem állt közéjük. Josiah odáig volt a gyönyörűségtől, hogy újból láthatja apuciját, Ruth pedig sírni kezdett, és egyszerűen nem akarta őt elengedni. Jó darabig csak ölelték egymást.
- Szegény, bántalmazott gyermekek! - súgta oda Corrigan Marknak.
Bledsoe az asztal végére ült, és hellyel kínálta Markot és Corrigant. Csendben elhelyezkedtek az asztal Tom felőli oldalán.
- Na elég volt, gyerekek - szólalt meg kedvesen végül Tom. - Üljetek le!
Odamentek az asztal másik oldalán álló székükhöz, és csak ekkor vették észre Markot.
- Jó reggelt, Howard pásztor!
- Szervusztok. Hogy vagytok?
- Jól.
- Negyven perc áll a rendelkezésünkre - jelezte Bledsoe, főleg azért, hogy emlékeztesse őket, ő irányítja az eseményeket.
A következő harminc percben Tom mindenféle hétköznapi dologról beszélgetett Ruthtal és Josiah-val. A gyerekek próbáltak többet olvasni, és úgy tűnt, hogy jobban kijönnek a nevelőintézet többi lakójával, ámbár Tom nem tudhatta biztosan, ugyanott laknak-e, mint a múltkor. Iskolai tanulmányaikat nem folytatták, ami azt jelentette, hogy lesz bepótolnivalójuk a nyáron, ha egyáltalán akkor már sor kerülhet erre. Ruth fején a seb szépen gyógyult, és már alig látszott.
De az idő kezdett letelni, és Tom tudta, hogy még egy dolgot el kell intéznie, mielőtt távoznak. Tudta, hogy ki kell használnia a lehetőséget. Mindenekelőtt tudta, hogy imádkoznia kell gyermekeivel.
- Apucinak mindjárt el kell mennie, imádkozzunk együtt!
Elérték egymást az asztalon keresztül, és megfogták egymás kezét. Egy percre újból egy családot alkottak, és ő volt a szellemi fej, a vezető és az a példa, aminek lennie kellett.
- Drága Uram, most imádkozom a gyermekeimért, és kérlek, hogy állítsd fel körülöttük a védelem falát! Őrizd meg a szívüket és az elméjüket, hogy soha ne kételkedhessenek abban, hogy szereted őket, és hogy a Te kezedben vannak! Segíts nekik, hogy mindig jó gyerekek lehessenek, és úgy éljenek, ahogyan Te akarod! Imádkozom, drága Atyám, hogy újból együtt lehessünk!
Mark és Corrigan is csatlakozott az imához, majd a kis Ruth imádkozott apukájáért, testvéréért, sőt Mrs. Bledsoe-ért is. Végül Josiah imádkozott, és kijelentette, hogy szereti Jézust, és az a vágya, hogy Istennek egy jó gyermeke legyen.
Mindez nem véletlenségből történt. Csatát vívtak abban a szobában. Állíthatja ugyan az állam tilalmak áthághatatlan falait a gyermekek köré, az ő egyszerű, hittel elmondott imájuk elégséges azoknak a falaknak a lerontásához. Ezt valamennyien tudták, és amikor a gyermekek imádkoztak, akkor érezték is.
- Ámen - zárta le Josiah.
- Ámen - erősítették meg valamennyien, természetesen Irene Bledsoe kivételével.
Már csak nagyon kevés idejük maradt. Tom kinyitott egy papírzacskót.
- Idenézzetek! Már a múltkor oda akartam ezt nektek adni.
- Jaj, de jó! - kiáltott fel Josiah, amikor megkapta Bibliáját.
- Köszönöm, apuci! - mondta Ruth, és magához ölelte az övét.
Ezenkívül Tom elhozta néhány kedvenc könyvüket, és azokat a papírokat, amiket a gyerekek a múlt alkalommal nem kaptak meg. Látta, hogy Irene Bledsoe árgus szemekkel megnéz mindent, amit elővesz a zacskóból, de lassan és egyenként húzott elő mindent, mint akinek nincs semmi rejtegetnivalója.
Illetve, szinte semmi. Josiah a bálnákról szóló új könyvét lapozgatta, amikor néhány fényképet talált benne.
Tom, Mark és Corrigan vigyázott, hogy ne nézze őt túl feltűnően, hogy minél kevésbé keltsék fel Bledsoe figyelmét.
- Tetszik neked ez a könyv, Ruth? - kérdezte Tom, és átnyúlt az asztal fölött, hogy segítsen neki megtalálni azt a néhány sort, amit a címoldalra írt. Ez a mozdulat használt, Bledsoe őt kezdte figyelni. - Látod, mit írtam ide? Így szól: Kedvenc kislányomnak, Ruthnak. Nagyon drága vagy Jézusnak, és nekem is!
- Jé! - csodálkozott Josiah. A fényképeket nézegette. - Ez a néni ült a teherautóban!
Ez rögtön felkeltette Bledsoe figyelmét. Látta, hogy Josiah a kezében tartja a fotókat, és a felismeréstől tágra nyílt szemmel nézegeti. Bledsoe feltűnően elsápadt.
- Hogy érted ezt, fiú? - kérdezte Corrigan. - Láttad már ezt a nénit?
Bledsoe felugrott.
- Mr. Harris!
Tom csendesen válaszolt:
- Igen?
- Hogy merészeli? Hogy merészeli?
Corrigan sürgette Josiah válaszát:
- Felismered őt?
- Hát persze. Ez a néni vezette azt a teherautót, amivel majdnem karamboloztunk. Úgy néz ki, mintha beteg lenne, ugye?
Bledsoe odarohant Josiah-hoz, és kikapta a kezéből a fényképet. Egy felháborodott pillantást vetett rá, majd kihívóan kettészakította, azután négy, majd nyolc részre tépte, összegyűrte és bedobta a szemétkosárba.
Reszketve állt ott, és ráförmedt Tomra:
- Mit akart ezzel bebizonyítani?
- Mrs. Bledsoe, ön felizgatja a gyermekeket - figyelmeztette higgadtan Mark.
A nő Tom arcára szegezte az ujját, és hangja remegett dühében:
- Nagyon súlyos dolgot követett el! Emiatt nagyon meg tudom nehezíteni a maga helyzetét! Nehogy azt higgye, hogy véglegesen nem tudom elvenni a gyerekeit!
Tom - elsősorban a gyermekek miatt - nyugodtan válaszolt:
- De hát mitől fél?
A nő visszavágott:
- Én nem félek, Mr. Harris. Engem nem tud megrémíteni!
Tom azzal a mondattal válaszolt neki, amit nagyon sokszor elismételt magában:
- Mrs. Bledsoe, teljesen egyértelmű a számomra, hogy ön nem is annyira a gyermekeim érdekeit tartja szem előtt, mint a sajátját. Véleményem szerint ön visszaél a hatalmával, és bántalmazza a gyermekeimet - és engem is -, de én rá fogok jönni, hogy ki is az, akit ön tulajdonképpen védelmez.
Bledsoe megpróbált uralkodni a hangján. Elvégre a kiabálás nem illett az ő szakmájához.
- Maga, maga... - Hatalmas erőfeszítéssel legyűrte haragját, felöltötte magára a szakember hivatalos imidzsét, és kijelentette: - A látogatásnak vége! Ön sajnálatos módon visszaélt a bizalmammal, és nem fogom ezt elfelejteni, amikor a következő látogatás időpontját fogom mérlegelni.
- Hamarabb fogunk találkozni, mint képzeli - szólította meg Corrigan. Megkerülte az asztalt, megfogta a nő kezét, és a markába nyomott egy idézést. - Ezt ne tépje össze, ha egy mód van rá! Viszlát.
Kedves Tom!Ma egy kicsit jobban érzem magam, de nem biztos, hogy ezt meg is tudom magyarázni. Kétségtelenül a ma reggeli szeszélyes ötletem miatt van, a saját bűnösségemnek a lehetőségéből származik. Bűnösnek lenni vagy akár csak bűntudatot érezni persze nem éppen kellemes dolog, de ennek a puszta gondolata mintha elgyengítette volna egy másik gyötrő érzelmemet: a kétségbeesést. Ez azt az ostoba embert juttatja az eszembe, aki kalapáccsal ráüt a saját hüvelykujjára, hogy elfelejtkezzen a fejfájásáról - most, hogy bűnösnek érzem magam, nem ural le akkora kétségbeesés. De - csak a beszélgetés kedvéért - azt lehet erre mondani, hogy ennek okai mélyebbre nyúlnak. Mint korábban már említettem, ha az ember teljesen belemerül a humanizmusba, és az abszolútumok teljes hiányába, ez oda vezethet, hogy keresni kezdi a korlátokat, szeretné tudni, hol is van, és azt kívánja, hogy bárcsak biztosan tudhatna valamit. Ez a kétségbeesés.Ekkor hirtelen megjelenik a színen a bűntudat - illetve a bűntudat lehetősége -, és elkezdek játszani a gondolattal: lehet, hogy a rossz oldalon állok, ami azt jelenti, hogy megsérthettem valamiféle szabályt, ez pedig azt sejteti, hogy mégiscsak létezhet valami, amit biztosan lehet tudni.Úgyhogy azt hiszem, ezt kell minderre mondanom: ha valóban fennáll a lehetősége annak, hogy bűnös legyek, ha valóban bűnös vagyok, akkor legalábbis tudom, hol vagyok. Ennyi idő után hirtelen találtam egy kerítést, egy határvonalat, és ennek a gondolata elégnek bizonyult ahhoz, hogy annyira elűzze a kétségbeesés régi felhőit, hogy ezt észre is vettem.Gondoljon csak bele, Tom, milyen messzire elmentem életem során, hogy elnyomjam ezt a kétségbeesést. A Fiatal Tehetségek tanfolyama a menekülés lehetőségét hordozta. Belementem mindenbe, amit ott felkínáltak nekem: jóga, transzcendentális meditáció, vegetarianizmus, természetgyógyászat, módosult tudatállapotok, kábítószerek és sok elmélkedés a saját istenségemről és a saját világom megalkotásának képességéről. Beismerem, hogy ezt a hosszú kirándulást az őrültség világában tettem. Mi hasznát láttam annak, hogy felépítettem a saját igazságomat? Elveszett voltam, és csak sodródtam ide-oda, amikor elkezdtem, és azok a valóságok, amelyek a fejemben megszülettek, semmit nem segítettek. Csak ekkor már az általam megalkotott univerzummal együtt voltam elveszett, és ezzel együtt sodródtam ide-oda.Aztán nem feledkezhetünk meg Jonas-ról, az én "jó barátomról". Csodálatos közvetítőként ismertem meg, tele jó gondolatokkal, és nagyszerűen tudott hízelegni. Sokat sétáltunk együtt a jóga transzállapotában, és meggyőzött engem arról, hogy minden valóság - a halál is - csak egy manipulálható illúzió, és ezt én, mivel isten vagyok, olyan valósággá formálhatom, amilyenné csak akarom.És én hittem ebben életem egy kritikus időszakában. Elhittem, hogy kialakítottam egy valóságot, hogy szolgáljon engem, és gondoskodjon számomra mindenről, amit csak akarok. Elhittem, hogy megalkottam egy férfit, aki gyönyört nyújt nekem anélkül, hogy bűnös lennék. Elhittem, hogy megalkottam egy gyermeket, aki azt kérte tőlem, hogy küldjem el őt a következő életébe, hogy ott folytathassam az életemet, ahol abbahagytam.De át tudtam formálni a börtön rácsait is? Elvégre kerítésekről beszéltem.Hét évig éltem e mögött a kerítés mögött, és Jonas egyszer sem látogatott meg. Ezt nagyon rossz néven vettem tőle: őt hibáztattam Rachel haláláért. Úgy gondoltam, hogy ez az ötlet tőle származott. Ő átvette az uralmat a testem fölött, és kioltotta a gyermekem életét. Ő hajtotta végre a dolgot. Őt hibáztattam. De most már nem így gondolom. Néhány kérdésben megváltozott a gondolkodásom, és lehet, hogy ez ma reggel történt.Amethyst igazat mondott: megöltem a kisbabámat.
Sally eltette jegyzetfüzetét, és kiment a motelből. Agyában csak úgy rajzottak a gondolatok, régi elképzelések dőltek halomra, és sok minden átértékelődött benne. Érezte, hogy egy változás előtt áll, de fogalma sem volt ennek mibenlétéről vagy hogy honnan fog jönni. De ez a sétája részét képezte ennek: utána akart járni egy emléknek, meg akarta találni életének egy másik hiányzó mozaikkockáját.
Amennyire vissza tudott emlékezni, mintha lenne egy régi, piros téglaépület a motel közelében, mellette pedig egy kis sikátor, egy régi, kövezett utcácska, amelynek közepén egy vízelvezető csatorna fut végig, és azon egy rácsos csatornanyílás. Jaj, merre is lehet?
Tal közvetlenül mögötte ment. Nathan és Armoth kivont karddal és fürkésző tekintettel lebegett fölöttük. Pusztító közeledett. Kevés idejük maradt.
Mozgás, Sally - bátorította Tal. - Meleg, meleg.
Befordult egy mellékutcába. Ez a hely ismerősnek tűnt, emlékezett ezekre a cserépbe ültetett szilfákra, bár mostanra már sokat nőttek.
Egy zajos szemétszállító autó jött ki bőgő motorral egy sörfőzde melletti kis utcából, kikanyarodott és továbbment.
Sally a kis utca felé pillantott.
Ez kell hogy legyen az az utca! Ugyanaz a keskeny, kövezett kis sikátor, ugyanazok a magas, piros téglafalak, az öreg sörfőzde! Sally gondolatai visszaszálltak a múltba. Még megvolt a csatorna, a mohos kövek semmit sem változtak, de a szemét szaga már kitörlődött az emlékezetéből. Meggyorsította lépteit. Valahol itt van... van itt egy laza tégla az egyik ablakpárkányon... Egyre világosabban emlékezett. Amint elhaladt az épület mellett, gondosan megnézett minden egyes ablakot, remélve, hogy valami részlet kipattan az emlékezetéből.
Tal meglátta az angyali őröket, akik őrizték a helyet. Négy félelmet nem ismerő, ragyogó angyal állt ott, kardjukat mindenre elszántan készenlétben tartották. Tíz éve nem mozdultak el őrhelyükről, szemmel tartották és megőrizték azt, amit rájuk bíztak. Amikor meglátták a közeledő Sallyt, felemelték kardjukat, és óvatosan, visszafojtott hangon éljeneztek.
Sally odaért az épület sarkához. Itt kell lennie valahol - emlékezett arra, hogy a sarok közelében rejlik.
Már csak egy ablak maradt hátra. A téglapárkány szemmagasságban helyezkedett el. Sally megállt és körülnézett. Egyedül volt a kis utcában. Megérintette a párkányt, ujjaival végigfutott rajta. Biztos, hogy ez az. A jobb vagy a bal oldalon lehetett az a laza tégla? Hüvelykujját a bal oldali tégla alá tette, és finoman felfelé nyomta.
A tégla - tíz év óta először - megmozdult. A nappali világosság beáradt az alatta levő üregbe.
Sally szíve megdobbant. Meglátta az arany halvány villanását. Még jobban felemelte a téglát.
Ott feküdt a gyűrű. Ez kész csodának számított. Sallyt annyira elárasztották az érzelmek, hogy elsírta magát. Belenyúlt a mélyedésbe, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a gyűrűt, kiemelte, majd visszaengedte helyére a téglát.
Tíz év eltelte után a gyűrű egy kevés szürke pókhálót leszámítva szinte teljesen tiszta maradt. Beletörölte ruhája ujjába, amitől az arany visszanyerte ragyogását. Inge alól előhúzta a másik gyűrűt, és a kettőt egymás mellé tartotta.
Igen, pontosan egyformák voltak. Most már két kis sárkány vicsorgott rá jellegzetes arckifejezéssel.
Tal elbocsátotta az őröket.
Sally nekidőlt a téglafalnak, és visszagondolt arra a napra, amikor a gyűrűt itt elrejtette. Kétségbeesés gyötörte, és félt, hogy elárulják. Lehet, hogy aljas és alattomos dolog volt ellopni és ide rejteni annak a férfinak a gyűrűjét, de valóban elárulták őt, és most, tíz évvel később, ez a gyűrű a múlt felnyitásának a kulcsa lehet, amelynek segítségével újból átgondolhatja a történteket, és rájöhet arra, hogy mi romlott el.
Tom Harrisre gondolt, és a kis Bacon's Corner-i iskola keresztényeire.
Hibát követtem el? Ha igen, akkor hadd tegyek valami jót, csak most az egyszer!
Kikapcsolta a nyakában függő láncot, és ráfűzte a második gyűrűt is.
* * *
Kinyílt a Schrader Motor Inn irodájának ajtaja, és az elektronikus biztonsági berendezés sípoló hanggal jelezte, hogy bejött valaki.
A pult mögött ülő hölgy felnézett.
- Jó reggelt! Segíthetek valamiben?
Khull elővette legkedvesebb mosolyát.
- Jó reggelt. A feleségemet keresem. Azt mondta, hogy kibérelt itt egy szobát... hm, a 302-est.
- Ó! - A nő elővette a nyilvántartást. - Ön Mr. Rogers?
Khull szélesen elvigyorodott.
- Igen, igen! Ezek szerint megtaláltam őt!
A nő kíváncsi lett.
- Honnan tudta, hogy itt kell keresnie?
- Ó, már laktunk itt korábban. Szeretünk itt lenni. Minden alkalommal itt szállunk meg, amikor átutazunk a városon. Néhány napot otthon kellett maradnom, de ő felhívott, és azt mondta, hogy megkapta ugyanazt a szobát, mint a múltkor. Csak remélem, hogy ez ugyanaz, mint amire én gondolok.
- Nos... - A nőnek eszébe jutott egy probléma. - Csak saját magának bérelte ki a szobát. Ezek szerint félreértés történt.
Khull elővette pénztárcáját.
- Igen, úgy tűnik. Hadd egyenlítsem ki a számlát. Fent van most a szobában? Szeretném meglepni őt.
- Nem, azt hiszem elment valahova. De adhatok önnek egy kulcsot.
- Nagyszerű!
- Kitöltene egy másik nyomtatványt, hogy pontosíthassam a nyilvántartásomat?
- Természetesen.
A férfi kitöltött egy másik nyomtatványt, és beírta a két nevet: Mr. és Mrs. Rogers. A nála lévő vastag pénzkötegből leszámolta a különbözetet.
A hölgy a megadott címre pillantott.
- Hogy mennek a dolgok Las Vegasban? Tényleg olyan vad hely, mint ahogy beszélik?
- Nem - nevetett a férfi. - Gondolom, vannak veszélyes környékek, de nem rossz ott élni.
- Hát akkor itt van a kulcsa... Te jó ég! Azt hiszem, a feleségénél van az egyetlen másolat. Jöjjön, felmegyek magával, és beengedem.
- Köszönöm. Kérem, ne mondja meg neki, hogy itt vagyok! Csak holnapra várja, hogy megjövök.
* * *
Az utca másik oldalán lévő vasáru-kereskedés tetején, a motel parkolójában, valamint a Nelson Nyomda és Könyvkötészet épületén gonosz harcosok osztagai rejtőztek, és kénes felhőket eregettek, amikor látták, hogy Khull a hölgyet követve felmegy a 302-es szobába.
Pusztító a virágüzlet fölötti helyéről mindent nagyszerűen szemmel tarthatott.
- Jól sejtették! - sziszegte. - Itt van!
23
- Dicsőség Istennek! - ujjongott Tom, és olyan izgatott lett, hogy nem tudott ülve maradni. - Alig tudom elhinni! De ez már eredmény!
- Lehet, hogy száz apró darabban van, de ha hagyunk rá időt, akkor össze fog állni a kép - bizakodott Marshall.
Tom, Marshall, Kate és Ben éppen egy újabb megbeszélést tartott Wayne Corrigan irodájában, nem sokkal az Irene Bledsoe-val történt, kissé viharosan végződött találkozó után.
Benben már lecsengtek az izgalmak. Most töprengett és mérlegelt.
- Él! Sally Roe él, és ezt Mulligan tudja!
- És Parnell is tudja - egészítette ki Marshall. - Rajta van a listámon.
- De mit akarnak eltitkolni, és miért? - kérdezte Kate.
- Ez az, amit én is szeretnék végre hallani - szólalt meg Corrigan. - Srácok, nekem nagyon tetszik ez az egész, és valóban nagy élvezettel hallgattam, de előbb vagy utóbb - és reméljük, hogy inkább előbb - össze kell kapcsolnunk valamivel. Olyasmire van szükségünk, amit a bíróság elé terjeszthetünk, de pillanatnyilag még nem látok ebben semmit, ami közvetlenül kapcsolódna a mi perünkhöz.
- Na, lássuk csak! - kezdte Marshall, és végignézte jegyzeteit. - Pillanatnyilag mindez közvetett, periférikus anyag. De közeledünk. Itt szerepelnek azok a nevek, amelyeket a rendszámok alapján a nyilvántartóból szereztem. Ezek a személyek valószínűleg tagjai az Élet Társaság helyi szervezetének, és közülük néhányan beleillenek a képbe: Bruce Woodard, az általános iskola igazgatója, és persze a mi lelkes kis Miss Brewerünk.
Kate ehhez hozzáfűzött egy megjegyzést:
- Ami Bruce Woodardot illeti, ma megint felhívtam, és újból biztosított engem arról, hogy meg fogja találni azt a tananyagot, és megnézhetem. De szerintem csak húzza az időt.
- Ha tényleg így van, akkor próbálkozz a következő embereknél: Jerry Mason, Betty Hanover és John Kendall, mindhárman tagjai a Bacon's Corner-i iskola vezetőségének, és nagyon valószínű, hogy az Élet Társasághoz tartoznak.
- Ezért tanítják a Valós énünk megtalálását az általános iskolában - vonta le a következtetést Tom. - Illeszkedik a világnézetükhöz.
- És a terveikhez - mondta Marshall. - Ezek az emberek ugyanolyan elszántan terjesztik saját vallásukat, mint mi, és nem vesztegetik az időt. - A következő nevek láttán felvonta szemöldökét. - John Schmidt és Claire Johanson. Schmidt egyelőre hidegen hagy, de ez a Johanson egy nagy falat, közvetlen kapcsolatban áll az ASzJE-vel. Ó, és ki is az a másik pasas? Megvan! Gordon Jefferson is ott volt, úgyhogy most már biztosan megvan az ASzJE-hez kapcsolódó láncszem, hogy ne is említsem... - Végignézte a papírlapot. - ...Lenore Hofspring nevét, aki Kaliforniából jött. Kate, nézd csak végig az ASzJE kaliforniai névjegyzékét! Fogadni mernék, hogy szerepel rajta. Összehoznak néhány nagyágyút az államok egész területéről.
- Ez nem becsületes dolog! - háborodott fel Tom.
- Legyen hited! Ma olyan sok halat fogtunk, hogy szakadozik a hálónk. Itt van még egy halacska... Nahát, micsoda meglepetés! Lucy Brandon! Ez aztán a recept! Végy egy anyát, aki belekeveredett ebbe a misztikus-kozmikus csoportba, helyezd az iskola vezetőségét ennek a misztikus-kozmikus csoportnak az irányítása alá, és pumpálj misztikus-kozmikus tananyagot a helyi iskola tantervébe, majd keríts egy jóhiszemű fiatal tanárt, aki akkor jött ki a... melyik tanárképzőben is végzett?
- Bentmore-ban - válaszolta Kate.
- Úgy van, azt mondanám, hogy egész Amerika egyik legjobb iskolájában. Miss Brewer mindent, amit tud, ott tanult meg, és most mindezt a gyerkőcök fejébe tömi. Ezek az emberek átszőtték az egész rendszert, a tetejétől a legaljáig.
Utána mindezt dobd bele a fazékba, jól keverd el, és mi lesz belőle? Egy kislány, aki ugyanúgy egy szellem megnyilvánulásának a csatornájává válik, mint minden mama, papa, nagybácsi és nagynéni, akik ott vannak fent, abban a nagy fehér házban.
Már egy egész sereg vakondról beszélünk, egy csomó démonról, amelyek ehhez az ügyhöz kapcsolódnak: Lucy Brandon, az Élet Társaság, az iskola vezetősége, maga az iskola, az ASzJE meg ez a kislány.
Ben zavarba jött.
- De... azt akarod mondani, hogy tudatosan iratták be Ambert az iskolánkba, hogy kierőszakoljanak egy konfrontációt?
Marshall letette jegyzeteit az asztalra, és elgondolkodott ezen a kérdésen.
- Nem. Lehet, hogy Lucy Brandon tényleg valami jobbat akart a gyermekének. Lehet, hogy abban a problémában, ami felmerült, a többiek - az Élet Társaság és az ASzJE - meglátták a lehetőséget. Mit gondolsz erről, Tom?
Az ötlet felkeltette Tom érdeklődését.
- Amikor Lucy beíratta hozzánk Ambert, úgy tűnt, hogy aggasztja őt az a változás, amelyen Amber keresztülment, mialatt Miss Brewer osztályába járt. Akkor valóban azt hittem, hogy Lucy Brandon egy általánosabb, "hagyományosabb" nevelésben szeretné részesíteni a leányát.
- Én is így érzem - támogatta Marshall. - Érdekes lenne beszélni vele, és megtudni, hogyan gondolkodik ebben a kérdésben, és hogy egyáltalán gondolkodik-e saját maga.
- Alice Buckmeier beszélt nekem Debbie-ről, arról a lányról, aki Lucy mellett dolgozik a postán - emlékezett vissza Kate. - Debbie azon a nevezetes napon szemtanúja volt az Amber és Sally Roe közötti konfliktusnak. Lehet, hogy ő tudna nekünk mondani valamit Lucyről.
- Ez jól hangzik. Most pedig... - Marshall Corrigan figyelmes pillantásitól kísérve kiterített néhány ív papírt az ügyvéd asztalán. - Azt hiszem, ez ennek a dolognak a legérdekesebb része. Ettől ez az ügy túlnőhet Bacon's Corner határain... Robbanhat is egy nagyot. Még nem tudjuk.
A többiek összesereglettek körülötte.
- Az a cím nem hagyott engem nyugodni, az Omega Központ címe, amelyik intézmény kiadta azt a tananyagot. A massachusettsi Fairwoodban van, ugye?
Kate rendelkezett erről információval.
- Pontosan. Miss Brewertől kaptam meg a címet.
- Ben, melyik városból kaptad meg a letartóztatási jegyzőkönyvét, azt, ami tartalmazta a Sally Roe letartóztatásakor készített fényképeket?
Ben rendkívül megdöbbent, amikor megnézte a dokumentumot.
- Fairwood, Massachusetts.
- Tehát... a hölgyet letartóztatják gyilkosságért az ország másik végében, utána pedig minden nyilvánvaló ok nélkül ezen a kis helyen jelenik meg. Közben ugyanabban a városban, ahol letartóztatták őt, kiadásra kerül egy tananyag, amelyet ide is eljuttatnak valahogyan... Persze lehet, hogy ez nem más, mint puszta véletlen, de csak akkor, ha figyelmen kívül hagyunk néhány további vakondtúrást: egy kislány, aki - nagy valószínűséggel e miatt a tananyag miatt - démonizálódik, később összeütközésbe kerül Roe-val a postán. A kis vakond kidugja fejét a földből és ezt mondja: "ismerlek, te megölted a kisbabádat..." - Marshall elmosolyodott, és saját következtetésétől megrázta a fejét. - Az a démon ott volt Fairwoodban, tudott Sally Roe-ról.
- Utána pedig... - kezdte Ben, aki már kapiskálta a dolgot.
Marshall közbevágott:
- Utána pedig megjelenik valaki, és megpróbálja megölni Sally Roe-t...
- Ugyanazon a napon, amikor elvitték a gyermekeimet! - szólt közbe Tom.
- És egy nappal azelőtt, hogy megkaptad az idézést.
- Ez tetszik nekem - mondta Corrigan. - De valójában mit jelent ez az egész?
Marshall még egyszer végignézte jegyzeteit, és csak azután válaszolt:
- Nem tudom. Van egy egész csomó vakondtúrásunk, és démonok mozognak közöttük mindenfelé, még az is lehet, hogy az egész országot behálózzák, de... - Felsóhajtott. - Semmit sem tudunk bizonyítani. Feltételezhetjük, hogy Sally Roe állítólagos öngyilkosságának lehet valami köze az iskola ellen tett feljelentéshez, de... mi köze van hozzá? És hogyan függ össze ez a két dolog? Nincs semmi látható összefüggés - legalábbis egyelőre.
Ben csalódottan elfordult.
- Meg kell tudnunk annak a nőnek a személyazonosságát, akit holtan találtunk a kecskék karámjában!
- Akkor Parnell-lel kell beszélnünk.
- Velem nem hajlandó szóba állni! Mulligan mellett áll ebben a dologban, és kölcsönösen védik egymást.
- És gondolom, magasabb helyről is gondosan szemmel tartják őket, ha tudtok követni.
Corrigan azonnal válaszolt:
- Én nem tudlak követni.
- Dehogynem. Ne akarj palira venni egy ilyen öreg újságírót, mint én! - viccelődött Marshall. - Feltételezem, hogy mindketten valamiféle titkos társasághoz tartoznak. Ez lehet egy páholy, valami okkult dolog - ki tudja - valami Élet Társaság-szerű csoportosulás, valami, ami szorosan kötődik ehhez a csoporthoz vagy akár része is annak, de közel sem olyan kedves. Titkos. Erőteljes. Van valami, ami nagyon rövid pórázon tudja őket tartani.
- De ez csak feltételezés - zárta le Corrigan.
- Csak találgass tovább! - lelkesedett fel Tom. - Nagyszerűen csinálod!
Marshall beletúrt a hajába.
- Én a te pártodon állok, Wayne. A találgatásnak csak akkor van értelme, ha beválik. Kell találnunk néhány fogantyút, amit meghúzhatunk. Valahogyan meg kellene szorongatni ezeket az embereket. Kate, ha már fogantyúkról beszélünk, ne várd meg, amíg Woodardtól megkapod azt az anyagot! Keresd meg az iskola vezetőségének azt a három tagját... - Újból a listára nézett. - ... Jerry Masont, Betty Hanovert és John Kendallt. Majd meglátjuk, mit mondanak, de rájuk se várj! Ha látod, hogy csak húzzák az időt, akkor írj az Omegának, hogy küldjenek egy példányt. Látni akarom azt a tananyagot!
Corrigan ökölbe szorított kezére támasztotta az állát, és a jegyzetekre nézett.
- Vajon hol lehet Sally Roe?
Marshall elvigyorodott.
- El tudom képzelni, hogy ezt valaki más is szeretné tudni!
* * *
Suttogás futott végig a motelt körülfogó démonok között, a fekete szárnyak megrezzentek, és előkerültek a vörösen izzó kardok. Sally Roe közeledett fürge léptekkel, egyedül és védelem nélkül a motelhez.
- Mindenki maradjon a helyén! - adta ki a parancsot Pusztító. - Ne mozduljatok innen!
Azonnal nyugtalan sziszegés támadt. A Pusztító két oldalán álló tisztségviselők izgatottak lettek.
- Most már a miénk! - állapította meg önelégülten az egyik.
- Egyedül van! - vigyorgott a másik.
- Mindenki maradjon a helyén! - ismételte meg Pusztító.
* * *
Sally nem érzett sem aggódást, sem félelmet. Ha érzett is valamit, azt inkább egy újfajta derűnek nevezhette. Még mindig nem tudta elhinni, hogy megtalálta a második gyűrűt, ez egyszerűen felfoghatatlannak tűnt a számára. Rendkívül szerencsésnek érezte magát... Az "áldott" szót még nem ismerte.
Befordult a sarkon, elhaladt a pergola alatt, és elindult fölfelé a lépcsőn a 302-es szoba felé.
* * *
- Meg kellene szállnunk az épületet! - vetette fel a Pusztító jobb oldalán álló szörnyeteg. - Khullnak és embereinek szükségük van az erőnkre!
- Erősítsd meg a Törött Nyírfa démonait! - szólalt meg a bal oldali szörny is.
Pusztító csak csendben figyelt, miközben harcosai nagy hűhót csaptak, és egyfolytában sziszegtek körülötte, mivel már nagyon viszketett a tenyerük a gyilkolás vágyától. Sally felért az első lépcsőfordulóhoz, és a második lépcsősor felé fordult. Khull a szobában várt. Egyik embere szerelőnek öltözve az üdítőital-automata közelében tartózkodott a szomszédos lépcsőházban, készen arra, hogy elzárja a menekülés útját. Egy másik férfi, aki egy lézengő vakációzónak tűnt, annak a lépcsőnek az aljánál őrködött, amelyen Sally elindult felfelé.
Egy harmadik, fekete öltönyt viselő, cigarettázó férfi csendben, lopakodva a nyomába eredt.
* * *
Sally még csak a második lépcsősoron ment fölfelé, amikor megérezte, hogy valami nincs rendben.
Tal ott volt mellette.
Állj meg! - szólította meg. - Várj!
Megállt. Amikor a sarkon befordult, észrevette az iroda bejáratánál ácsorgó férfit, és most egészen biztosan érezte, hogy követi őt a lépcsőn felfelé. Amikor megállt, a férfi tétovázni kezdett. Baljóslatú csend támadt.
Tal Sally mellett maradt, Nathan a lépcső tetején állt, Armoth pedig az alján. Nem rejtőzködtek, azt akarták, hogy lássák őket.
Tal lassan kivonta kardját, és fényét rávillantotta az épület falára, hogy mindenki észrevegye. Nathan és Armoth követte a példáját. Majd a motelt körülvevő épületek tetején meglátták a démoni választ: az ég kigyúlt az ellenséges kardok vörös izzásától, és a levegő megtelt fekete szárnyak csattogásával és suhogásával.
Bekerítették őket.
Egy karmos kéz megragadta Pusztító karját.
- Nem rendeled el a támadást? Csak hárman vigyáznak rá! - vonta kérdőre a harcos.
A démonok rikácsoló hangon fejezték ki mohó egyetértésüket.
- Csak hárman? - válaszolta Pusztító. - Bizonyára azt akartad mondani, hogy csak hármat látsz! - Görbe ujjával rámutatott arra a harcosra, aki megfogta a karját, majd egy másik démonra, végül egy harmadikra, aki még nyíltabban vágyakozott a harcra. - Rendben van! Ti hárman támadjatok! Mindent bele!
Rikácsoló kiáltással felemelték kardjukat. Úgy röppentek el a tetőről, mint a tűzijáték rakétája, és zuhanórepülésben közeledtek a motelhez. A Törött Nyírfa annyi erőt biztosított a számukra, amennyit csak igényeltek. Sally Roe-t már akár halottnak is lehetett tekinteni.
Tal szárnyai hirtelen felragyogtak, kilőtte magát a lépcsőházból, és a parkoló fölött ütközött meg a három támadóval. Kettő azonnal foszlányokra szakadt, a harmadik pedig a nyomda fölé sodródott, és ott cikázott jobbra-balra verdeső szárnyakkal, míg végül vörös füstcsíkot húzva maga után eltűnt. Nathan és Armoth kiterjesztett szárnyukkal és készenlétben tartott kardjukkal körülzárták a lépcsőn álló Sally Roe-t.
JUHÉÉÉÉJJ! Egyszerre legalább egytucatnyi harcos robbant ki rejtekhelyéről, és jelent meg a motel környékén. Kiterjesztett szárnyukkal egy áthatolhatatlan falat alkottak.
* * *
- Ó, Mrs. Bissell!
Az irodában dolgozó hölgy szólította meg. Sally megkönnyebbült, amikor meghallotta a hangját.
- Igen, itt vagyok fent!
- Ide tudna jönni egy percre?
A férfi, aki a lépcsőn követte Sallyt, eldobta cigarettáját, és rátaposott. Majd visszarohant a földszintre, és átszaladt a parkolón. Sally odament a függőfolyosó korlátjához, és látta, amint elbújt az épület sarka mögött.
* * *
- Hm - szólalt meg Pusztító. - Mit gondoltok, még hány harcos rejtőzködik itt?
Egyetlen démon sem kockáztatta meg, hogy találgasson.
- Lehet, hogy egy sem... de az is lehet, hogy több ezer! Kinek van kedve utánanézni?
* * *
A hölgy elővette Sally utazótáskáját a pult mögül.
- Remélem, nem fogja azt gondolni, hogy elhamarkodottan döntöttem - magyarázkodott -, de mielőtt felmenne a szobájába, jobb, ha tudja, hogy egy férfi várja ott magát. Azt mondta, hogy az ön férje.
Sally megrémült.
- Micsoda?
- Valóban a férje?
Sally az ajtó felé hátrált.
- Nincs is férjem.
- Várjon! Még ne menjen el!
Sally megállt.
- És ki az a másik férfi, aki követte magát felfelé?
Sally meglepődött. Kinézett az ablakon.
- Ő... Láttam elfutni. - Majd távolabb ment az ablaktól, mert félt, hogy meglátják.
- Nem tudom, hogy ön kicsoda, de utánanéztem: nem létezik az a 79-es gyártmányú Mustang, amit ön, sem pedig az a rendszámú Buick Regal, amit ő beírt az adatlapra. Lehet, hogy két házastárs viselhet más családi nevet, de ön azt mondja, hogy a kaliforniai Hawthorne-ból jött, ő pedig azt állítja, hogy Las Vegasban élnek. Nekem ez nagyon nem tetszik.
Sally nem tudta, mit mondjon.
- Igazán sajnálom.
- Lehoztam a csomagját a szobából, amikor azt a férfit beengedtem. Azt hazudtam neki, hogy az előző lakó felejtette ott. Van valami probléma? Nem akarom, hogy bármi rendkívüli dolog történjen a motelemben.
Sally felkapta a táskáját.
- Köszönöm.
- Hívjam ki a rendőrséget?
- Ne, azt ne! Inkább elmegyek. Tartsa meg a pénzt - nem kérem vissza!
- Mi legyen "Mr. Rogers"-szel, aki a szobájában várja?
Sally az ajtó felé hátrált. Kinézett az ablakon, hogy meggyőződjön róla, nem leselkedik-e ott rá.
- Tudja mit? Hívja ki a rendőrséget!
* * *
Pusztító és csapatai látták, hogy Sally gyorsan kioson a főbejáraton, és angyali harcosokkal körülvéve végigszalad az utcán.
Az egyik démon sziszegve hívta fel valamire a figyelmet. Khull settenkedett ki a 302-es szobából, és a "szerelővel" leszaladt a hátsó lépcsőn. A lézengő vakációzó is eltűnt. Valahogyan megtudták, hogy vége a mulatságuknak. Lehetséges, hogy mindez azért történt, mert a hölgy pontosan a megfelelő időben avatkozott közbe? Lehet, hogy megérezték Sally Roe hatalmas "pszichikai erejét"? Talán azt érzékelték, hogy démoni kísérőiket feltartóztatják az angyali őrök? Bármi is volt az oka, de megsejtették, hogy nincsenek rendben a dolgok, és jobbnak látták csendben elpárologni.
Pusztító kénes felhőt fújt ki az orrán.
- El ne felejtsétek - figyelmeztette harcosait Pusztító -, hogy ez a Tal nagy mestere a csapdák, a kelepcék felállításának! Nincs még egy kis emberi lény, aki olyan veszélyes lenne ránk nézve, mint ez a Sally Roe, aki most egyedül és védtelenül megy az utcán. Tal itt volt. Harcosai készenlétben álltak. - Gúnyosan hozzátette: - Na de jön még kutyára dér!
Lenézett az utcára, és éppen látta, amint Sally Roe, még mindig fokozott őrizet alatt, eltűnik a sarkon.
- Nem, Seregek Kapitánya! Most nem! Még mindig nagyon erős vagy, de az idő nekem dolgozik. Kezemben vannak a szentjeid! Ez a játszma a miénk! Mi mondjuk meg a játékszabályokat, és mi választjuk meg az alkalmas időt.
* * *
Judy Waring nem töltött olyan sok időt fiának, Charlie-nak otthoni tanításával, mint ahogyan azt magának és mindenki másnak megígérte. Eleven, harmadik osztályos kisfia pillanatnyilag azt csinált az udvaron, amit akart, míg neki néhány rendkívül fontos dolgot kellett telefonon elintéznie.
- Azt hallottam - adta tovább a hírt -, mióta Cindy meghalt, állandóan szexuális problémái vannak, és szerintem ez már a házasságukban is gondokat okozott. Megfigyelted már, hogy milyen szorosan oda szokott állni Cathy Howard mellé? Lehet, hogy ő következik a listáján?
Majd beszélgetőtársa fűzött hozzá valamit, mialatt Judy szorgos kezekkel vásárlási kedvezményeket jelentő kuponokat vágott ki az újságból.
Újból ő vette át a szót:
- Én is erre gondoltam. Úgy értem, honnan tudnánk, hogy valójában mi történt abban az osztályban? Mrs. Fieldset nagyon lefoglalják a saját osztályába járó gyerekek, nem tudja Tomot állandóan szemmel tartani.
Pletyka ott ült a vállán, és szikár ujjaival az agyában matatott. Viszály ezalatt az asztalon ült és figyelt.
- Remek ötlet! - lelkesedett Viszály.
- Ez a nő egyszerűen mindent elhisz! - kiáltott fel örömében Pletyka.
24
- Durván, harciasan viselkedett, és sokszor megfélemlítette a gyermekeket - kezdte vallomását Irene Bledsoe kihívó arccal és szálegyenes derékkal.
Társaságához tartozott a két ASzJE ügyvéd, Jefferson és Ames. A Wayne Corrigan irodájával szomszédos tanácsteremben ültek. A tárgyalóasztal túlsó oldalán Wayne Corrigan, Tom Harris és Mark Howard foglalt helyet. Az asztal végén pedig a bírósági írnok ült, aki minden kimondott szót leírt.
Wayne Corrigan átfutotta jegyzeteit. Ez a nő egy tigris, az egyszer biztos, és azt kívánta, hogy bárcsak több információ állna rendelkezésére. Annak a kevés ténynek az alapján, amit tudott, ez a meghallgatás nagyon rövidnek ígérkezett.
- De ezt kizárólag Amber Brandon szavaira építi, egye? - kérdezte.
- Igen, mert ő egy értelmes, őszinte és megbízható kislány.
- De ön személyesen soha nem látta Mr. Harrist így viselkedni?
- De igen! Amikor az első alkalommal meglátogatta a gyermekeit, megsértette azokat a szabályokat, amelyekben megegyeztünk, durva és harcias magatartást tanúsított.
- Harcias. Már másodszor használja ezt a szót. Ez az ön szava vagy Amberé?
- Ez meg miféle kérdés? - szólt közbe Jefferson.
Corrigan nem volt köteles magyarázkodni, de megtette:
- Megpróbálok rájönni, mit is mondott Amber Brandon, és megpróbálom kiszűrni belőle Mrs. Bledsoe tódításait. - Feltette a következő kérdést: - Térjünk vissza Amber önnek tett vallomására. Pontosan milyen kifejezéseket használt Mr. Harris cselekedetére vonatkozóan?
Bledsoe egy kicsit előrehajolt, de dereka továbbra is egyenes maradt.
- Amber elmondta nekem, hogy Mr. Harris és a többi gyerek kicsúfolta őt, hogy bántották, és megpróbálták rákényszeríteni a saját vallási nézeteiket.
- Nem tudna pontosabb lenni? Hogyan történt ez a kicsúfolás?
Bledsoe tétovázott.
- Hát, ők...
- Mindenféle elnevezéssel illették?
- Feltételezem.
Igen, vagy nem?
- Amber nem említett konkrétan egyetlen gúnynevet sem, de biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznénk tőle, akkor ezt pontosan meg tudná mondani.
- Rendben van, majd megkérdezzük. - Corrigan továbbment: - Most pedig térjünk rá a zaklatás kérdésére. Hogyan zaklatta Mr. Harris Ambert?
Bledsoe csak nevetett ezen a kérdésen.
- Ó, hát hogyan? Feltételezem, hogy ön normális viselkedésnek tartja, ha démoni megszállottnak bélyegeznek valakit, ha megtiltják neki, hogy játsszon a többi gyermekkel...
- Mr. Harris megtiltotta Ambernek, hogy a többi gyermekkel játsszon?
- Igen. Bent kellett maradnia a szünetben, és le kellett másolnia egy fejezetet a Bibliából.
Corrigan ezt felírta.
- És megmondta Amber, hogy mi volt ennek az oka?
Bledsoe egy kicsit megvonta a vállát.
- Mr. Harris nyilvánvalóan nem szerette a nézeteit egy bizonyos dologban, és úgy látta, hogy intenzív vallási nevelés szükséges nála.
- Ezek Amber szavai?
- Nem...
- Ez csak az ön interpretációja?
- Hát, igen.
- Pontosan milyen szavakat használt Amber?
- Azt mondta, hogy Mr. Harris nem engedte meg neki, hogy a szünetben kimenjen, hanem bent kellett maradnia, és másolnia kellett.
- Sugalmazta-e szavaival azt, hogy ezt büntetésként kapta az iskola szabályainak megsértése miatt?
- Ahogyan én értettem, ez nem volt benne a szavaiban.
- Ez egyszer történt meg, csak egy szünetben, vagy ez egy állandó, mindennapos gyakorlatként jelent meg?
- Ebben nem vagyok biztos.
- És még egyszer megkérdezem: ön nem volt ennek közvetlenül szemtanúja?
- Nem, természetesen nem.
- Ki látta az esetet?
- Mr. Harris, de...
- Hm. - Corrigan elővett egy másik jegyzetlapot. - Beszéljünk egy kicsit Amethystről, a póniról! Ez ennek az... alteregónak a pontos neve?
- Nem tudom. Amethystnek nevezi magát, és tudomásom szerint ő egy póni, egy mitikus személy.
- Találkozott már személyesen Amethysttel?
Ames belekötött ebbe a kérdésbe:
- Bocsásson meg, Mr. Corrigan, de azt hiszem, ez a kérdés nem egészen világos.
- Ön érti a kérdést? - tudakozódott Corrigan Bledsoe-tól.
- Nem.
- Foglalkozott-e valaha Amberrel, amikor Amethystként viselkedett?
A nő nyugodtan vállat vont.
- Hát persze.
- És ebben ön nem látott semmi szokatlant?
- Persze, hogy nem. Köztudott dolog, hogy a gyermekek gyakran azonosulnak különböző személyiségekkel, vagy képzeletbeli barátokat alkotnak maguknak, amikor egy súlyos traumával kell megbirkózniuk. Ez nagyon gyakori.
- És mit takar jelen esetben ez a súlyos trauma kifejezés?
Mrs. Bledsoe megpróbált egy érthető választ megfogalmazni:
- Mindaz, amit Amber a keresztény iskolában átélt, az egy súlyos traumát jelentett számára: zaklatás, diszkrimináció, stressz, keresztény dogmák rákényszerítése... Mindez oda vezetett, hogy Amber kénytelen volt azonosulni egy hamis személyiséggel, hogy meg tudjon birkózni mindezekkel a nyomásokkal. Mr. Harris ahelyett, hogy helyesen reagált és megfelelően foglalkozott volna Amber problémájának valós forrásával, még tovább bonyolította a helyzetet azáltal, hogy démoni megszállottnak titulálta Ambert, ami szerintem egyszerűen szörnyű.
- De ön nem volt ezeknek a dolgoknak a szemtanúja?
- Nem.
- Mindezt Ambertől tudja?
- Igen.
Corrigan néhány dolgot felírt, majd egy új lapot vett elő.
- Beszéljünk egy kicsit Tom Harris gyermekeiről! Hogyan szerzett tudomást a Mr. Harris otthonában uralkodó állapotokról?
A nő tétovázott.
- Azt hiszem... kaptunk egy feljelentést.
- Úgy érti, hogy a forródróton?
- Igen.
- Tehát nem tudja, ki tette a feljelentést?
- Nem.
- Nem Mrs. Brandon ügyvédei?
Jefferson magából kikelve vágott közbe:
- Tiltakozom!
Corrigan rászegezte az ujját Jeffersonra:
- Mr. Jefferson, ez nem a tárgyalóterem, és ön még csak nem is bíró!
- Nehezményezem ezt a kérdést!
- Talán ön kívánja megválaszolni?
- Ne legyen arcátlan!
Corrigan ismét Bledsoe felé fordult.
- Mrs. Bledsoe, a legjobb tudomása szerint olyan valakitől kapták-e a feljelentést, aki kapcsolatban áll ezzel a perrel?
- Egyáltalán nem! - válaszolta a nő mély felháborodással.
- Nem Mrs. Brandon valamelyik ügyvédjétől?
- Nem!
- Talán magától Mrs. Brandontól?
- Nem!
- Rendben! Biztos vagyok benne, hogy már nagyon sok lehetősége adódott arra, hogy beszélgessen Ruthtal és Josiah-val.
- Így van.
- Beszámoltak-e valamiféle bántalmazásról, ami apjuk részéről érte őket?
- Igen.
Tom erre a megjegyzésre felnézett. Corrigan tovább akart menni ezen a szálon:
- És miben állt ez a bántalmazás?
- Rendszeresen elfenekelte őket egy lapos fadarabbal.
- Feltételezem, hogy nyomós oka van azt hinni, hogy ezt az elfenekelést nem szeretettel és önuralommal hajtotta végre.
- Az elfenekelés megtörtént, Mr. Corrigan, és ez számomra bántalmazást jelent.
- Rendben. Előfordult még másféle bántalmazás is?
- Nem engedte, hogy nézzék a televíziót.
Corrigan arca kifejezéstelen maradt, miközben ezt felírta.
- Tudott-e ön arról, hogy Mr. Harris otthonában nincs is televíziókészülék?
- Igen. A gyermekek elmondták nekem.
- Panaszkodtak emiatt?
- Úgy gondolom, hogy igen. Így értettem a szavaikat. Úgy lebilincselte őket még a legegyszerűbb műsor is, mintha még soha nem láttak volna ilyesmit. Nagyon keveset tudnak arról, hogy mi történik a kultúránkban. Nem tudnak megfelelően szocializálódni, mert a szükségesnél nagyobb mértékben védelmezik őket.
- Ez az ön szakmai véleménye?
- Igen, természetesen.
- Talált-e fizikai bántalmazásra utaló közvetlen bizonyítékot? Látott-e valaki sérüléseket a gyermekeken, bármi jelét annak, hogy valami bántalom érte őket?
- Igen, persze. Ruth fején látszott egy nagy seb.
Tom csak hatalmas erőfeszítéssel tudott csendben maradni.
- Feltételezem, hogy az a névtelen telefonáló említette azt a sebet? - firtatta tovább a témát Corrigan.
- Természetesen.
- Elmondta-e Ruth, mitől sérült meg a feje?
Mrs. Bledsoe még jobban kihúzta magát:
- Még tanulmányozzuk a kérdést, és amíg a vizsgálat tart, ez az ügy szigorúan bizalmas.
- Szerintem az a seb nem tartozhat a bizalmas kérdések közé - utasította vissza Corrigan. - Nyilván tud arról, hogy a gyerekek az ön jelenlétében elmondták édesapjuknak, hol szerezte Ruth azt a sebet.
- De ne felejtse el, Mr. Corrigan, hogy az édesapjukkal beszéltek! A gyermekek félelmükben kitalálhatnak meséket, hogy elkerüljék a további bántalmazást.
Corrigan frusztráltságában sóhajtott egyet.
- Mrs. Bledsoe, miért alakult ki bennem az a benyomás, hogy önnek valójában nincs is konkrét oka arra, hogy őrizet alatt tartsa a gyermekeket egy számukra idegen helyen és környezetben, távol otthonuktól és édesapjuktól?
Bledsoe szemmel láthatóan nagy erőfeszítéssel tudta csak megőrizni hidegvérét.
- Mr. Corrigan, a gyanakvás elegendő okot jelent. Még dolgozunk a gyermekek ügyén. Megvannak a módszereink, hogy végül kihúzzuk belőlük az igazságot. A gyerekek el akarnak nekünk mondani mindent, de gyakran félnek.
- Tehát úgy gondolja, hogy Ruth és Josiah őszinte akar lenni?
- Igen.
- Mégsem fogadja el Ruth és Josiah beszámolóját arról, hogy ön kis híján összeütközött egy kék kisteherautóval, és azt az állításukat, hogy Ruth akkor szenvedte el azt a sérülést?
A nő erre a kérdésre megvető arckifejezést vágott.
- Ez egy teljesen más ügy! Ilyen dolgokban a gyermekek nem számítanak megbízható tanúnak!
- Tehát csak akkor számítanak megbízható tanúnak, ha tanúvallomásaikkal megerősítik az önök gyanúit? - Jefferson kezdett kijönni a sodrából, de Corrigan megelőzte: - Erre nem kell válaszolnia.
Corrigan elővett egy fényképet, és a nő elé tette.
- Látta már valaha ezt a nőt?
Bledsoe ránézett Sally Roe fényképére, és megpróbált közömbös arcot vágni.
- Nem, azt hiszem nem.
- Nem lehetséges, hogy ő vezette azt a teherautót?
- Tiltakozom! - vágott közbe Ames. - Nem bizonyította be, hogy egyáltalán elhaladt bármikor is mellettük egy teherautó.
- Mrs. Bledsoe, igaz-e, hogy ön csaknem karambolozott egy kék kisteherautóval, amikor Mr. Harris gyermekeit elvitte otthonukból?
- Nem, nem igaz!
- Került-e veszélyesen közel egy bármilyen színű autóhoz?
- Nem!
Corrigan rámutatott Sally Roe fényképére.
- Ön azt mondta, hogy soha nem látta ezt a nőt. Látta már valaha ezt a fényképet?
A nő tétovázott.
- Lehetséges.
- Emlékszik-e arra, hogy összetépett néhány fényképet, amelyek Josiah Harris könyvéből kerültek elő, amikor a gyermekek utoljára találkoztak az édesapjukkal?
A nő szemmel láthatólag nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Ó... valamit eltéptem, nem tudom biztosan, mi volt az.
Corrigan visszavette a fényképet.
- Beszélgessünk egy kicsit az ön közlekedési kihágásairól! Követett-e el jogsértést az elmúlt három évben?
Bledsoe ismét tétovázni kezdett.
- Mire gondol?
- Megbüntették-e önt valamilyen szabálysértésért?
- Azt hiszem, igen.
- A közlekedésrendészet feljegyzései szerint az elmúlt három év során ötször büntették meg önt gyorshajtásért. Igaz ez?
- Ha ők mondják.
- Ezenkívül kétszer megbüntették önt azért, amiért elmulasztotta a megállást a stoptáblánál. Igaz ez?
- Nem látom be, hogy ennek mi köze lenne bármihez is!
Corrigan ragaszkodott a válaszhoz.
- Igaz, vagy nem igaz?
- Igaz! - sóhajtotta a nő.
- Igaz-e, hogy háromszor kellett biztosítótársaságot váltania?
- Nem tudom.
Jefferson kitört:
- Ön kínozza a tanút, Mr. Corrigan.
- Befejeztem a tanú kihallgatását, Mr. Jefferson. - Corrigan nyugodt mosollyal összehajtogatta a jegyzeteit. - Nagyon köszönöm, hogy eljött, Mrs. Bledsoe. Valamennyiüknek köszönöm.
* * *
Bledsoe és a két ügyvéd nem tartotta szükségesnek, hogy udvariassági társalgást folytasson ellenfeleivel, a bírósági jegyzőt pedig máshol is várta a munkája. Corrigan, Mark és Tom pillanatokon belül magára maradt a tárgyalóteremben.
- Nos? - kérdezte Tom.
Corrigan biztos akart lenni abban, hogy Bledsoe és a többiek már elmentek, ezért kilépett a terem ajtaja elé, hogy a folyosón is szétnézzen. Sehol senki. Visszajött, leült, és jegyzeteit nézegetve egy pillanatig gondolkodott.
- Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Nem lesz nehéz csapdába csalni a tanúk székében.
- És mi a helyzet Marshall elméletével? Kapcsolatban áll ezzel az üggyel, ugye? Nekik dolgozik.
Corrigan egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott.
- Ehhez még csak közvetett bizonyítékokkal szolgálhatunk, de biztos, hogy van itt egy kapcsolat, ő pedig mindent megtesz azért, hogy ezt titkolja. Ez az egyik oka annak, amiért olyan csökönyös a gyermekeiddel kapcsolatban, Tom. Ők szemtanúk. Ha érdekel a legújabb elméletem, azt mondanám, hogy eredetileg csak rossz hírbe akart téged keverni, de azután keresztezte az útját Sally Roe, a gyermekek látták őt, és ez mindent összekuszált. Most már nemcsak azért kell a gyermekeket elhallgattatnia, mert látták Sally Roe-t, hanem főként azért, mert kis híján karambolozott vele, és Ruth sebe ezt a tényt bizonyítja.
- Túszként tartja fogva a gyermekeimet! - háborodott fel Tom.
Mark is dühös volt.
- Akkor kapcsolatban áll Mulligannel is, segít neki fedezni ezt az egész öngyilkossági históriát.
Corrigan végiglapozta jegyzeteit.
- Azt hiszem, minél jobban belemélyedünk ebbe az ügybe, annál inkább azt fogjuk tapasztalni, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. És ne felejtkezzetek el Parnellről, a halottkémről sem. Neki is benne kellett lennie, hogy öngyilkosságként félretehessék ezt az esetet.
Mark az órájára nézett.
- Akkor legjobb lesz, ha imádkozunk Marshallért és Benért! Éppen most beszélnek vele.
* * *
Joey Parnell egy szikrányit sem örült, amikor a bejárati ajtót kinyitva Marshall Hogant és az újabban állástalan Ben Cole-t pillantotta meg.
- Jó reggelt! - köszöntötte Marshall. - Elnézést kérünk, amiért otthonában zavarjuk. Úgy tűnik, hogy elfelejtkezett a megbeszélt találkozónkról.
Parnellnek nehezére esett, hogy a szemükbe nézzen.
- Igazán sajnálom. A titkárnőm minden bizonnyal felhívta önöket. Ma betegállományban vagyok.
- Közölte velünk - mondta Ben -, de csak az után, hogy fél órát ültünk ott, és vártunk magára.
- Igazán sajnálom. Nos, talán majd egy más alkalommal...
- Akkor mondja meg a titkárnőjének, hogy hívja fel a Westhaveni Orvosi Egyletet is! - tanácsolta Marshall. - Láttam az újsághirdetést, és éppen most beszéltem velük. Még mindig számítanak magára, hogy egy óra múlva beszédet mond a konferenciájukon.
- Gondolom, ezért van ilyen elegánsan felöltözve - állapította meg Ben. - Mintha készülne valahova.
Parnell dühös lett.
- Minek ütik bele az orrukat a dolgaimba?
Marshall kinyitott egy barna borítékot.
- Ez segít majd megválaszolni a kérdést. - Elővett egy fényképet, és a férfi elé tartotta. - Mr. Parnell, a legjobb tudomása és szaktudása szerint ez az a nő, aki néhány héttel ezelőtt öngyilkosságot követett el a Potter-farmon?
Parnell nem volt kíváncsi a fényképre.
- Figyeljenek ide, dolgom van, és készülődnöm kell. Ha megbocsátanak...
- Csak egy perc az egész - győzködte Ben. - Kérem várjon!
Marshall újból megmutatta neki a fotót.
- Nézze meg figyelmesen! Több embernek is megmutattuk már a fényképet, és felismerték őt. Megvan az ujjlenyomata, megvan a rendőrségi jelentés a bűncselekményéről, az egész anyag. Ez Sally Roe?
Parnell egy pillantást vetett a képre.
- Igen, egészen biztosan ő az. Fulladás általi halál. Felakasztotta magát.
- Csak meg akartunk róla győződni - magyarázta Marshall.
Parnell elfordult az ajtótól.
- Akkor, ha ez volt minden...
- Mr. Parnell - mondta Marshall -, ez a nővérem fényképe.
Parnell arcából kifutott a vér. Halottsápadt lett. Keze remegni kezdett.
Marshall folytatta:
- Mivel ön itt él Westhavenben, úgy gondoltam, valószínűleg nem tudja, hogyan is néz ki Sally Roe valójában, és most már egyértelmű, hogy a holttestét sem látta soha.
Parnell képtelen volt megszólalni. A padlót bámulta, azután az ajtóra nézett, majd a ház belseje felé fordult, végül pedig két látogatójára pillantott. Úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított állat.
- Meg tudja nekünk mondani, ki volt valójában az a halott nő?
- Semmit sem mondhatok maguknak! - robbant ki végül. - Menjenek el! Tűnjenek el innen!
Azzal becsapta az ajtót.
Marshall és Ben az autó felé indult.
- Láttad ezt? - kérdezte Marshall.
- Ez az ember retteg! - mondta Ben.
* * *
Kate délutánja bizonyos értelemben nagyon tanulságos volt: leginkább arról tájékoztatták - meglehetősen kiábrándító módon -, hogy milyen nehéz hozzájutni a negyedik osztályosok Valós énünk megtalálása című tananyagának egy hiteles példányához.
Megállt az általános iskola hivatala előtt, hogy találkozzon Woodarddal, az igazgatóval, és hogy beletekinthessen az anyagba. Woodard nem várta ott. Az iskola előcsarnokában bukkant rá, amikor is Kate-et megpillantva a férfinak hirtelen eszébe jutott a megbeszélt találkozó.
Utána az anyag nem volt sehol, és az igazgató természetesen nem értette, hová tűnhetett. Azt mondta Kate-nek, hogy beszéljen Miss Brewerrel. A tanítónő az osztályában órát tartott, és nem lehetett zavarni, de majd fel fogja hívni Kate-et. Miss Brewer azóta sem telefonált.
Ezután Kate felhívta Jerry Masont, a vezetőség tagját, aki feltehetően az Élet Társasághoz tartozott.
- Azt gondolom, hogy a tanárnőnél van egy példány - mondta.
Kate kezdett ebbe belefáradni.
- Nem, nála nincs. Tőle már kérdeztem. Ő Mr. Woodardhoz küldött, aki szintén azt tanácsolta, hogy forduljak Miss Brewerhez.
- Nekem nincs meg ez az anyag.
- Azért gondoltam, hogy önnek lehet egy példánya, mert többek között ön is jóváhagyta ezt a tananyagot az általános iskolások számára.
- Ezen a kurzuson rész veszt az ön gyermeke is?
- Nem, csak szeretném látni ezt az anyagot.
- Nincs belőle túl sok példány, és nem hiszem, hogy mindenkinek meg kellene engednünk, hogy belenézhessen, amikor csak akar. Mi csak a szülőkkel kívánunk együttműködni. Talán jobb lenne, ha kérne egy személyes beszélgetést.
Kate még Jerry Masonnel is végigcsinálta ugyanezt, utána pedig felhívta Betty Hanovert, a vezetőség másik tagját.
- Idehallgasson! - kezdte fenyegetőzve Betty. - Ezt a mérkőzést már lejátszottuk a... a vallásos szélsőségesekkel. A közösség úgy határozott, hogy tetszik neki ez az anyag, és szeretnénk, ha nyugalom lenne végre. Megértett?
John Kendall, az iskola harmadik vezetőségi tagja sem volt különb.
- Kérdezte már Miss Brewert? A tanároknál kell lenni minden tananyagnak. Forduljon hozzájuk, ha segítségre van szüksége!
Kate letette a telefont, és ezt a nevet is kipipálta. Majd keserűen felnevetett.
Ha másért nem is, már csak azért érdemes lenne elolvasni ezt az anyagot, mert ez a sok ember olyan gondosan rejtegeti.
* * *
Újabb levél! Pontosan olyan volt, mint az eddigiek - ugyanaz a boríték; ugyanannak a kéznek az írása, ugyanolyan vastag, vonalazott jegyzetpapírra írták! Lucy kivette a beérkezett levelek kupacából, és gyorsan belecsúsztatta a zsebébe. Vajon honnan jönnek ezek a levelek? Ha ez csak tréfa, akkor egy meglehetősen hosszú életű tréfa, és egyáltalán nem mulatságos.
Ha pedig nem tréfa, és ezek a levelek valóban Sally Roe-tól származnak...
Erre gondolni sem akart. Egyszerűbbnek tűnt figyelmen kívül hagyni a dolgot, és továbbra is hinni azoknak az embereknek, akikre rábízta magát.
Debbie ott tartózkodott a közelében, és egy másik zsák küldeményt szortírozott. A fiatal lány abbahagyta a munkát, mintha alaposabban meg akarná nézni az egyik folyóiratra ragasztott címkét, de... Lucynek úgy tűnt, mintha Debbie titokban őt figyelné.
- Van valami baj? - kérdezte Lucy.
- Nem, nem, semmi... - válaszolta Debbie, miközben elfordult, és betette a folyóiratot az egyik rekeszbe.
Tovább folytatták a küldemények szétválogatását, és nem szóltak egymáshoz egy szót sem.
Azonban Debbie látott mindent.
folytatjuk
