MEGMENTHETŐ-E A CIVILÁZIÓ ALAPPILLÉRE, A HÁZASSÁG?

Németh Sándor és Judit

Nehéz lenne még egy olyan területet találni hívő és nem hívő emberek életében, amelyhez annyi ifjúkori illúzió, sokak által terjesztett legenda, számtalan művészi ábrázolás, nemzedékről nemzedékre történő ambiciózus nekifutások, erőfeszítések, kísérletezések, illetve sok-sok esetben kétségbeesett megoldáskeresések, kiábrándulás, megszégyenülés, kudarc és vereség – a sort akár a végtelenségig folytathatnánk – fűződne, mint éppen a társválasztás, házasság, család területéhez, amely szférában elért siker vagy bukás sokak szerint tulajdonképpen minden egyéb tényezőnél inkább meghatározza az ember földi pályafutásának eredményességét – vagy eredménytelenségét

„Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait: az Ő parancsolatai pedig nem nehezek.”(1Jn 5:3)

Abban mindenképpen a legtöbben egyetértenek, hogy ez az emberi élet legérzékenyebb, legintimebb szférája, amely közegben mindannyian a legkiszolgáltatottabbak és legsérülékenyebbek vagyunk – az itt megélt megpróbáltatások és viharok nemcsak az egészségünkre, közérzetünkre vagy teljesítőképességünkre vannak hatással, hanem megszabhatják földi életünknek akár az időtartamát is.

Nem véletlen az sem, hogy a statisztikák unalomig ismételt (és sajnos csak kevesek által igazán figyelemmel kísért) adatai szerint az emberek elsöprő többsége éppen családi kapcsolataiban szenvedi el a legtöbb verbális és fizikai erőszak-megnyilvánulást, még a terrorizmus egyre növekvő fenyegetésének éveiben, azaz napjainkban is.

A családban, az otthonban mer ugyanis mindenki leginkább „önmaga lenni”, itt mutatkozik meg igazán az, kik vagyunk – hívőként is ezen a helyen dől el az a kérdés, vajon ténylegesen felöltözte-e valaki magára Krisztus természetét, képes-e jó szóval építeni társát, segítőkészen, szelíden, alázattal szolgálni családtagjait, vagy csak vallásos maszkot visel az istentiszteleteken, s hazaérve azt már a küszöbön ledobja magáról, újra utat engedve nyers ösztöneinek, jó vagy rossz szokásainak, indulatainak és hangulatainak...

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Újszövetségben az apostolok leveleinek tetemes része azokkal a tulajdonságokkal, magatartásformákkal foglalkozik, amelyeket a krisztusi ember hordoz, s amelyeket az Úr tanítványainak el kell sajátítaniuk, ha azt akarják, hogy valóban Isten gyermekeinek neveztethessenek, s amelyeknek először az otthonban kell(ene) megjelenniük.

Az újjászületésben nyert új természet a Szentlélek jóvoltából ugyan azonnal megadatik, de a lélek területét, például a gondolkodásmódunkat és ebből fakadó életvitelünket, beszédmodorunkat, szokásainkat – tehát sok mindent – a hallott és tanult Ige által, annak erejével igenis nekünk magunknak kell átalakítanunk, hogy Istennek tetszően folytassuk és fejezzük be földi pályafutásunkat.

Vagyis ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk saját új emberünk megformálásán, együtt kell működnünk Isten Szellemével abban, hogy elváltozzunk Krisztus hasonlatosságára, s mindenekelőtt hajlandóságot kell mutatnunk a fejlődésre, azaz taníthatóvá kell válnunk, finom, lágy, képlékeny anyaggá a nagy Fazekas kezében, hogy megalkothassa belőlünk előre eltervezett mesterművét – s ha ennek nem állunk ellene, akkor egyre inkább hasonlítani fogunk a Mesterre, ez pedig a családban lesz először észrevehető: szeretteinknek nem elszenvedniük kell többé indulatos kitöréseinket, rossz hangulatunkat, csípős megjegyzéseinket, esetleg az időjáráshoz igazodó depresszióinkat, hanem áldásul tapasztalják meg szelídségünket, béketűrésünket, önuralmunkat, a jóakarat számos apróbb-nagyobb megnyilvánulását, bátorító-biztató szavainkat, a hit derűjét bennünk – ekkor aztán megtapasztalhatjuk, hogy mind többen lesznek szívesen együtt velünk, mert jelenlétünk nem bántást, gyötrést, többletterhet jelent számukra, hanem megnyugtatást, vigasztalást, bátorítást. (De ha olykor mégis egyedül maradnánk, azt sem csapásként éli meg a krisztusi természet: a szellemi ember szívesen tölti idejét az Úrral, s a Szentlélek által élvezi a közösséget Istennel, ez az idő plusz örömöt, feltöltődést hoz a hívő ember számára!)

Sok házassági tanácsadó ismételgeti, hogy a házasságok aláaknázója a „nagy ügyek” (tehát bűnök) mellett a feloldatlan hétköznapi, kisstílű irritációk sora, amelyek miatt aztán az emberekben fokozatosan alábbhagynak a pozitív érzelmek, elönti őket egy lemondó, kiábrándult, fásult hangulat, és a másik jelenléte észrevehetően már nem örömöt okoz, hanem ingerli őket: „Miért ide tetted a cipődet?” – „Nem tudsz rendet tartani.” – „Ezt a levest is sikerült elrontani.” – „Miért nem foglalkozol többet a gyerekekkel?” – és így tovább, azaz a pár egymás folytonos kritizálása felé sodródhat, ha nem állnak meg időben, nem mondanak le határozottan a hibakeresésről egymásban, és nem tanúsítanak nagylelkűséget egymás iránt. 

A krisztusi természet minden gyarlóságot befedez, amit csak lehet. Amit nem lehet, azt megfelelő hangnemben szóvá teszi, de mindvégig megőrzi békességét. A sértésekre egyenes szóval, józanul hívja fel társa figyelmét, és hajlandó hamar megengesztelődni. Ugyancsak a Máté evangélium 18. fejezetében Jézus Péter kérdésére válaszolva azt mondja, hogy adott esetben még hetvenhétszer (más magyarázatban: hetvenszer hétszer) is meg kell testvérünknek (elsőként tehát házastársunknak) bocsátani (21–22 versek).

Vagyis még az is jobb, ha valaki egy nap például hetvenszer hétszer kér (és kap) bocsánatot, mint megtartani a csalódottság, neheztelés érzéseit, elraktározni az emlékezetben a kellemetlen szavakat, megőrizni a megalázó jelenet fájdalmas emlékeit – mivelhogy mindezek egyúttal a fizikumot is károsan befolyásolják, észrevétlenül rombolják egészségünket, tönkreteszik munkánk sikerét, céltalanná szürkítik napjainkat, s hosszú távon – minden túlzás nélkül – megrövidítik életünket.

A megbocsátást megkönnyítheti egy kis ajándék...A Mester nem elvont, önmagáért felállított szabály betartásaként követeli meg tőlünk a feltétel nélküli megbocsátást, hanem a mi jól felfogott érdekünkben. És többek között azért is, mert ember amúgy sem sérthet meg minket annyira, mint ahogyan mi megsértettük Istent – s ő mégis készségesen megbocsátott nekünk…

A Péter kérdésére adott válasz után azonnal következik a sokak által jól ismert példázat arról a szolgáról, aki urának tízezer talentummal (mondjuk körülbelül kétmilliárd dollárral) tartozott (Mt 18:23–35) – s mivel nem volt miből fizetnie, a király nem adatta el családjával rabszolgának, mint ahogyan a törvény megkövetelte volna, hanem megsajnálta, és elengedte tetemes adósságát.

Ezután, ahogy ez a szolga kiment onnan, ahol ilyen irgalmasan bántak vele, találkozott egy szolgatársával, aki neki száz dénárral volt adós (körülbelül kétszázezer dollár), ő viszont nem engedte szabadon a másikat, hanem fojtogatni kezdte, és követelte tőle az adósság megtérítését. A másik szolga hiába könyörgött neki, ő mégis börtönbe juttatta társát – s a történet folytatásából megtudjuk, hogy a király, miután értesült szolgája kíméletlenségéről, maga elé hívatta őt, és szemére hányta azt, hogy miért nem volt könyörületes szolgatársa iránt, amikor rajta is megkönyörült az ura.

Ezután pedig a király a gonosz szolgát átadta a hóhéroknak mindaddig, amíg megfizeti mindazt, amivel tartozik. Jézus így fejezi be a példázatot: „Eképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket."(35. vers)

Látható mindebből, hogy Isten egyenesen parancsot ad nekünk, tanítványainak és gyermekeinek a megbocsátásra, irgalmasságra, a terhek feloldására, az adósságok elengedésére (ez utóbbinál, anyagi esetben nagyon fontos megjegyeznünk azt, hogy a parancsolat a példázatban előforduló helyzetre vonatkozik, és nem felelőtlenül harácsoló, pénzt herdáló, nyeglén követelőző „szolgatárs” adósságainak elengedését írja elő).

A megbocsátásra vonatkozólag Pál apostol az Efézusi levél 4. fejezetében még azt is hozzáteszi: „a nap le ne menjen a ti haragotokon” (26b) – azaz a lehetőség szerint, amennyiben rajtunk múlik, minden napot békességben és kiengesztelődésben érdemes lezárnunk – s ha arra gondolunk, hogy az Úr váratlan visszajövetele egyeseket éjjeli álmukban talál: „Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.” (Lk 17:34), akkor ennek tudatában bizonyára nagyon is meggondoljuk, vajon mennyire kifizetődő kockáztatni a mennyei seregszemléről, tehát az elragadtatásról való lemaradásunkat csak azért, mert meg vagyunk arról győződve, hogy nekünk van igazunk egy bizonyos nézeteltérésben…

A megbocsátás technikája hamar elsajátítható, sőt továbbfejleszthető az „elfedezés” irányába, amikor esetleg a másik fél nem kér bocsánatot, hanem észre sem veszi, hogy vétkezett ellenünk. Van, amikor oda kell menni, és tiszteletteljesen észrevételezni, ami történt, de van, amikor nem szükséges, mert nem történt olyan igazságtalanság, amely megkövetelné ezt a lépést. Ilyenkor nagy haszonnal jár a „felejtés tudománya”, amely vélt sérelmekre a legkiválóbb orvosság. Ha valamelyik házasfél esetleg démonikus megkötözöttség okán sértegeti állandóan házastársát, akkor a másik fél sok közbenjáró imával, szellemi szolgálat igénylésével tud a helyzetből kiutat találni – jó néhányan vannak, akik ilyen helyzetben is megtapasztalták Isten gyógyító beavatkozását.

Ugyanakkor minden esetben az Isten akarata, amit Jézus általánosságban is mondott a tanítványoknak: „Legyen bennetek só és legyetek békében egymással.” (Mk 9:50b) Csak így, a megbocsátásra való állandó készenlétben (és nem a sértődésre való alkalmat várva) leszünk alkalmasak egy valóságos szövetségi kapcsolat mindennapos megélésére, mivel ezzel tulajdonképpen lemondunk igazságunk állandó érvényesítéséről, áldozatot vállalunk a kapcsolat megőrzéséért és ápolásáért, elismerjük, hogy mi is rászorulunk Isten és emberek irgalmasságára – és észrevétlenül, de szívósan munkáljuk a békességet, harmóniát otthonunkban – azaz Isten segítségével „egy kis darab menny” születik a földön… 

Forrás: Új Exodus